Elmentem talizni a baráti pár lányrészével, ő hongkongi, és nem beszél túl jól németül, így egy kicsit mindig bizonytalan vagyok, átmegy-e minden üzenetem, de nagyon kedves, mindig jókedvű; érdekes látvány lehetünk egymás mellett az utcán. Olyan jó érzés volt valakivel lenni, bár a városrész sok nekem kicsit, nagyon keresett, mindenki ott akar lakni, főleg fiatalok, ezért iszonyat zsúfolt, koszos, szűk, és nagyon ügyelnem kell nehogy elgázoljon egy bicikli, autó, esetleg egy babakocsi(!) kb. bárhol.  

Van viszont egy sajátos kis bája is, ami főként a sokféle, hangulatos, kis üzletben rejlik. Ma egy francia cukrászdában/pékségben jártunk, és olyan íze volt a vaníliás, francia nevű valaminek, hogy szó szerint nyalogattam az ujjamat. Nyilván volt benne cukor, - mert cukormentes helyeket még nem sikerült felfedezni, örülök, ha nem tévedek el, - de mégse éreztem azt, hogy 5 percen belül az egekbe ugrik a vércukrom. (Éljen az inzulinrezisztencia! *)

A könyvemet is elolvastam a buszon, lehet hülyeség, de néha kedvem lenne felülni egy buszra egy könyvvel, és csak ide-oda utazgatni. De ha jól meggondolom céllal menni valahová mégis csak jobb.

* Azt is elmondanám különben, hogy két hete tök jó dolgokat főzök, ma pl. cukkinis-fenyőmagos bulgur egytál a menü. :)

M most mondta vacsi közben, hogy ne féljek, ha nem akar javulni a karom, mert ez ilyen, sokáig tart. Én meg lesek, hogy mi tart sokáig, hát az ínhüvely-gyulladás, mert a kínai srác szerint az van nekem. Ennyit a németemről, bár a védelmemben elmondanám, nem is ismertem ezt a szót.

A furcsa fájdalom a könyökömben csak nem múlik, ezért felkerestük a kínainkat ( ez így kicsit raszi, de nem tudom leírni a nevét, pedig direkt kértem, írja le nekem és megtaníttattam magam kiejteni is), mert már komoly masszázs-hiányban is szenvedtünk az egyéb panaszaink mellett. Ő tradicionális kínai masszázst gyakorol/művel, és nagyon jót szokott tenni, de sajnos M cégénél befejezte a munkát különböző okokból, ahová én jártam hozzá már szintén nem tevékenykedik, így esett, hogy a lakására mentünk. Ez azért vicces, mert az ikrei egy hónapja születettek, és kis nyöszörgő babahangokra masszíroztak minket, nem volt zavaró egyáltalán, szívesen meg is néztem volna őket, szeretek babákat látni. 

Attól függetlenül is szeretem őket nézni, megsimogatni, esetleg kézbe is venni, hogy a saját gyerek gondolata a lehető legtávolabb áll tőlem az utóbbi időben. Emlegetem is M-nek, hogy szerintem nem kéne egyáltalán, ő meg nem mond ellent. Egy ideje a facebookom kész nemzeti reklámkampány, mindenhol babák, babák, és eléggé idegesít, tudom nem kell nézni, de ennek is az az oka, hogy anyukám minden egyes beszélgetés alkalmával bejelent egy újabb terhességet, mondja is, hogy mindig kérdezik, te még nem, te még nem, és ezen mindig felhúzom magam, tegnap is ráförmedtem, hogy van aki nem szaporodik ész nélkül, és végiggondolja, hogy talán nem jó ötlet az egész, és nincs is kedve hozzá, mert semmi előnyét nem látja és különben is miért nem mondja a kérdezőknek, hogy nem akarunk, és kész, akkor majd hápognak, és bekussolnak. Ez így elég agro, tudom én is, de ezen mindig bepörgök.  :(

Húsvétkor szívesen elmentünk volna erre-arra, de olyan ritka fos volt az idő, hogy megelégedtünk egy kiállítással, egy meccsel, és egy kis nézelődéssel az egyik használt cuccokkal foglalkozó üzletben. Vettünk pár útikönyvet, én meg kiszúrtam németül az Ilonka által dicsért Ove-t, és megvettem 1,50-ért.

Az az érzésem, már most is jóval több útikönyvünk van, mint amit valaha is használni tudunk, de annyi sok szép hely van, és én még alig jártam valahol. M volt már itt-ott családi nyaralások alkalmával, és azt mondja a fele, - amikor a szülei nem egymással ordítottak - egész jól is telt, de mégsem az a fajta városfelfedezés, amit együtt szoktunk művelni. 

Stockholm után vérszemet kaptunk, lehet még egyszer elmegyünk oda is nyáron, és foglaltunk pár helyet: októberre egy 5 napos Firenzét (aki járt már ott, ne tartsa magában a tapasztalatait :) ), a szülinapom környékére egy hosszú hétvégét Eckerfördere, nincs benne semmi különös, időről időre visszatérünk oda, egyszerűen csak jó ott, illetve június végére egy éjszakát Hannoverbe. Hannoverben Guns n'Roses koncert lesz, már nagyon várom. Nagyon, nagyon. :D Tegnap láttam egy műsort, amiben a Marienburg kastélyról volt szó, és kiderült, nagyjából 20 kilométerre van onnan, így ha kijelentkezünk a szállodából utazunk is tovább oda. :) De a legjobb mégis Firenze, a kis pótnászutunk, aww. :))

(Azt csak félve jegyzem meg, hogy tanulok, erről most elég is ennyi.)  

Szombaton először jártunk az itteni Múzeumok éjszakáján ( Lange Nacht der Museen) egy másik baráti párral, de csak két múzeumig jutottunk, öregek vagyunk már a hosszú éjszakai mászkáláshoz, jó volt beszélgetni, és másokkal lenni valahol. 

Sajnos akikkel barátkozni kezdtünk, elköltöznek; a srác elhagyja M-mel közös munkahelyét, és a családi cégre vált, na igen. Ilyen kis apróságok vannak, hogy apa építi nekik a házukat, 2-3 hónap és készen van, és erről nagyokat hallgattak előtte, a fiú egyszer csak felmondott,  az kicsit fura volt, hozzájuk még hivatalosak vagyunk a héten egy búcsúvacsorára, kár értük, olyan kevés embert ismerünk itt és nagyon nehezen megy a barátkozás.

M szülei továbbra is ignorálnak, vagyis csak az apja, az anyja egyébként se kereste soha, ez nem sokat változott. És az én anyukám aggódik emiatt is a távolból. :( A gyakorlatban ez úgy néz ki: M posztol valamit a családi csoportban, és az apja nem reagál rá semmit, korábban valamit mindig írt, több mint egy hónapja következetesen semmit. Egy hónap múlva mennénk feléjük, hm.

A cserbenhagyó elektronikai eszközökről:

Nem vagyok egy nagy technikai mágus, értem én, hogy minden fejlődik és szinte mindent tudnak az elektronikai eszközök, de ez engem nagyjából hidegen hagy. Megszeretem a cuccaimat, nem szeretem, ha elromlanak, ha újat kell venni, cserélni kell stb. stb. Működjön szépen, csinálja ahogy mindig szokta, és én elégedett vagyok. 

Ehhez képest a kis okoska telefonom, amit 4 éve az első karácsonyunkra M-től kaptam, kezd rosszul viselkedni. Mondjuk azt már nyáron elkezdte, kicseréltük az aksiját, kicsit jobb lett. Ez persze azt jelenti, hogy minden este töltenem kell, szerintem másoknál is így van. Egy ideje nem nyit meg oldalakat, én sokszor olvasok wikipedia cikkeket, és az imdb-n is gyakran előfordulok, előbbit megnyitja de egy idő után bezárja, az utóbbiban meg nem tudok kattintani, nem enged tovább. :( Lassú is, meg a maiakhoz képest egészen parányi kijelzője van. 

Persze addig fogom húzni míg egyszer csak elalszik magától, lehet még egy évig is kitartunk így együtt. A magyar számomnak van egy olcsó, okos bőrbe bújt satuhülye telefonom, ami legalább megnyitja a wikit, mondjuk párszor bezárja közben, de hagyja újra megnyitni és elolvasni az is valami. :)

Aki kitalálta az ebookot azt innen csókoltatom, mármint komolyan. Sajnos nem vehetek meg minden könyvet, de nagyon jól kiegészítik egymást a megvett és letöltött könyveim. ;) M egy projektje után kapott egy nem túl nagy, nem túl márkás tabletet, amire rászabadultam olyan két évvel ezelőtt, és egy nagy halom könyvet olvastam el rajta. Azt vettem észre, sokkal gyorsabban haladok így, persze egy-egy átolvasott éjszaka után majd kifolytak a szemeim, de azért nem csináltam ilyet rendszeresen. Az aksija is jól bírta, imádtam. Ehhez képest november vége felé gondolt egyet, és kikapcsolt 80%-osan. Majd újra, és újra. Minden átmenet nélkül. :( Most ott tartunk, hogy alig tudom levenni áramról, az úgy meg kevésbé mobil, és kényelmetlen olvasni. Egyre közeledik az álmom, egy igazi ebook-olvasó, bár M szerint ennek teljesen tönkre kell mennie, majd akkor. Mondjuk úgy, hogy az olvasásom öröme a felére redukálódott, sokszor párhuzamosan olvasok egy igazi könyvet, és egy ebookot, mikor merre járok, de az utóbbi időben túlsúlyban vannak a papíralapúak.

Azt nem is meséltem, hogy a nagy tévénk hangja is tönkrement (egyik nap bekapcsoltuk, és brutál hangosan üvöltött, lehalkítani meg nem lehetett), de azt M megoldotta, rászerelt egy minihangfalat, most újraéljünk a gyerekkorunkat, mert fel kell ugrálnunk hangosítani/halkítani. 

Nem akarom elkiabálni, de a két kedvencem: a hűtő és a mosógép egyelőre működnek.

Anyósom, akinek naponta van ideje otromba rasszista(!!!) viccet posztolni a családi csoportba, de a kisebb lányával írat nekem, mert neki szüksége van M születési anyakönyvi-kivonatára. Természetesen még mindig meg vannak sértve, igazuk is van nem? Végül is csak három hete történt a nagy NEM kimondása. :/

Az kicsit elgondolkodtatott mire kell neki, mert nálunk nem sok minden jut eszembe, amihez valakinek szüksége van szül. anyakönyvre, a sajátjára se, nem hogy a 34 éves felnőtt gyerekéére. A legszélsőségesebb gondolatom az volt, talán végrendeletet írnak, hogy kizárják M-et.  

Ez talán túlzás, de sajnos bármit el tudok már képzelni. Viszont az egésztől nagyon szomorú is vagyok, én soha nem vettem komolyan ezeket a történeteket, hogy ennyire problémás lehet a kapcsolat a házastárs szüleivel. Ezt nagyon nem így képzeltem. :(

Szeretem azt hinni magamról, hogy elfogadó vagyok a magam kis konzervatív módján, de eddig nem igazán volt alkalmam a tesztelésre. Ott nőttem fel, ahol a madár se jár, na jó azok még épphogy, de melegeknek hírét se hallották, kivéve Zsoltikát sok évvel ezelőtt a ValóVilágból, anyukám azóta is azt mondja, ha valaki ismertről elmesélem, a saját neméhez vonzódik, hogy "de nem is látszik rajta". Na igen, mert az látszik...

Vasárnap kora délután ülünk M-mel Düsseldorfban a Rajna partján, és nem sokkal egymás után elsétált egy huszonéves fiúpár, kézenfogva, kicsit összebújva előttünk, majd lentebb a víznél puszilgatta egymást két lány a napsütésben. Olyan jó érzés töltött el, hogy ennek örülök, jó ezt látnom, és az is egy külön öröm, hogy olyan helyeken járok, ahol ez természetes, és senki nem ütközik meg rajta. Kedvesen összemosolyogtunk, - M egy kisebb iparvárosban nevelkedett, az se jobb mint az én szülőhelyem, ezekről a dolgokról nagyjából ugyanazt kaptuk otthonról , - láttam rajta, ő is hozzám hasonlóan érez, és ez szép. Én olyan támogató lennék, de nem ismerek senkit.

De mit kerestünk mi ott? Az egy szép hosszú láncolat.

Az egész úgy kezdődött, a szülők minden ok nélkül beszélni akartak vele, beszartunk csöppet, oda a húsvét, de nem úgy tűnt, CSAK ÚGY (ilyen se volt még) akartak beszélni.. én gőzöltem közben (Stockholm óta nem tudtam kiverni a taknyot a fejemből..), így csak hallgattam, a nevemet nyilván nem nekem szánták :I.. Jaj, ez a kutya mennyire jó, ügyes, okos, ugyan nyüszít, és nem lehet egyedül hagyni (wtf.1.) és az apósom ezért lent alszik vele a nappaliban (wtf.2.), de az anyjának még minden vasárnap gyásznap, mert vasárnap halt meg az előző (wtf.3. - nem szemét vagyok, aki nem érti meg, ha valaki gyászol, csak az anyja akkora cirkuszt csinál az egészből, pedig az apja gondoskodott, és gondoskodik most is a kutyákról, hozzá ragaszkodnak, az anyja a kanapéról okos csak.. ő a legszomorúbb, mindig mindenben ő a leg..) és most járnak kutyaiskolába és hasonló fontos témák. Ilyen nagyon hozzájuk illő dolgok, az anyja teljesen magával van elfoglalva, semmi új. M itt érezte úgy, ha már megszabadultunk a húsvéti látogatástól, rákérdez, az apja nem-e jönni szeretne Essenbe (ott van egy többnapos autókiállítás, és szinte minden évben elmentek, tavaly már januárban kérdezte, akkor Essen, mi lesz, megyünk? mindig áprilisban van, szóval időben, értitek), de nem szólt eddig róla, és M már parázott, apa kitekert logikája alapján, talán elkövette azt a bűnt, hogy nem kérdezte  meg elég időben.. :/

És itt valami félrecsúszott, apa úgy érezte, M-nek szüksége van arra, hogy ő jöjjön, és vele menjen, mondta majd meglátja, hogy tudja megoldani. (Nyugdíjas, de a kutya meg a háztartás nyilván...) 

Elutaztam haza, és jön a továbbított üzenet: igen, el tud jönni, anya is jön, és ugye nem probléma, a kutya is. Na itt végem volt... Elkapott az ideg, hogy M nem fog nekik szólni, mert nem mer, hogy de igen, kurva nagy probléma, mert már tőletek se szoktunk elférni, mert olyan disznóólat csináltok a nappalinkból, és nem teszitek rendbe a kanapét, és a reggelit alig tudom bevinni, ha ott vagytok, mert nem tudok keresztül menni rajta. De igen, hozzatok oda egy 38-50 kilós kutyát (nem tudom mekkora pontosan, wikipedia ekkorára saccolja a fajta lánypéldányát), aki összevissza megy a lukszerűen lakájos lakásban, ahol még két macska is él, és nem akarom, hogy halálfélelemben töltsenek több napot a szekrény tetején. Mindig oda menekülnek, ha jön valaki, ha egy kutya fel-alá sétálgat, sose mernek lemászni. És erre mindenki más gondolna rajtatok kívül, de ti úgyis mindig magatokkal vagytok elfoglalva, és tekintettel se szoktatok lenni másokra... és nem érdekel, hogy a kutya szereti a macskákat vagy nem, magyarázd el az én remegő kölkeimnek, h, jaj de nem bánt. :/

A legrosszabb az egészben, hogy távol voltunk egymástól, ha akkor üt be valami, és csak írásban kommunikálunk, sokkal több felesleges feszkó beszalad, mintha élőben próbálnánk megoldani a helyzetet. Rövidre zárva: M nagyon büszkévé tett, mert egy-két nap után összeszedte minden bátorságát, és elmondta, hogy a helyhiány és a macskák miatt ezt mi nem szeretnénk, szóval probléma, ha jön a kutya.  Apja erre közölte, hogy hát már gondolta, mert nem írt vissza azonnal helyeslően, és akkor Jens (ő a szomszéd srác) marad útitársnak, majd lecsapta a telefont.

Éreztem, ezért még meg fogunk fizetni, de egy halom kő gördült le rólam, megígértem neki, ha nem talál senkit, akkor elkísérem én, időben felkelek, és a pofámat is befogom végig.  (Ez nem kevés, még ha annak is tűnik, mert már kétszer jártam ott, rohadt nagy tömegben, levegő nélkül, nagyon-nagyon sokáig, végignézve ugyanazt úgy, hogy az érdeklődés teljes hiánya van bennem az autók iránt, szóval egy idő után morgok, ráadásul nagyon nehezen tudok felkelni, és M szerint nagyon korán kell, és a többi, és a többi..)

A büntetés pedig a következő: ha M posztol valamit a családi csoportba, nem reagál senki, semmire, semmit. Alig szánalmas és gyerekes, nem? Az idősebb húga, Fülöpke felesége reagált 1-2x, de ő is itt van Németországban, és szerintem nem értesült arról amit tettünk(!!!). Ugye milyen szép is ez? Nem tudom felvennék-e neki a telefont, mert nem szokták egymást hívogatni, az apja szokta felhívni, ha valamit el akar mesélni, ilyenekre kell gondolni, hogy Fülöpke vett autót, mennyi km, mennyi €, honnan van, és hány éves, tudjátok, ami mindenkit olyan nagyon érdekel, az anyja akkor hívta utoljára, amikor 3 éve pénzt kért tőle, egyébként soha.

Nem tudom hová fejlődik még a helyzet, szűk másfél hónap múlva szeretnénk arra kanyarodni a barátaink ausztriai esküvője után, kérdés ajtót nyitnak-e... A nyári nagy utazásról nem is beszélve, amikorra M betervezett egy csomó ügyfél-látogatást, úgy elég nehéz, ha nem mehetünk oda. Isten óvjon a buta, sértett, igazságtalan emberektől.

A szomszéd fiúnak se volt jó, vagy nem akart olyan hosszú programot magának, így maradtam végül én. M-nek az az ötlete támadt, ha már olyan messzire megyünk, maradhatnánk még egy napot és megnézhetnénk egy környékbeli várost. Szerencsére a Ruhr-vidéken szó szerint egymást követik a városok, a választásunk Düsseldorfra esett, M kétévente jár oda egyhetes összeröffenésekre, így már ismerte valamennyire. 

A poén az volt, hogy hiába indultunk el teljesen időben, mégis Bochum belvárosában kötöttünk ki nadrág után rohangálva, az enyém pont az egyik pihenőhelyen gondolta úgy, hogy szétreped az elvékonyodott combrészen, dagadt vagyok, ez van, és cseppet sem előrelátó. Ugyan én vagyok, aki M utazásaira mindig mindenből biztonsági plusz egyet is bepakol, mert bármi megtörténhet, de magamról elfeledkezve nem vittem még egy nadrágot. Ha már ott jártunk, meg is ebédeltünk, kicsit lelkifurkám volt M miatt, hogy ugyan nem nyavalygok, fel is keltem, és el is készültem, mégsem érünk oda időben miattam. De itt jött a jó rész, mert a tömeg nagy része addigra elpárolgott, és tök kellemesen lehetett sétálni, elfértünk, odafértünk mindenhez, M teljesen elégedett volt a fordulattal, és úgy gondolja, jövőre felesleges olyan korán indulni, vagy megállhatunk közben itt-ott.

Zárásig maradtunk, utána kényelmesen átmentünk Düsseldorfba, bejelentkeztünk, elmentünk felfedezni a várost, és vacsorázni. Nem csalódtunk semmilyen tekintetben, a hotelszoba szép tiszta volt, az ágy kényelmes, a reggeli, ah a reggeli csodálatosan sokféle; vasárnap  százágra sütött a nap, szétsétáltuk magunkat, szó szerint mindenhol fájt a lábam, de nem egyben, hanem külön-külön kis részenként, és az is máshogy, jaj.  A Kunstpalastban kifogtunk egy szerintem nagyon igényes és átfogó Lukas Cranach kiállítást, 500 éves festmények és metszetek között sétáltunk, egy részükön még védőüveg sem volt, olyan közel is mehettem, hogy szinte az orromban éreztem a történelmet.

Teljesen lestrapálva értünk haza este 11-re, de ez egy jó próba is volt, hogy viselik a kölykök, ha két napra eltűnünk, és nem kérünk meg senkit, adjon nekik enni. Nem akartam újabb szívességet kérni a szomszéd sráctól, óriási segítség ő nekünk, de ki tudja mikor lesz belőlünk elege. Csináltam nekik klassz svédasztalt, többféle kaját kitettem, dupla szárazzal, jó hát a víz nem lesz friss magától, de szerintem két napot egész jól kibírtak, csak egy kicsit szidtak le, nem volt senki megsértődve, semmi se összetörve, így a hazafelé úton való tervezgetés a a jövőbeni hétvégékről már nem is olyan valószínűtlen. 

Ezzel nyilván megint azt értük el, hogy utazni-utazni-utazni akarunk, össze-vissza, és nagyjából mindenhová. :D

Egy hét alatt két korábbi barát/ismerősnél is felfedeztem, hogy válik. De legalábbis szakításban van a házastársával, azt minek lehetne nevezni Elég árulkodóak a kötőjeles duplanevek, ha egyszer csak minden visszaáll a régibe. Az egyik párnál a lányt ismerem, ő velem egykorú, a másiknál a fiút, ő két évvel idősebb; talán 4 éve voltak házasok mindketten. Ez engem annyira elszomorít, azóta mindig nyomom a lájkokat (különben alig szoktam) a fiú egyébként is tök jó fényképeire, nem mintha segítene rajta gondolom. 

Ezek szerint jó, hogy későn(?) házasodtam, mert már válnék?