... nekiindulok nagy buzgón, felsorolom magamban a tennivalókat, hogy majd egymás után megcsinálom. Listát írok, mint mindig, papíron, fejben. Még el is hiszem, hogy teljesítem, és várok.
És mégsem teszem meg, vagy csak félig.
A terv nem volt túl bonyolult: lehúzom az ágyneműt, a felét beteszem a mosógépbe, beindítom, szépen felöltözök, felmászok a futópadra, futok és/vagy emelkedőn "túrázok". Utána lezuhanyozok, addigra végez a mosógép, kiteregetek, beteszem a következő adagot, felöltözök.. ÉS odaülök az íróasztalhoz TANULNI!!!! A következő adag is készen van, megint teregetek, tanulok tovább, majd hazaér az, akivel minden az igazi, és jó. Lent hagyom neki a futópadot, fogyassza csak a pocakját, ami az egyetlen bajom vele (tehát nem igazi probléma!); míg fut, majd zuhanyozik, én összedobom a vacsorát. Minden és mindenki készen van, tádám: egy sikeres nap.
A legfontosabb persze a tanulás lett volna.
Ehhez képest: egy mosás bent van, ülök az ágyon, hülye fb. játékkal játszom, megy a Terápia, a listámat nézem, hogy mit viszek haza, mintha nem láttam volna még ezerszer. Az íróasztal a nappaliban van, a közelébe sem mentem, majd ha teregetek, és utána olyan gyorsan futok ki onnan, ahogy csak bírok.
Szégyellem magam. Tegnap este óta még a szokásosnál is jobban. A másik felem és az apja beszélgettek skype-on, apuka megkérdezte tanulok-e szorgalmasan, és a kisfia rám pillantott, majd hazudott neki, hogy igen. Apuka erre nagy boldogan, hogy az derék, vagy ügyes, vagy ahogy fordítom. A hideg kiráz magamtól. Ha a tanulásra gondolok, görcs van a gyomromban, és olyan fokú undort érzek, hogy le sem tudom írni. Az a sok sikertelenség, bukás, miközben pontosan tudom, hogy képes vagyok rá.. Hányok az egésztől.
Fél 3 van, és úgy érzem már ez a nap is elveszett.
Ez vagyok én.
