Most kutatni kezdtem a naptáramban jó dolgok után, és a két nyilvánvalón kívül még ezeket találtam:

Januárban

ugyan egy vírussal indítottam, aminek köszönhetően egy napot majdnem eszméletlenül töltöttem, a vezetési órákkal szenvedtem és az egész hónapot egymástól távol töltöttük, de láttam egy csomó filmet, a családommal voltam, és pár könyvet is elolvastam, miközben végig abban reménykedtem, hogy az oktatóm végre rámondja az áment a vezetésemre, és kiír vizsgára. Mint tudjuk ez nem történt meg. Sokat látogattam barátnőm novemberben született babáját, akinek hatására megmozdult bennem valami. Voltam megint temetésen és fogorvosnál, ahol életemben először azt mondta a doki, hogy nincs baj a fogaimmal.

Februárban

tovább folytattam az önbizalmam módszeres lerombolását a vezetéssel, mélyen bennem maradtak ezek a dolgok, vagy csak ráépültek a korábbiakra, de a lényeg, hogy még mindig keserűen gondolok vissza rá. Újrapakoltam az összes szekrényemet, kidobtam mindent, amire már nem volt szükségem, vagy nem tudom hordani, olvastam és filmeztem tovább. Egyre jobban szenvedtünk a távolléttől, megint megbetegedtem. A hónap végére nagy nehezen lett vizsgaidőpontom, mondani sem kell rengeteg pénzért.

Márciusban

már teljesen kész voltam a különléttől, tanulni is kellett volna, de a végén már a jogsi se érdekelt csak vele lehessek. Ő is hasonlókról számolt be, és már komolyan aggódtam magunkért. Nagy nehezen sikerült megszerezni a kis plasztikkártyát, és 2 hónap 3 hét után újra láttuk egymást. Voltam Essenben, megvettem életem első futócipőjét, használatba is helyeztem és elromlott a tűzhelyünk sütő része.

Áprilisban

egyszer csak elkezdtem dolgokat egyedül intézni mindenféle félelem nélkül németül. Ezek csak kis lépések másnak, nekem nagyok voltak. Sokat filmeztünk. Voltunk esküvőn itt, ahol a zene beindulása után nagyon jól szórakoztunk, hazafelé pedig életem első önálló vezetését is abszolváltam. Végre jártunk az állatkertben is. A hónap végét veszekedéssel töltöttük, voltam egyedül meccsen.

Májusban

még mindig tartott a rossz időszak. Megoperálták a lány macskát, sajnáltuk nagyon, de azóta mindenkinek jobb így. Voltunk sok és sokféle meccsen. Életemben először repültem, és a gyerekek 1 évesek lettek. 

Júniusban

voltam otthon két hetet. 2 évesek lettünk. Meglátogatott a Tesóm, pontosabban együtt vonatoztunk ide az első osztály minden kényelmével. :D Hivatalosan is az ország és a város lakója lettem; Öcsémet körbevándoroltattuk a vidéken: jártunk Helgolandon, egy csomó olyan dolgot látott a városból, amit eddig még én sem. Vezettem hazafelé Cuxhavenből egészen fel egy kompra, láttuk az Északi-tengert, ott is ahol az Elba belefolyik, mindenféle kastélyokat és állatkerteztem Tesómmal is. Ő pedig megvette ezt az autót, az egyetlent, amit vezetni tudok. Meglátogattak a szülei is, ez mindig több stressz, mint öröm. :D

Júliusban

32 éves lettem és sikeresen beittam előtte éjszaka, aminek következtében délig a fejemet is alig tudtam felemelni, de este azért el tudtam menni isteni kínait vacsorázni. Németország világbajnok lett, majd másnap elutaztunk Dániába, majd továbbmentünk Malmöbe, a kettő között pedig megkérte a kezemet, na az azért elég jó volt. :) Megnéztük Az Operaház fantomját. Átrendeztük a lakás még alakítható részeit. Megrendeltük az új matracainkat. Lett egy cuki kis biciklim, és bicajoztam!!! 

Augusztusban

egyedül vezettem egészen messzire autópályán és alagúton keresztül, miközben egy olyan autóval haladt előttem, amiből elfolyt a fékfolyadék, igen autószerelőhöz mentünk. Valahogy itt kezdődött a baj, mert kimentünk a halpiacra, és vettünk egy zacskó édességet. Életem első dönerje.

Szeptemberben

hazautaztunk két hétre, beszólt az apja, azóta se békültem meg vele, és valószínű ez nem is változik már. Norvégiába menet itt aludtak a húgáék. Láttuk Stayrt, Erzberget, Hilflaut, Gödöllőt, Lüneburgot. A hónap végén a matracok is megérkeztek. 

Októberben

túl sokat vásároltam. Bepánikoltam egy parkolóházban. Visszamentünk Dániába Legolandba. Találkoztam Edevel. :) Pinnebergben az autóba zártuk a kulcsot. Voltunk Kreisky koncerten. Imádott párkám is ekkor érkezett hozzám. Durván lebetegedtem, de két nap alatt láttam a Dortmundot és a Bayern Münchent is játszani.

Novemberben

hazautaztam, hogy ugyanaz történjen mint mindig, és elbukjak, de újra repültem és felköszöntöttem barátnőm egy éves kisfiát, akivel nagyon jót játszottunk. Nálunk vacsorázott egy régi barátja, és kollégája a hongkongi barátnőjével, akivel jó lenne barátkozni, de kéne egy közös nyelv, amit mindketten elfogadhatóan beszélünk. Minden karácsonyi ajándékot elrendeztünk. Egyébként szégyen, depresszió meg a szokásos haverok; az is biztos belejátszott, hogy megint nagyon kövér lettem. Lett új telefonom.

Decemberben

hazautaztam újra, és elhoztam a szüleimet, akik először jártak külföldön és repültek életükben. Nálunk töltöttek egy hetet, amiről még most is csillogó szemmel beszéltek; elvittük aput igazi Bundesliga meccsre, sőt anyut is, aki egyébként otthon nem is jár. A hazautazós családolás kevésbé sikerült jól, főleg az ő részén, beleértve az esküvőt is. Meg is betegedtünk nem kicsit, még mindig benne vagyunk, de ennek ellenére örülünk, hogy tegnap végre hazaértünk. Hozzánk haza. Kaptunk viszont sok ajándékot, ezek nagy része jó is, ez se elhanyagolható öröm. :) Megvan az új laptopom, és gyönyörű. :)

+1 Kiderült, hogy a tűzhely a lakásszövetkezethez tartozik, csak el kellett volna olvasni a szerződést, írni egy emailt, és már meg is szerelték volna. Márciusban! :D

Minden szépet és jót kívánok Nektek! Szeretnék a következő évben is ennyi érdekes posztot olvasni Tőletek, abba ne merje hagyni senki az írást! :D

A saját évértékelésembe még csak bele se merek kezdeni. Maradjunk annyiban, hogy változtatni kell, mégpedig szinte mindenen, és sürgősen, mert így nem mehetnek tovább a dolgaim. Kivéve persze Őt, mert megmagyarázhatatlan okból ugyan, de szeret, még így dagadtan és hisztisen is, ezt a jó szokását tartsa is meg. :)

Vannak ötleteim, akár fogadalmaknak is nevezhetnénk őket, de rettegek az újabb csalódástól magamban, ezért rágondolni is félek, nemhogy írni vagy beszélni róluk.

Jó, hogy vagytok! Írjatok sokat! :)

A december második fele így telik (kivéve, ha én vezetek, de arról inkább nem csinálok képet) :

Minden sokkal, de sokkal jobban alakul, mint vártam. :) Úgy látszik jó előre "el kell félni", minden lehetőséget, és akkor nem lesz gond. Ez a módszer vált be eddig a legjobban. Kivéve a hátamnak, ő nagyon nem örül az ilyen fajta idegeskedésnek.

Holnap repülünk, szülőkkel. Becsekkolós email meg nem jött, eddig mindig kaptam, akkor is, ha nem használtam. A szél meg fúj, de nagyon. Mi lesz ebből?

Most épp teljes stresszben próbálom - Tesóm régi ágyára száműzve - összeállítani, hogy mit fogok enni adni a szüleimnek, míg nálunk lesznek. Az egy teljes hét, napi háromszori étkezéssel, úgy, hogy napközben városnézést tervezünk, tehát nem lesz időm felkészülni.

Totális stresszben vagyok, ráadásul apu nem eszik "futtyfuruttyokat" (minden ami nem a nagyon hagyományos magyar falusi étel kategóriába tartozik), és az én M-em meg ilyeneket tervez, hogy majd elmegyünk dönert is enni, meg currywurst-pommest, burgert. stb.

Ez jól is hangzik, de ettől nekem még főznöm kell, mert apunak egy nap minimum egyszer, de inkább kétszer főtt étel kell. 

Valami durván fáj a hátam és a gerincem. Mindig ez van, ha ideges vagyok napokig, és szorongok, ráadásul itt elvárások lesznek felém, nem is kevés, én meg már vagy évek óta nem feleltem meg egynek sem. 

Mindegy, a végén a konklúzió úgyis ez lesz: "Nem főz.". A többit meg inkább hagyjuk.

(Még  mindig nem jó a sütőnk, így a jénaiba összedobált hozzávalók gyors és frappáns megsütése kiesik...)

Már épp felszállt volna a gép, percre pontosan menetidőben, erre megszólal a kapitány, Jörg, hogy fellépett egy kis technikai probléma, igyekeznek elhárítani, türelmünket kérik, blabla. Fél órával később közli, hogy a kis hiba nagy, és inkább gépet cserélnek. Gépet! Hm. 

Oké, szerintem is cseréljünk inkább, de még további 30 perc következett, míg arra vártunk, hogy egyáltalán kiengedjenek minket. Vissza a buszra, megint vissza a kapuhoz, újabb várakozás,  megint beszállítás, busz, felszállás.. és megtörtént, elhagytuk a földet. 

Ilyenkor mindig erősen nyomom a fejem az ülésbe, mert nem tudom más ez hogyan érzékeli, de én elég durván szédülök. A másik finomság az volt, mikor felhívták a figyelmünket, hogy ha nem túl fontos, ne nagyon kapcsoljuk ki az öveket. Na mondom remek, még össze is hányom magam (jobb esetben! - A hányós zacskóra azt írták, nem gond nem veszik személyesnek), de akkora gond nem volt, csak kis turbulencia sorozatot kellett átvészelni, túl lehetett élni, de ha először repültem volna, igencsak kellemetlenül érintett volna.

... és vezettem egyedül!!! 

Több helyre, és parkoltam nem is egyszer, és sávokat váltogattam, meg k. nagy kereszteződés előtt jó helyre soroltam be. Visszamentem a múltkori tett színhelyére is, itt a parkolás elmaradt, mert konkrétan egy darab hely sem volt, csak mentem egy-egy kört mindkét szinten (ez egy kicsi bevásárlóközpont, és a parkolás is ingyenes, érthetően tele volt délben).

Vettem nagyon (nagyon-nagyon!) meleg cipőt is, meg karácsonyi ajándékot neki. Persze rendkívül jól néz ki, hogy én laptopot kaptam, ő meg hátizsákot és könyvet fog. A könyvet még otthon vettem, magyar kastélyokról szól németül, nem is hoztam magammal, akkor kapja meg, ha odaérünk, itt csak a hátizsákot kell rejtegetnem, majd elutaztatom Ausztriába, és ott majd a szobájában rejtegetem tovább egészen 24.-ig. De azt akarom, hogy legyen neki meglepetés, mert kisgyerek módjára annak örül, na meg a csokimikulásnak. Így kétszer lesz neki karácsony, itt is, ott is kapja a meglepiket. :)

Oh, most jut eszembe Mikit nem is vettem. Jártam több boltban is, és nem tűnt fel, hogy minden ilyesmivel van tele. Hmm, most öltözhetek fel megint, és mehetek le, még azelőtt, hogy hazaér. Szerintem tök csalódott lenne, ha nem kapna. Mondom, hogy olyan, mint egy gyerek.

Este vacsorázni megyünk, 8-ra, én vezetek. :) De akkor már nekik is veszek egy-egy csokimikit, bár nem tudom, a lánynak jelent-e ez valamit. És csináltam Albert kekszes sütit is, azt viszem desszertnek. Milyen remekműveket alkothatnék, ha tudnék sütni működne a sütőnk. :)

Apropó sütés-főzés! Már előre tiszta para vagyok a jövő héttől. Előre látom, hogy "jajj kislányom, hogy néz ki ez a lakás", "miért nem főzöl?" vagy hasonlók... Amúgy várom, mert tök jó lesz, itt lesznek a szüleim, látják hol élünk, életükben először kiteszik a lábukat az országból meg minden, csak majd azt várják - különösen apu -, hogy itt is minden úgy legyen, ahogy megszokták; eléggé biztos vagyok benne, hogy meg fognak dorgálni, mert nem úgy gondoskodok M.-ről meg a lakásról, ahogyan azt kéne. És nem főzök minden nap szigorúan délre minimum kétfogásos, magyar ételekből álló ebédet. De az egyetlen közös az otthoni és itteni életünkben, hogy van pálinka a hűtőben. ;)

Miért érzem úgy, hogy síkideg leszek egy hétig? Ráadásul ő alig lesz itthon, mert mint kiderült, azon a héten ügyeletes, pénteken karácsonyi bulijuk van, de az ügyelet miatt szombaton és vasárnap is be kell mennie. Az időzítés egyszerűen remek. 

Szeptemberben is így volt, mielőtt útra keltünk volna: dolgozott két hétig egyfolytában, majd elindultunk haza, 1064  km macskákkal meg velem. Bár állítása szerint óriási segítség voltam neki a vezetésben azzal, hogy cserélünk kb. kétóránként. Most megismételhetjük, csak ne essen se eső, se hó. Egyik rémálmom a több százból, hogy vezetek, és egyszerűen megáll velem az autó, vagy defektet kapunk, és nem tudom kezelni a helyzetet, kisodródunk, baleset, a kölykök kiesnek, elütik őket, hasonló jóságok; kis osztrák-magyar horror story..

Ha néha nekiülök az írásnak, egészen jól belelendülök, de azt hiszem, erre mondják nálunk, hogy összehordott szelet, esőt. :D

Minden évben rájövök, hogy nincs igazi téli cipőm/csizmám, és ezért fázik a lábam.  Ez focimeccsen az igazi, mert a végére már szó szerint fáj, teljesen mindegy, hány vastag zoknit kényszerítek bele a cipőmbe.

De az az igazság, hogy alig látok valamit, aminek vastag bélése is van, meg tetszene is.  

Azt is meg kellett ma állapítanom, hogy bármennyire is azt hittem, de nincs itt sapkám. Otthon (másik otthon) kell lennie, de legutóbb se találtam, pedig kettő is van. 

Még egy mai napi tanulság: ne biciklizzek kesztyű nélkül, mert utána a zárat is alig tudom megfogni, nem hogy még ki is nyissam. 

Mikor pattanjak kerékpárra, ha nem -2-3°-ban, ugye. Sütött a nap egész októberben, sőt még november első felében is, de szegény biciklim a lyukas gumijával álldogált a garázsban két hónapig. A válasz mindig csak ennyi volt, ha kérdeztem, mikor tudná megcsinálni: rajta van a listán. Hétvégén valahogy előre ugorhatott pár helyet, mert végre megtört a jég. Gyorsan kerekezek még párszor, mielőtt leesik a hó.

Az egésszel csak azt akartam mondani, hogy kimentem, és szétfagytam. :(

Egyébként a szombatot szokásom szerint túlparáztam. Egész kellemesen sikerült, leszámítva, hogy túl korán (!!!) jöttek, és én melegítőben szárítottam a hajamat. Elterveztem, hogy szépen kisminkelem magam, keresek valami ruhát, ami látszólag eltakarja, hogy dagadt disznó lettem megint, és milyen jó lesz. Konkrétan a macskaszaralom se lett kitakarítva, nemhogy még sminkeljek.

A lányt Jennifernek hívják, szegényt azóta következetesen Jessica-ként emlegetjük, és tényleg nem tud jól németül. Próbáltam vele nagyon szépen, lassan, artikuláltan beszélni, mert tudom, milyen ez, sokszor nekem is nagy segítség lenne, de nem tudom, tényleg értette-e, vagy csak bólogatott, igen, igen. Ez egyébként állítólag jellemző az ázsiaiakra. Sokszor vettem észre, hogy ért valamit, de mégsem jól. 

Jó lenne vele találkozni, mert itt nem tudok beszélni senkivel, és azt vettem észre, hogy egész este be nem áll a szám, olyan jó érzés végre több emberrel egyszerre kommunikálni. Én beszélek ("") németül, ő angolul, de itt meg is áll a tudomány.. Ez a barátkozás sosem ment nekem. Kifejezetten magamnak való vagyok, félek is az emberektől, vannak nehézségek bőven.

Ellenben a srác visszahívott minket a hétvégére, amit jó lenne pénteken megejteni, mert vasárnap hazarepülök, nem szeretnék előző este még sokáig fennmaradni. Eszünk valami ázsiait, azt írta. Ez így azért elég tág fogalom. :)

Múlt héten kétszer álmodtam azt, hogy terhes vagyok. Unokatesóm a legutóbbi otthonlétem alatt mesélte el, hogy ő nem csak álmodta. Örültem neki nagyon, majd hazamentem, és elbőgtem magam. Felköszöntöttem barátnőm 1 éves, cuki-okos-gyönyörű kisfiát, játszottunk a kis szőnyegén, imádtam. Még most is ott autóznánk, ha nem kellett volna sietnem. Hazamentem, és elbőgtem magam.

Tegnap mikor felkeltünk, megosztotta velem az álmát: a kórházba fuvarozott szülés céljából, ahol egy kisfiúval ajándékoztam meg anyukámat a kis családunkat. 

Majd tovább gondolkodott: 

- Tudod milyen az, mikor csak fokozatosan jutnak eszedbe a részletek a saját álmodból? Azt hiszem igazából ketten voltak. :D

Persze ami korábban nem volt rendben, az most sincs. Csak most a vágy nagyon hatalmába kerített, valószínűleg teljesen irreális az egész. Itt is valahogy minden címlapon állapotosan virít valaki, a facebookom tele van ultrahang képekkel (azoktól egyébként kiver a víz valamiért), vagy baba -és kisgyerekfotókkal. Talán csak ezek miatt vannak ezek a furcsa érzések.

Az egész olyan zavaros...

... mert vannak csodák. Ugye vannak?