Na ki az a nem normális, aki péntek 13.-án repül? Bizony én. Most féljek? Magától a ténytől is kellemetlenül érzem magam, a nap már nem sokat oszt-szoroz.

Ma van egy hónapja, hogy rendesen eszek. Állítólag már látszik is, mert M élőben, anyukám skype-on csodálkozott rá. Én csak azt tudom, hogy tök jól érzem magam, teljesen fel vagyok dobva a kis egyszerű főztömtől, amit M kétpofára töm magába, és lelkesen dicséri is.

Már három különböző kenyeret sikerült összedobni, és tényleg nagyon finomak is lettek, csak a szép magas nem akar sehogy se összejönni.

Holnap kicsit bajban leszek, mert nem tudok annyit, úgy, és olyat enni, amit kell. A reggel készített saláta már nem olyan finom délután, a szendvics is csak szendvics, hiába teljes kiőrlésű, a reptéren meg mégse teríthetek meg magamnak, hogy leszopogassam a csirkecsontot. A legtöbb helyen tényleg nem ehetnék meg semmit, mert csupa cukor minden, az meg a legnagyobb ellenségem. Tudom másnak is, de most tényleg nagyon fontos, hogy betartsak minden utasítást, jövő héten megyek vérvételre, nagyon kíváncsi vagyok az eredményekre; májusig mindenképpen tudnom kell, mi az a gyógyszermennyiség amire szükségem van. 

Az első diagnózis után eléggé félreértelmeztem én ezt a diétát, hiába nem tömtem magam cukorral, ha mégse ettem úgy ahogy kellett; ha ezek mégse segítenek, akkor nem tudom, hogy legyen. Májusig adtam időt magamnak. 

Azért kicsit büszke vagyok magamra, hogy itt eszegetem a kakukkfüves csirkémet almás céklasalátával, a tetején két kiskanál natúr joghurttal, miközben két méterre tőlem a kanapén pihen már harmadik napja egy csomag Mars csoki, és nem akarok belőle enni. :D