2018. október 16., kedd

Szeretném lejegyezni, hogy a múlt hét minden napján elégedett voltam magammal. Voltak apró kis győzelmeim, magamhoz mérten nagyon aktív vagyok, szeretném azt hinni nem csak a helyrebillent hormon-háztartásom az oka (megjött ugyanis, és igazi), hanem valami más is, mondjuk én. Kitűztem feladatokat, megoldottam ezeket; olyan dolgokat is elintéztem amit korábban nem mertem: elmentem hormon-vérvételre. Kikérdeztem a lányt a vizsgálatom eredményéről, és képzeljétek: minden rendben van, a rákszűrés "nagyon szép", ahogy ő mondta. Halványan átfutott azért az agyamon, mi van ha nem ez az eredmény mutatja a valóságot, hanem az otthoni, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Kiderítettem, hogyan egyem a barátcserjét, el is kezdtem, kíváncsi vagyok lesz-e eredménye.

Vagy mindent vagy semmit alapon (nálam így működik) még ugyanezen a napon egy kis városban kóborlás után elmentem egy duolingos találkozóra is. Az angolhoz nem voltam elég bátor, inkább a németet választottam, és egy teljesen pozitív élménnyel gazdagodtam: hallgattam vagy 5-6  akcentust, beszéltem egy csomó emberrel, testközelből láttam miért olyan színes Hamburg (Az egyik itteni jelmondat: Hamburg ist bunt).

Elkezdtem módszeresen kitakarítani, haladok sorban, a lakás nem lesz szebb, vagy kevésbé lelakott, de talán megtalálok egy rendszert végre, amire nagy szükségem van minden téren. 

Lelkesen angolozok is, sajnos beszélni nem nagyon tudok, németül jönnek a mondatok, a kiejtésem borzalmas (M sose érti mit akarok :D),  de passzívan kifejezetten jó vagyok. :) Most érett meg bennem az elhatározás, vagy fogtam fel végre mennyire fontos is ez a nyelv, és már nem ellenkezem, nem idegesít; elkezdett érdekelni és próbálom aktívba fordítani azt a nem is olyan keveset ami már régóta a részem, de valahogy nem sikerült egy rendszert építeni belőle. (Valahogy mindig a/egy rendszer szükségességénél kötök ki.)

Egyébként meg olyan mintha minden érzékem egyszerre csak bekapcsolt volna: jobban látok, jobban hallok, jobban érzek illatokat, érzéseket. Kinyílt a világ, a város, a szemeim. Az élet mégis csak szép. Fent vagyok, de ki tudja meddig. 

2018. október 5., péntek

Nem válaszolok hozzászólásokra, emailre. Bunkó vagyok, de köszönöm, ha írtok. Azt hiszem most szakad rám minden, most érzem ahogy fáj, egyszerre az egész. Tudom tennem kell valamit, nem megy. 

Annyira féltem a nőgyógyász hívása után, ezért addig kutakodtam míg találtam egy helyet egy itteni orvosnál. Nem mondtam miért jöttem. Kellemes volt, női doki. Egyek fogamzásgátlót, akkor majd megjön rendesen mint egy igazi nőnek. Azt hittem ez már elavult gondolat, kicsit meglepődtem. Először kiegyeztünk a gyógynövényes megoldásban, itthon jöttem rá, az a barátcserje. Nagyon régen ettem már de nem is rémlik hogyan kell szedni. A dokinő meg szerintem nem mondta, az útmutatóban csak a napi egy van. 

Ajánlotta a hormonális vérvételt is, ha lenne végre valami igazi, aminek van 3-5.napja el is megyek. Közben össze-vissza szórakozik. Tegnap éjszaka halálra rémített amikor egyszer csak kisebb vérdarabok távoztak belőlem. Ma azt hiszem megjött/meg fog jönni/csak zavargás. Ki tudja? Nehéz nem a legrosszabbra gondolni, közben meg valahogy mindegy is. 

A rákszűrés miatt nem hívtak, lehet itt nem is találnak semmit.  A doki mondta a pcos lehetséges mellékhatásaként az artritiszt.  A masszőr az első alkalommal ennek a jeleit vélte felfedezni a térdfájdalmaimban. Tegnap a màsodik találkozásnál a hormonzavaraimat fedezte fel, és hormonális vérvételt ajánlott.  Szerintem ezek ketten ismerik egymást.

Folyamatosan szorongok és nyugtalan vagyok, a hajam csomókban hullik, és egy csoffadt szar, hiába eszem most már rendesen a nem lejárt pajzsmirigy gyógyszeremet is egy bő hónapja.

Közben egy hétig megint olyan beteg lettem, hogy több napot ágyban töltöttem, pedig csak hőemelkedésem volt, viszont harmatgyenge voltam. Azt hiszem az immunrendszerem is elhagyott.  Elkezdtem c-vitamint szedni, talán segít kicsit összeszedni magam.

2018. szeptember 20., csütörtök

Második próbálkozásra csak sikerült ideérni, bár volt egy kedves kis lehetőség a vonat lekésésére, ezúttal a Nyugatiban, ahol összesen 10(!) percem volt átszállni, mivel késett az első vonatom. Ha nem egymás mellett állnak, esélyem se lett volna átvonszolni a cuccomat. Még Prágában is lehetetlennek tűnt, hogy én egyszer még leszállhatok erről a vonatról, pár alvás kell is, mire kipihenem, de visszajutottam, ez a lényeg.

Tegnap mint kiderült, mehettem tesztelni az új kínai masszőrünket. Nagyon jól esett, a térdemre bedobta az artritisz lehetőségét, ez már kevésbé. Volt valami megnyugtató, ahogy az egyik utolsó nyári napon sétálgatok egy teljesen idegen, de nagyon kellemes városrészben. M várt rám idehaza, ettünk egy keveset, és beszélgettünk. Vettünk repülőjegyet Bécsbe, egy hónap múlva utazunk, feltétlenül látnunk kell a Schiele-kiállítást, meg még ezt-azt, ha már arra járunk. A frissen odaköltözött barátainkat is meglátogatjuk legalább. 

Többször rákérdeztem, de M nem akar a szüleihez menni.  Nem csak emiatt, de nagyon rosszul esett neki, hogy egyáltalán nem szóltak az utazásukról Rügenre. Úgy derült ki, hogy csütörtökön egy más ügy miatt felhívta őket, és akkor mesélte az apja, egyébként ott vannak, ja és ha akarunk elmehetünk hétvégén. Ja, jó. :/ Én itt se voltam, M-nek meg már volt egy programja szombatra, ami átcsúszott vasárnapra is kicsit, de egyedül nem lett volna kedve olyan sokat autózni se. Eddig meglátogattuk őket (8 órás autóút tőlünk), amikor ott voltak. Júniusban elutazás előtt még külön említettem is, ha tudják már mikor jönnek, szóljanak. Ha M nem telefonál, gyanúsan meg se tudjuk. Sajnálom őt ezért, de nem hiszem, h ez lenne az oka (vagy nem csak ez), amiért megtartjuk magunknak Bécset.

Este egy zökkenőmentes összebújásra is futotta, csak 3/4 óra kellett az elalváshoz, ez is teljesen pozitív. Így is keltem, mint aki jól van. Úgy éreztem menni fog, megbeszéljük a terveket, mi legyen velem. Rendben leszek, tervezek, és végrehajtok, mint egy felnőtt, hogy legyen jövőm, vagy legalábbis kilátásom. És akkor csörgött a telefonom...

... a nőgyógyász volt. Elmentem otthon vizsgálatra, mert ez volt a legegyszerűbb, és már elértem majdnem a másfél évet, sokalltam. Úgy tűnik a testem is. Enyhe citológiai elváltozást mutat. Kicsit összefolytak a mondatok: meg kell ismételni, nem kell aggódni, 3-6 hónap, nem kell idegeskedni, de feltétlenül vissza kell jöjjön. De ne aggódjak, mi? Hogy a fenébe ne aggódnék, mikor az anyai ágon közvetlenül, és közvetve kivett méhek sorakoznak, anyu még csak 40 volt, én már 36 vagyok. 

Egyáltalán mi az az enyhe elváltozás?

A józan felem azt mondja, ez a pajzsmirigy gyógyszerem miatt van, aminek 2,5 éve lejárt a szavatossága, de már nem volt másik, mert júniusban nem szereztem végül újat, nem is tudtam, h itthon csak lejártak vannak. Ez visszaengedte a korábban mindig jelenlévő gyulladásokat a lányrészeimbe, és ez mutatja az elváltozást. 

A rettegő felem azt mondja megkaptam amit már olyan régóta vágyok (a halálomat! :/), most tessék itt van. Örülni mertem, úgy éreztem minden rendben lesz, megkeresem az utam, és a régóta utált, sokszor gyűlölt testem beint a sok-sok évért, amíg nem tudtam elfogadni, 'most már örülnél a réginek is  mi?' alapon.

Ez volt az első ilyen telefonom, nem tudom hová legyek ijedtemben most.

 - - - - - 

Amíg itt magammal voltam elfoglalva szokás szerint, a lánymacs kibújt a lábam mellett az erkélyre mialatt behoztam a kiszellőztetett bőröndöt, és legalább 45(!!!!!) percet töltött kint a nagy szélben, míg végre meghallottam a nyávogását. Itt ültem, még csak ki se mentem, és nem hallottam, hát milyen macskaanya vagyok én. Óriási hálát érzek, amiért nem gondolta úgy, a leghelyesebb módja elbújni a széltől, ha leugrik. Beszaladt, öleltem-csókoltam és vagy fél órán át keféltem a szőrét, iszonyú hangosan dorombolt hozzá, és nem haragudott, nagyon örült, hogy újra bent lehet szegénykém. OMG! M-nek el se merem mesélni. 

2018. szeptember 17., hétfő

Na ki volt az a tehetséges, aki ma rettenetesen korán kelt, mégis lekéste a vonatát, ezzel együtt a másodikat is, ezért még mindig a szülei házában üldögél? Bizony én. :( Hazafelé készültem, ha ez nem volt egyértelmű, 14+2 órás út volt a terv, ehelyett mehettem vissza.

Az úton volt egy óriási halálos baleset, és mint ma, sokkal később kiderült, hosszú órákon keresztül le volt zárva minden, apu megpróbálta a párhuzamos földutat, amivel azt értük el, hogy még láttuk az utolsó kocsit ahogy elhúz egy rakás pénzemmel

Vettem jegyeket holnapra is, a következő hátha sikerül. Természetesen a maiakra visszatérítés, csere nincs.

Nektek hogy indult a hét?

2018. szeptember 13., csütörtök

Nem igazán értek a komoly zenéhez, soha nem is volt lehetőségem zenét tanulni, vagy hangszeren megtanulni játszani. Később meg már később volt, és nem ezen járt az eszem, mert nem így szocializálódtam, szerintem zenei hallásom sincs, nem ismerem a kottát, vagy nem tudok szolmizálni. Még az egyetem alatt egyik kísérletem a "jobb" tanulásra a komolyzene hallgatása volt, ebből az időből van pár cd-m még. 

Ezeket mind előhalásztam most azzal az elhatározással, hogy újra hallgatni is fogom, mert egyszerűen jót tesz. Nem értek hozzá, keveset ismerek szerzővel címmel együtt, de ad nekem valamit, ami egyszerűen csak jó. Nem tudom másként mondani, kapok tőle valami olyan plusz örömöt, amire szükségem van. Most minden apró örömcseppre. Keresem őket.

Ami mindezt újra előhozta bennem az egy sorozat: Mozart in the Jungle. Úgy gondoltam itt az idő a második évadra, mert már az elsőtől is egészen odavoltam. A szimfonikusokról szól New Yorkban, kicsit beleshetünk a a komolyzenészek életébe, és közben szól a zene. ZENE. 

Gael Garcia Bernal az egyik főszereplő, mindenkinek csak ajánlani tudom, nézzétek meg. Engem elvarázsolt. :)

2018. szeptember 12., szerda

Amikor fogalmam sincs hogy kell kiejteni angolul a kiejtés szót...

Értelemkeresés az életemben level 1.0: angol nyelv.

2018. szeptember 6., csütörtök

Kedden felkísértem M-t a repülőtérre. Szakadt az eső egész nap, ahová mentem. Itthon állítólag kisütött a nap, miután elmentem, mit jelenthet ez. 

Elhatároztam, ha már Budapesten vagyok, felmegyek a Várba és megnézem a Frida Kahlo kiállítást, gondoltam utána meglátogatom a pszichológusomat is, és összehozok magamnak egy jó értelemben vett magányos napot, az eső nem volt tervben. Anyukám szeretett volna eljönni velem, ezért lemondtam a pszít, majd pár nappal előtte kiderült vissza az egész, mégis maradt az eredeti terv. 

A fővárost szinte alig ismerem, de van jó telefonom működő internettel, és mindig megmondta, hová menjek, mire szálljak, olvasni is tudok, kis szerencsétlenkedésekkel  mindenhová oda is találtam. Frida meg hát oh, mit is mondjak, akit kicsit is érdekel, azonnal menjen és nézze meg, csodálatos. Még úgy is, hogy márciusban láttam Milánóban már, és itt szerintem csak pár újdonság volt, nagyrészt ugyanazok a darabok voltak kiállítva. Az a nő valami csoda. Én meg itt nyüszögök a nem sikerült egyetemen, ő meg milyen fizikai fájdalomsorozatot élt át.

Ede ha még olvasol, gondolkoztam rajta, hogy rád szólok, de nem lett volna 1,5-2 óránál több időm, így nem ott alvással. Így is tök sokat késett a vonat, majdnem lekéstem a buszomat, azt is csak azért nem, mert az is késett, de annyira h majdnem félórával később indultunk. Úgy zuhantam ágyba mint egy darab fa. 

Csodálatos ez a Budapest, mindig csak egy kis szeglet jut belőle, és mindig rákívánok egy kis turistáskodásra, remélem összejön. Több európai nagy- és fővárost bejártam már, csak a sajátom marad ki mindig. De majd legközelebb együtt M-mel.


200E busszal araszolunk, balra nézve autón hirdetés: Mulatós Kata vállal szórakoztatást falunapokon és egyebeken.  Csak mondom ha valakit érdekelne.

2018. szeptember 1., szombat

Általános iskolában végig az volt rólam a köztudatban: okos vagyok. Ez a lány okos. Jó hát nem szép, meg kövér is, de okos. Amikor iskolaválasztásra került a sor, egyértelmű volt a gimnázium. Oda mennek az okosak, nem? A szüleim meg is engedték ezt, talán ők is azt gondolták okos a gyerekük, hiszen végig kitűnő volt, pár félévi botlást leszámítva (egy darab 4es), mert okos=kitűnő.

Emlékszem anyu mesélte, ahogy többen megfedték őket, miért engednek ott tanulni, nem lesz szakmám, csak érettségim. Ezen már akkor is felháborodtam, milyen alapon "csakozzák" az én jövendő érettségimet olyan emberek akik épp csak az általánost fejezték be. Hiszen egyértelmű: érettségi, utána egyetem, és diplomám lesz. De nem ám valami egyszerű büfé, valami komoly. Ekkor még nem volt konkrét ötletem.

A gimnázium azért eléggé átalakította a képet magamról. Nem a külsőmről, az már 11 éves korom körül örökre elromlott, hanem az eddig hitt okosságom is erősen megkérdőjeleződött. Nyelvtagozatra mentem, de abból is a legrosszabbak között voltam. Első félévben bukásra álltam kémiából, kettes lettem földrajzból. A mai napig nem értem mi az a fizika. Eddig se éreztem vonzódást az ilyen tárgyak iránt, de itt örökre eldőlt a humán irány: magyar, töri, nyelvek. Folyamatosan azt hallgattuk, az a tárgy amiben jó vagy meghatározza hová lehet felvételizni. Ha jó vagy töriből, de matekból nem, nincs külker.  Nekem maradt a tanár szak meg a jog kb. Mást nem mondtak a tanárok, azt hittem nincs is más, a város volt meg fixen ahová feltétlenül jelentkezni akartam. Istenem de buta voltam. Mindenhez.  A választáshoz, a gondolkozáshoz.

A tanárok azt is mondták jó vagyok magyarból meg töriből, menjek jogra. Fel is vettek mindenhová, jó magas pontszámokkal, az első helyre kellett menni, akkor még nem volt választásom. Közben belejöttem a gimis tanulásba is, nem kitűnőre, de elvoltam, csak a nyelv nem ment túl jól. Legalábbis nem a C nyelvvizsgára ami a nyelvtagozat lényege lett volna. Azért anyukám kapott megjegyzéseket a már nem kitűnőségemre is, látszik hogy a gimnázium már nem falusi általános és egyéb hasonló kedvességek.

A gimis sokkhoz képest az egyetemen szállt el az agyam végleg, az anyagi különbségek egyre feltűnőbbek voltak, egy teljesen ismeretlen világba keveredtem. Közben egy bántalmazó kapcsolatban (most már megértettem) éltem, nem maradtunk meg a lelki szintnél sem.  Ezek mentek párhuzamosan. Nem sikerült barátokat találnom egy ideig, rohantam haza mindig hozzá, mert okkal féltem, mit művel vajon amikor nem találkozunk. Az idő telt, a kreditrendszert bevezették, a vizsgák csak lassan fogytak, nem sikerült rátalálnom a jól tanulás útjára.  A nagy vizsgákkal mindig gond volt.

Közben otthon kezdtem ciki lenni, szégyellnivaló, az emberek kérdezgették mennyi van hátra. Anyu meg apu összeszorították a szájukat ilyenkor, mérges pillantásokat vetettek rám. Végre felszabadító szakítás, hirtelen lett egy csomó barátom, jó lakótársam, buliztunk is sokat . Ezek a legjobb emlékeim. Sosem voltam egyedül, ezek a barátságok a mai napig megvannak. A várost is imádom még mindig.

Lejártak viszont a diákhitel évei.  Abból fizettem az albikat, el kellett mennem dolgozni is, és itt jöttek a legótvarabb diákmelók egymás után. Néha egy nap több is. Később lejárt az államilag finanszírozott féléveim száma. Azt a rettegést amikor félévente el kellett kérnem a pénzt otthonról költségtérítésre. A keresetemből albérletre, kajára és néha turkálóra futotta. Adtak, de apu meg tudott volna ölni a szemével hozzá. Mindig úgy csinált, mintha sosem tudná mikor kezdődik a szemeszter.  Mondjuk nem is tudta, ilyesmi nem érdekelte. Csak egy fontos kérdés volt mindig: nem sikerült? Egy kicsit jogelméletesen megfogalmazva ez volt az én értékduálom ami mellett működtem: sikerült/nem sikerült. Teljesen beivódott az elmémbe, ma is mindent ezek mentén gondolok végig.

Bevezették a 3 félév egy tárgy dolgot, azonnal bele is kerültem a körbe, áttettek levelezőre, nem kellett kirúgniuk, maradt a bevételük így is. Még többet kellett dolgozom, csak vizsgákra jártam, alig sikerült 1-1 néha. Éjszakai műszakban voltam szinte mindig.  Az fizetett a legtöbbet. Néha maradt a hónap végére is a fizetésből, pedig nem herdáltam el. Aztán kitettek a munkából, mert a főnök nem tudta, vagy nem akarta már elintézni, hogy levelezős létemre tovább dolgozhassak. Törés, sírás, munkakeresés, további szerencsétlenkedés, titkolózás otthon. Egy idő után mikor teljesen kifogytam a pénzből elmondtam mégis. Közben családi halálcsomag: egymást követő napokon, közeliek, temetések stb.

És újabb 3 félév 3 felvett és nem teljesített tárggyal: áttettek egy másik város levelező szakára. Ez viszont sokkal közelebb volt hozzánk, haza kellett költöznöm, elvesztettem a szabadságom, nem volt egy fillérem se, ott kellett hagynom a közös albinkat a barátnőmmel, akivel véd-és dacszövetséget kötöttünk, össze voltunk nőve. Nem hittem, hogy valaha is másik helyen fogok még élni. Úgy éreztem, mint akit bezártak, megfulladok otthon. Életem legmélyebb depressziójába estem vagdosással, nappali alvással, leálló anyagcserével és annak minden következményével.  Valamit haladtam is a vizsgákkal annyira h csak 6 nagyon nagy maradt meg.  De ilyen gyilkosok gyilkosai.  Közben folyamatosan az öngyilkosságomat tervezgettem. 

Egyszer csak hirtelen, hónapokkal később bejelentkeztem egy tb.s pszichóhoz, aki adott nekem pár bogyót és szép sorjában letettem a maradék vizsgákat. Nem volt olyan egyszerű, közben végig véreztem, de nem zavart, mert sikerült valami, hosszú idő után először. Óriásira híztam, de valami sikerült. Még a szakdolgozatot is rohamtempóban írtam és adtam le, itt viszont valami újra  elszakadt. A gyógyszerek se tartottak már egyben, halálfélelmem volt a vérzés miatt, az államvizsgák következtek, de már eredmény nélkül.

Sokkal jobban is beszophattam volna, de a nőgyógyász nem talált rákot, holott meg voltam győződve róla, javasolta viszont a pszichobogyók abbahagyását és elküldött endokrinológushoz, aki kiderítette az pajzsmirigy-alulműködést és az IR-t is, gyanítjuk azóta is a a PCOS-t , és progeszteronom se sok van. Hogy ezek mind meg voltak-e korábban is, vagy csak a sorozatos megrázkódtatás hozta elő, nem tudom, valahol mindegy is.

Olyan nagyon diploma közelben voltam itt, hogy elő kellett vegyem a nyelvvizsga-problémát (nem volt meg a kívánt C, csak egy B) is. Elkezdtem egy levelezős oldalon felfrissíteni a tudásomat, megismertem M-et, ezt az aktát nem nyitom most meg. Ismeritek a történetet. Meggyőződésem, hogy őt kaptam ezekért cserébe.

Összekapartam egy államvizsgát, majd a maradékot tartogattam jó sokáig, szinte csak magamnak megtartva, h én ezt bizony nem adtam fel még mindig.  Egyszer hangosan kijelentettem, én itt ezt most befejeztem, képtelen vagyok tovább csinálni. A családom a mai napig ebben a hitben van. Talán jobb lett volna úgy, az legalább saját döntés. A többit tudjátok nagyjából.

Így jutottam el a tegnapi naphoz, amikor egy nap alatt 3 vizsgát kellett volna letennem.  Nem csavarom tovább, nem sikerült. Egy részem azt hiszi mindent megtettem, egy másik úgy gondolja csak keveset, de semmiképpen se eleget. Az elég csak a 'sikerült' lett volna. Ezt nem tudtam elérni.

Annyi minden történt, annyi mindent hittem ez alatt a rettenetesen sok idő alatt. Mindent a sulival együtt éltem át, összekapcsolódnak. Ott tartottam a vizsgákkal, amikor ez és ez történt. Amikor ebből vizsgáztam ekkora voltam, azzal jártam, az tetszett stb. Minden emlékemet meghatározza az egyetem, a fél életemet; ez a közepe mindennek. Mindenemnek.

Ezek közül már semmi sem fog valóra válni.  Nem leszek már diplomás. Végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták, csak egy érettségim van. És az érettségi semmi. Ki vagyok én diploma nélkül? (Azt se tudom ki lettem volna vele, nyilván ez is igaz.) Mihez kezdjek? Mit csináljak? 36 éves vagyok és újra itt állok a 18 éves kori önmagam kérdéseivel. Dupla annyi tapasztalatom van mondhatom, de mire megyek vele. A tapasztalat azt mondatja nem vagyok képes semmire, nem tudtam elérni semmit. A válasz egyértelműen a takarodjak dolgozni végre, tudom én, de mit. Mi az amire képes vagyok, és nem érzem magam a legutolsó szerencsétlen senkinek tőle? Mi az amitől az én életemnek is értelme lesz? Új értelme, vagy végre egyáltalán bármilyen értelme. 

Köszönöm nektek a támogató, érdeklődő kommenteket, de sajnos elbuktam, még egyszer, utoljára.

2018. augusztus 19., vasárnap

Napom: Valami eszméletlen finom hamburgert sütöttem, egyre jobb vagyok, komolyan. Talán a huszadik alkalom után fel is merem tálalni valakinek M-en kívül is.


Nem volt olyan kicsi, mint amilyennek itt tűnik ;) plusz egy kis reklám hozzá



Napi siker 2.: Kitaláltam mi volt a felhasználónevem Mike blogjához. Így végre megy telefonról is. :)

Ha ennek egyszer vége lesz, úgy elolvasok 10 könyvet egymás után, hogy csak kapkodom le a könyvespolcról*. Jaj, nem tudom, hogy lesz ez az egész. Hogy lehetne, hogy jó lesz a vége, el se tudom képzelni?! A francba már...


*Ugyanitt, egy gyors összeszámlálás után kb.110 könyvem van itt olvasatlanul. A szüleimnél is akad. Ebben az évben már nincs könyvvétel. Hely sincs már. Plusz vár rám vagy 1000 ekönyv is. Az a sanda gyanúm, nem élek addig, amíg ennyihez kellene.


2018. augusztus 14., kedd

Tök jól lecsaptam az M kollégája kínálta, sajátkertes mangoldra. Most viszont nem tudom mit kell vele csinálni, mert még soha nem is láttam. (Vagy csak nem tudok róla.) :D

Valaki ki tud segíteni recepttel és/vagy használati útmutatóval? :)

2018. augusztus 9., csütörtök

Nem volt rossz eddig a hét. Hétfőn még ingadoztam, elszúrtam az időt pakolással, főzéssel, M le is szúrt, mikor hazaért, miért nem voltam a könyvtárban. Este azért nekiálltam tanulni, ez ki is tartott keddig, tegnap már korán is keltem, és az eddigi legtöbb időt töltöttem az egyetemen, kiszámítottam az időt, melyik buszt kell elérnem stb. Vacsorázni mentünk a barátainkkal, és majdnem könnyes búcsút vettünk. Elköltöznek holnap Bécsbe, végleg. Elvileg fogunk még találkozni, de az persze már nem lesz ugyanolyan. Szeretem ha megcsinálom, amit eltervezek,  bár ritkán sikerül; hazaértem, zuhanyoztam, öltöztem, minden irányítás alatt, á szóval ilyen érzés. 

Hazaértünk, nem bírtam tovább, fél 2-kor kidőltem. Reggel felkeltem, de nem bírtam kinyitni a szemem, vissza kellett zuhanjak. Ráhúztam még jó 2 órát. Hiába az én időm a délután és az este. Nem vagyok elégedett. Most itt pötyögök, porszívózni kéne, már kis macskaszőr-szigetek alakultak ki a szőnyegen, főzni kellene valami rendeset, hogy ne szemetet együnk de a könyvtárba is menni kéne, hogy legyen értelme a napnak. De a lelkemet kitekerem bicajjal, mire odaérek. De így legalább mozgok valamit.  Kedden is a 37 fokban na ki volt az a nem normális? Nyilván én, akkor is késésben voltam már, de nem akartam elszúrni a napot, mikor végre felértem és leültem arra az egy helyre ami még szabad volt, a kezeim-lábaim csak remegtek majd egy órát, olyan helyekről csöpögött a víz, amiről azt se tudtam tud izzadni.  Ezt kompenzálva jó későig maradtam. Valami hasonlót tervezek ma is, ha már mormotát játszottam. Holnaphoz 3 hét, az már semmi. Túl kevés az idő, és én túl lassan haladok.

A hús is lassan enged ki a rakott patisszonhoz. Közben fáj mindenem. Az egyetemi könyvtár székei nem az igaziak, és én is ferdén tartom magam firkálás színezés írás közben. Egyébként is féloldalas vagyok a bal csípőm/derekam növesztett egy csomót március vége környékén, és azóta se oldódott fel. A kínaink elment Svájcba, akit ajánlott, a gyereke születésére hivatkozva nem ért rá, nekem meg sajog az egész bal oldalam, nem ritkán nyilall a lábaimba is. A kedvenc becsípődő gerincrészem is újított, átment a másik oldalra, ez is mi. De azért rendes tőle, ne mindig ugyanott fájjon már. :D

Szóval fájok, szétszed az ideg egyre jobban, félek, hogy elszúrom. Napi 10-12x nézem csak az emailjeimet heves szívdobogással, kaptam-e valamit, de semmi. Nem merek addig repülőjegyet se venni, míg nem tudom biztosra az időpontokat. Él még bennem a remény, hogy mégse minden egy napon lesz. Tegnap ránéztem a repülőjegyek árára és már 120, poggyász nélkül, majdnem bőgtem.

Azt nem is meséltem, hogy M el akar kísérni mint lelki támasz. Már az azon a héten aktuális ügyeletét is sikerült elcserélnie, egészen meghatódtam ettől. És ezzel együtt még rosszabb, még nagyobb a súly. Ő is eljön, kétszer annyi pénz a jegyekre, egy csomó áldozatot hoz, szívességeket kér, így még nagyobb lesz/lehet a pofáraesésem. Ráadásul utána a szüleimhez megyünk, én maradok, ő 2-3 nap után visszautazik. Mit mondjak nekik ha nem sikerül, hogy mit keresünk ott, és egyáltalán? Akkor már minek meséljem el? Az volt az első gondolatom az értesítés után, hogy elmesélem most tényleg, de ahogy közeledik a 31.-e egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem szólok semmit. 

Félek :(

2018. augusztus 4., szombat

Mennyire vagyok vajon gáz?

Eljöttünk egy elvileg eldugott városi strandra. Itt ülök felöltözve. El se tudom képzelni h ledobjam a ruháimat.  Nem is tudom mit gondoltam.  Már nincs is melegem.  A fa alatt már nincs 30 fok ugye.

Fekszem hason nyugiban, legalább azt.  Mesélném, hogy a hülye szorongásaim most épp mitől fosztanak meg, erre egy szemét vakond úgy gondolta a fejemtől 10 centire kell elkezdenie mozgatni a földet. Csöppet összeijedtem magam, mert nem igazán akarta abbahagyni. Odébb is kellett  cuccoljak, különben a pokróc alá fúr. 

Azzal vigasztalgatom magam, hogy  kövér(ebb) embereket, inkább csak nőket keresek, hátha összeszedem a bátorságom én is. Szánalmas level 2547... és még szemét is vagyok. Hihetetlen mennyire nem tudom elhagyni a régi dolgokat..Milyen az amikor valaki magától értetődően vetkőzik bikinire? Hogy csinálja? Rajtam még csak nem is az van, hanem kisnadrág topszerű felsővel, és így se merek. Hülye-e vagyok? Asszem ja.

2018. augusztus 2., csütörtök

Azóta megsütöttem a kuglófot kétszer is, és átalakított recept létére tök finom és szaftos lett, semmi szárazság. Már majdnem büszke voltam magamra, kicsit talán tényleg, mert a második adagot a barátaink búcsúbulijára (:( ) vittem, és tök gyorsan eltűnt az egész nem kicsi doboznyi.

Nagyon halad az idő, elértem rémisztően gyorsan a már csak 30 nap van hátra részhez, és úgy érzem sehol se tartok, cseszem csak el a napot. Pénteken végre voltam az egyetemi könyvtárban is, biciklivel ráadásul, kár hogy 40 perc volt 40 fokban (na jó, csak 35) a teljesen sportolatlan, asztmás, ilyen meleget rettenetesen rosszul viselő testemmel. Most is oda indulok már egy órája, de szédelgek, nem kapok levegőt, és éjszaka bedugultak a füleim, ez új, az egyik még cseng is, nem tudom mihez kezdjek vele.

Kedden eljutottam  babázni is, ott is aludtam, éjszaka jegyzettel nyomultam, mikor anya és a bébi már aludtak. Meg kell zabálni a kölyköt, teljesen összekapcsolódtunk, kiadott egy az anyja szerint új hangot is, azzal kommunikáltunk. Szeretem a kisbabákat, általában ők is engem. A lánynak viszont annyi nehézsége van egy teljesen támogató férj mellett is, hogy újfent meggyőződtem róla, én ezt nem akarom, nem tudnám. A legijesztőbb része az út egy ilyenhez, és most már egy külön félelempolc jár a fejemben az utána résznek is. Állítólag ő egy többemberes baba, és extrém eset, de kérdem én, van olyan h egy kisbabát kényelmesen ellát egy ember? Kétlem. A testem öreg, a gondolataim meg egy 25 évesé, remélem nem az lesz a vége, hogy 46 évesen jutok el agyilag odáig, hogy elkezdek vágyni rá.

Letiltottam magam a könyvekről, 5-6 hever félig olvasva, vagy elkezdve. De majd szeptember 1. után eljön az idejük.

Kezdek kínlódni. Próbálok nekem jó dolgokat is csinálni, hogy ne csak a tanulás legyen, de attól félek nem teszek eleget, elszúrom ezt is. Tekereg a spirál, csak nehogy engem is behúzzon ahogy eddig mindig.

2018. július 18., szerda

Ha kipróbálok egy új receptet és ilyen jól sikerül mint a mai (rakott cukkini kölessel és pulykamellel), mindig megszáll az ihlet, és olyan ételeket akarok sütni-főzni, amit még soha. 

A mai ingerem a kuglóf. Kuglófot akarok sütni, nem csak akarok, egyszerűen kell. :)

2018. július 17., kedd

Az előző volt a 700. bejegyzésem, ha már így belejöttem, írom tovább.

Szerdán 36 éves lettem. Dolgozzuk ezt fel. Én. 36. Az egy teljesen felnőtt életkor, nekem meg még egy válaszom sincs arra, mi/ki vagyok én. A születésnapom nem szokott zavarni, legalábbis nem azon az egy napon amikor ténylegesen betöltöm. Agyalni ott van a maradék 364/5.  Örülök a jókívánságoknak, nyilván van különbség a feldobta a facebook és a szívből jövők között, de azért csak jól esik.

M soha nem ajándékoz a napján, és még soha nem kaptam meglepetést. Igazából volt már rá példa, hogy el is lettem felejtve ajándék szempontjából. Most is próbálkozott előtte héten, hogy válasszál fejhallgató kell vagy ebook olvasó, én meg rávágtam, hogy nekem meglepetés kell. Én mindig meglepem őt, az ő születésnapjait szoktuk (nekem) menő éttermekben ünnepelni, tortát sütök neki, pedig ez az egy dolog amiben azt hiszem teljesen tehetségtelen vagyok, meglepetés ajándékot kap, sütök egy halom sütit amit bevihet a munkahelyére. Szóval szerintem jogos, ha egyszer én is akartam valami olyat, amin látszott a tervezés. 

Egy Tiffany parfüm lett a vége. Van hozzá sztori és örültem is neki, szavam nem lehet. Milánóban voltunk márciusban, ahol benéztünk az ottani irodájukba, és az egyik kolléganőjével a városban is találkoztunk, mászkáltunk, ő valami miatt be akart lesni a Tiffanyba. Mi meg két kis szakadt szerencsétlen megilletődve betopogtunk a nyomában, annyi bátorságom volt csak, hogy megszagoljak ott egy parfümöt, és belessek 1-2 vitrinbe. A parfümöt M orra alá is bedugtam, és innen jött az ötlet, ez az ajándék története. Szülinapom előtti két nap Stuttgartban volt, ott szerintem belebotlott egy üzletbe és beugrott neki ez a jelenet, vagy valami ilyesmi, de erről már nem nyilatkozik.  

 *

Ide tartozik, mert pár órával később kaptam egy kicsit bizarr ajándékot. Enyhe népmesei vonulata van, mert kaptam is, meg nem is. 

Jött egy email az egyetemtől, nagyjából egy órán át keringtem a laptop és a telefon körül, mire magamra parancsoltam, hogy baszd meg felnőtt vagy, takarodj oda és nyisd ki nézzem már meg ugyan mit írtak, rosszabb már úgysem lesz.

Nem kerülgetem tovább: biztosítanak egy utolsó vizsgalehetőséget augusztus 31.-én. Hangsúlyozottan az utolsót. Azt is hangsúlyozták viszont, hogy valamennyi vizsgát ezen a napon kell letenni. Erre értem a kaptam is meg nem is jelleget.

Örülök, mert örülnöm kell, hogy mégis van esély eltüntetni ezt a belső nyomort amit érzek emiatt már egy hónapja, el is küldtem a jelentkezést szinte azonnal, de egyszerűen nem tudom elképzelni hogyan tesz le az ember 3 jogi államvizsgát egyetlen napon. Már logisztikai szempontból se, az idő meg ugye még nagyobb kérdés. Ezek szóbeli vizsgák: be kell menni, tételt kell húzni, le kell vele ülni és kidolgozni, kivárni a sorodat, majd előadni. Sietni közben? Egyik teremből/szobából be, a másikból ki, egymást a folyosón összetörve, mert nem én vagyok az egyetlen akinek több is van. Hogyan oldjam ezt meg? Ami még fontosabb, hogyan tegyem ezt helyre magamban, hogy tanulni tudjak, hogy elhiggyem van értelme másfél hónapig csak tanulni mindent beleadva még egyszer utoljára? 

Nem tudom most elképzelni mi lesz. Július 29. a határidő a jelentkezésre, augusztus előtt biztosan nem hallok semmit a beosztásról, de addig gőzerővel kell(ene) tanulnom, hogy esélyem legyen mindenből átmenni. 

Milyen jó, hogy képtelen voltam még kidobni a jegyzeteimet, talán éreztem is, még szükségem lesz rájuk. Előástam a kis bőröndből, ahová eldugtam őket a szemem elől. A legnehezebb, a legtöbb munkával járó, legkevésbé kidolgozott van most előttem. Próbálom másként csinálni, nem ugyanazokat a hibákat elkövetni, próbálom megadni magamnak az esélyt, ha már mások is megadták nekem.
Nem vagyunk ilyen nyárhoz szokva itt, de nem mondom, hogy nem élvezem. Süt a nap. Depresszióra mindig kész lelkemnek elég jót tesz. Pláne ha kimozdulok, és biciklivel teszem azt. Nem vagyok egy nagy bicajos, inkább bevásárolni járok vele, vagy bankba, ilyenek. M azzal jár munkába -ha nem ömlik az eső-, ezért elég nehéz rávenni a közös kerekezésre. 15-20 percre van tőlünk az egyik városi stadion, ami a környező parkról van elnevezve, oda járunk (voltunk 2x) minigolfozni, de nem tudtam, hogy ennyire nagy. A tengerhez utazás elmaradt a késői ébredés miatt, így maradt ez a változat. M kiszúrta, hogy van ott egy Dáliakert nevű hely, az volt a fő cél. Ehhez képest végignéztünk mindent ami az utunkba akadt, rájöttem fogalmam sincs hogyan kell az én biciklimmel hegymenetben haladni; mondjuk lehet nem kéne csak a biciklire fogni. Totál lefáradtam, remegtek a sportolatlan lábaim. De napokra feltöltött, imádtam. Azóta vissza akarok menni oda, nyilván még nem sikerült. 

*

Múlt héten találkoztunk a városban a hongkongi lánnyal, imádok vele lenni, kétszer nem voltunk még ugyanabban a kávézóban sütizni, annyi kis eldugott helyet ismer, most is olyan jót beszélgettünk. Nagyon megviselte az apósa halála, és a költözésnek se örül, nem sok esélye van érteni az osztrákokat, kicsit nyüszögtünk rajta, mennyire nehezen értjük a családot ahová beházasodtunk. Ez a nap volt az, amire azt mondtam: ma elégedett vagyok magammal, olyan sok mindent elintéztem. Miért nem tudom ezt minden nap? 
Biciklivel mentem a találkozóra. Mire hazaértem szinte lefordultam a nyeregről, de büszke is voltam magamra kicsit. Több mint 1 órát bicikliztem, visszafelé már csomagokkal megpakolva, azért az nem olyan rossz. 

*

Mikor március elején megkaptam a telefonom letöltöttem a Duolingot. Tudjuk, hogy az angolom finoman szólva nem az igazi, így ezt tűztem ki magamnak, minden napra egy kis gyakorlás, hátha lesz belőle valami. Mondjuk ettől még nem fogok tudni beszélni, de legalább teszek valamit. A 60. megszakítatlan naphoz csináltam épp a gyakorlatokat, amikor többször lefagyott, és átcsúsztam éjfélre, így mire végeztem a napi penzummal, mégis megszakadt a sorozat. Ez az utolsó vizsgám előtti napokban volt, és annyira szimbolikusnak éreztem akkor, hogy csinálom, erőlködöm, de valahogy mégis elbaszom magamnak, és az eredmény a végén mégis csak a nagy semmi.  Utána nem csináltam egy ideig, de mióta visszaértünk újra nekiveselkedtem, ma van a 10.nap.
Már meséltem a magyar lányról akivel itt ismerkedtem meg, ha jól emlékszem. Március végén született kisbabája, azóta akartam meglátogatni, de a hülye vizsgák meg utazások meg minden miatt ez eddig nem sikerült. Úgy gondoltam egy kisbaba majd kirángat a posványból, mert megmutatja, hogy van élet tovább, és mi az igazán fontos. Kifejezetten szeretem a kisbabákat, szeretem őket nézegetni, ha fel lehet venni (csak engedéllyel teszek ilyet, nem rontok rájuk), és általában ők is bírnak engem. Nagyon sok megbeszélnivalónk is volt, várt engem. 

A bébi baromi cuki, jól elvoltunk, tartottam a karomban, meg is tudtam nyugtatni (keringőztünk, de csak finoman :D), de szegény lány nagyon készen van, nem is tudom elmondani milyen színe van, de nem túl egészséges. Mindenféle nehézsége van, ezeket most nem írom le, nincs hozzá jogom, de maradjunk annyiban, hogy ha egy erős, okos nő, aki tudatosan mindent mérlegelve vállalt gyereket, és ennyire nehezen megy neki, ilyen durva erőfeszítések árán, maximálisan támogató férjjel, és mégis nekem úgy tűnt közel van a fizikai összeomláshoz. Durva dolgok történtek vele a terhessége alatt is, nem hiszem, hogy azokat is fel tudta dolgozni. De eközben meg két lábbal a földön áll, nem sajnáltatja magát, csak nagyon kivan szegény. 

Ha ő ilyen nehezen viseli ezt az egészet, nekem esélyem se lenne. Nem indult el bennem semmi a babaszagolgatástól, ettől függetlenül teljesen elbűvölt. Reméltem, hogy legalább egy kisbaba lesz, akit látok közelről felnőni (a összes barátom gyereke távol van tőlem), és kötődhetek. 

De úgy tűnik a barátaim száma itt nem hogy nem nő, hanem egyre csak csökken. Ők is elmennek innen. A férjével a cég nem hosszabbít szerződést, ez már biztos, emiatt nem maradnak, inkább máshol próbálnak szerencsét, Mo. a végső lehetőség, ha nem lesz más megoldás, visszamennek oda. 

Ez a sokadik csapás volt. Már tényleg senkim nem marad itt. A barátaink 2 hét múlva a búcsúbulijukat tartják, augusztus elején utaznak; ők is maximum decemberig maradnak, de annál valószínűleg korábban költöznek el babástól-mindenestől.

Tudom ez mások élete, én csak egy kis pont vagyok mindenhol, mégis fájdalomként élem meg mindenki távozását. Túl sok minden történik most egyszerre.
Olyan sok mindent terveztünk erre a három hétre, és csak keveset sikerült valóra váltani. Nem számoltunk betegséggel, vizsgára utazással, összeomlással, halállal, temetéssel. Egy esküvő miatt időzítettük a "nyaralást" júniusra. M volt csoporttársa az egyetemről házasodott, elvett egy teljesen hozzáillő satu(nem vagyok szemét, tényleg) lányt. A srácot ha gyakrabban látnám, azt hiszem behúznék neki, M is csak kisebb adagokban tudja elviselni, mert állandóan nagyokat mond, füllent, versenyez. Elvileg ártalmatlan, az én szerencsém az, hogy alig értem, mert olyan erős dialektusban beszél. A lehető legkevesebb kedvem volt odamenni betegen, míg a nagyanyám még temetetlenül feküdt, minden nap sírtam, előtte délután értem vissza a vizsgáról, és egyszerűen kimerült voltam testileg-lelkileg.

De arra gondoltam, ott lesznek a hamburgi barátaink, velük mindig jó, úgy túl lehet élni a napot, és így is lett. Szerencsére egy eldugott sarokban ültünk, szerintem ennyit még nem ettem egy esküvőn életemben, ekkor oldódott fel végre rólam annyi takony a betegség, hogy a testem észbe kapott: nem ettünk másfél hete. M másik csoporttársa is ott volt, és hozta a barátnőjét, aki iszonyat cuki volt; külön öröm, hogy a fiú az a típus, akinek nem volt barátnője, de nagyon aranyos, és azt kívántuk neki, találjon valaki magához illőt, ez egyelőre úgy tűnik sikerült is. Így hatosban nyomultunk a sarokban a nagyon finom vacsorával. A zenekar baromi jó volt, kár hogy nem ennek a vendégseregnek lettek kitalálva; ilyet még nem láttam de senki (SENKI!!!) nem táncolt egész este, míg szegények nyomták a jobbnál jobb dalokat. Két órás üres járatok, fél 8-kor(!) már végeztünk a főétellel, majd utána semmi. Összességében ez volt az egyetlen gáz az esküvőn: a hangulat teljes hiánya. A torta maga volt a műalkotás, finom ételek, nagyon jó kiszolgálás; ott is aludtunk a vendéglőben, mint utólag kiderült, nem kifejezetten egy falusi árért, de kibírtuk. Volt pár kemény pillanatom, pl. mikor szembetalálkoztam a menyasszony nagyszüleivel, a mamájával különösen, de ők utána eltűntek, vagy csak a helyemről nem látszódtak. Mivel végig ültem, így alig fájt a lábam a cipőben, fulladni is csak egy kicsit fulladtam este, nem volt okom panaszra.

Viszont bekövetkezett, amitől tartottam: a barátaink elköltöznek Hamburgból. Ezzel össze is törték mindkettőnk szívét nem is kicsit, hiszen velük elég szoros volt a viszony. A fiúk már régről ismerik egymást, mi is találkoztunk kettesben is a lánnyal sokszor, négyesben meg remek iszogatós-játékos estéket töltöttünk együtt. :( A fiú apja május elején derült égből a villámcsapásként meghalt, volt egy kisebb cége, ezért mennek vissza. Bécsben fognak élni, mert a lány hongkongi, és saját bevallása szerint megbolondulna egy faluban, ahonnan a srác származik, és az új munkahelye is ott van. Szerencséjükre nincs messze a fővárostól, így megoldható. Tudom, meglátogathatjuk őket, és jönni fognak többször is a lakásuk miatt, de akkor is, az már nem lesz ugyanaz. Nem beszélve arról, hogy úgy érzem végképp egyedül maradunk, és nem látok esélyt új barátok szerzésére, valahogy nem megy ez nekünk, hiába akarjuk.

*

Otthon a szomorú részeken kívül egy fontos elintéznivalónk volt: M tárgyalása Miskolcon. Mivel Ausztriában is látogat ügyfeleket, nagy vágya egy ideje, hogy Magyarországon is szerezzen valakit, ahová majd jól elutazunk, és körbenézünk a környéken. A tárgyalásra valahogy én is beestem, vagy inkább bent ragadtam, de ez annyira nem árthatott, mert azóta már jött egy szerződés, alá is írták, és M következetesen csak a "mi ügyfelünknek" és a "mi szerződésünknek" nevezi. A pasi irtó kedves volt, én meg embernek, már-már felnőttnek éreztem magam. Előtte nap rájöttünk, hogy ha már ott vagyunk megnézhetjük a diósgyőri várat is a tervezett egri kirándulás mellett. Hétfő volt, kellemesen végignézegettünk mindent, elfértünk. A gyárigazgató javaslatára Egerbe a Lillafüred felé vezető úton mentünk, hegyen-völgyön keresztül, ezt csak olyan 80%-ban bántam meg. M elemében van, és meg majdnem hányok az ilyen utakon, mert annyira szédülök. Attól még szép volt nagyon persze, amikor épp láttam mi van előttem. Eger egy nagyon kellemes város, régi vágyam volt még egyszer elmenni ide, és megmutatni M-nek is. Kicsit sokalltam a Trianont, és a megszentelt vármegyék földjeit stb, de a vár másnap mindenért kárpótolt. Annyira jó volt ott lenni, hogy elhoztam magammal az Egri csillagok könyvet is otthonról újraolvasni, és letöltöttem a filmet is újranézni, az volt a kedvenc kötelezőm.

Alig ismerem a saját országomat, de ezek az utazások mindig olyan bonyolultak. Macskástól-mindenestől jövünk, a két családnál érzem őket igazán biztonságban, de valahogy a szülőktől már nincs pofám napokra elutazgatni. M családjától még lenne, ott nem érzem, hogy hiányolnának minket, de én anyukám nagyon ragaszkodó, és látni akar minket maga körül és lelkifurdalásom van vele szemben mindig, ha elmegyünk otthonról. Vannak egynapos kis utak, ahová el szoktuk vinni őt is, ezeket mindig nagyon várja, mert különben nem jut el sehová, és tesóm is jött eddig velünk, idén azonban nem már akart. Az idei kiskirándulásokra végül Gyulát és Mórahalmot választottuk. M-et jól be sikerült oltanom kastély- és várügyileg, ő is keresi a lehetőségeket ilyesmire már mindenhol. Gyulán volt kastély is, vár is, torony, múzeum, amit csak akartunk. Anyukám is kikapcsolódott kicsit, mindig beülünk valahová enni is, legalább egyszer-kétszer őt is kiszolgálják egy évben. Mórahalmon a Mini Hungaryt néztük meg, sétáltunk és ettünk a városban, majd még időben hazaosontunk meccset nézni. 

A másik parám, hogy egy ronccsal utazunk, közel s távol nekünk van a legszarabb kocsink komolyan mondom, valami mindig van vele, szerelni kell, nyilván magyarul nekem kell ezt intéznem, amúgy is utálom az ilyesmit (a kocsikat, és olyanról beszélni amihez nem értek), és nem és nem hajlandó kicserélni. Ezen úgy fel tudom húzni magam, hogy ordítani tudnék, nem is fejtegetem tovább. :I

Nem tudom milyen tervet kellene kieszelnem, hogy eljussunk olyan részekre is, amik tőlünk túl messze vannak pl. Győr-Sopron-Kőszeg vonal, és az egész Dunántúl kb. Nem éri meg reggel menni, és este jönni, mert túl sok az autózás (pláne ha le is robbanunk, mint tavaly Nyitrán, jól van, nem nyomom ezt tovább), és nem marad idő nézelődni. De ez több napos, ottalvós kör lenne, és lásd fent. 

Mondjuk ugyanez itt is, bejárhatnánk egész Németországot napi, kétnapi megállásokkal, de ugye a macskák. Nem gondoltuk mi ezt végig akkoriban azt hiszem. Tudom, hogy itt lehet őket hagyni, és szerencsénk is van a szomszéd sráccal, de valahogy mégse olyan jó érzés ez, na. 5 napnál többre meg nincs szívünk meglépni. Egy ideje kerülget a vágy egy tengerpartos nyaralásra is, olyanra ahol meleg van. M húgáék voltak 2 hétig Tenerifén most, és minden képtől csorgott a nyálam, pedig én aztán nem vagyok egy bikiniben, vagy bármi másban emberek között napon fetrengős, nem is értem honnan jön ez a vágy most a víz felé nálam. Úszni se tudok, azt mondtam már? És kövér is vagyok, ezt mondjuk tudjátok, és azt tanultam otthon, hogy ne mutogassam magam. 

Jól elkanyarodtam, de az a lényeg, hogy van mindenféle utazós vágyam. :)

*

Mikor visszaértünk M szüleihez, volt még 3 napunk az indulásig, az anyukámtól kapott sok-sok mindent lepakoltuk a pincébe, belőttük az áramos hűtőtáskát, de az a gyanúm, segített a hidegfront is, hogy ne romoljon meg a sok-sok finomság. Anyósomnak is sikerült a fincsi barackkal eltalálni a mindig válogatós ízlését. :D A maradék időben fájt a fejünk, és esett az eső így tudnám összefoglalni. Elmentünk viszont Mariazellbe, amit M feltétlenül meg akart nekem mutatni, úgy tűnik ez az egyik legnépszerűbb cél a magyarok körében, mert úgy éreztem minden második ember magyarul beszélt. A felső részt pont délután 3-kor zárták, mikor odaértünk, így még egyszer el kell mennünk, M szerint ennyi nem elég ebből a bazilikából. Bent viszont úgy elkapott a szomorúság, hogy mamám meghalt, és nem mehetek mindig a sírjához, amikor csak akarok, hogy zokogtam némán egy padban vagy 20 percig, és nem érdekelt ki lát. El se akarom képzelni milyen tömeg van ott hétvégén, ez egy csütörtöki nap volt, és ki-be jártak a csoportok annak ellenére, hogy mise volt.

Utolsó nap még elmentünk M húgával a városi múzeumba, meg kis apróságokat elintézni, de előtte még végighallgattam egy csodálatos veszekedést M és az apja között reggeli közben, el is ment az étvágyam vagy 2 napra. A téma mi más is lehetett volna mint a hús - nem hús kérdése, apja az anyósomtól hallott/tanult frázisok pufogtatásával kijelentette, hogy mi kb. az út mentén összeszedett döglött állatokat is megesszük, mert velünk mindent megetetnek, M érvelt, hogy honnan tudja ő, mi miket eszünk. Apja: húst esztek, húst esztek. M újfent megesküdött magának, hogy soha többé nem nyitja ki a száját. Azzal kezdődött, hogy megemlítette a boltban kapható némelyik vegán terméknek igen hosszú az összetevőlistája, és sok úgy hangzik mintha egy kémiai laborban dobták volna össze. Az apja meg már ott tartott, h M-nek biztosan vele van valamilyen személyes problémája, logikus nem? Én is meglepődtem, mert a menekülteknél hallgatott, a feketék futballpályán tanúsított szokásainál hallgatott, minden a szülei szájából elhangzott rasszista megnyilvánulásnál hallgatott, gondolom itt lett pont elege. Az apja elég sokat változott mióta nyugdíjas, mert miután hazajöttünk még szóba állt velünk, M szerint ezért korábban egy hétig levegőnek nézte volna. 

Ettől függetlenül nem panaszkodhatok rájuk, voltak szokásos furcsaságok, de szerintem már megszoktam, és nem nagyon akadok fenn semmin.

A hazautat már leírtam, egy kisebb pokol, de mind egyben vagyunk legalább.

2018. július 3., kedd

Vasárnap reggel visszaértünk, teljesen kiütve. Ezúttal a késő esti/éjszakai autózást választottuk, először (miattam) kényszerből, a hosszú visszaútra már tudatosan, mondván a kölykök egy mukkot se szóltak, és 11 óra alatt célba is értünk, jó lesz ez. A macskák  3 út alatt összesen pár nyávogást engedtek el, semmi hányás, tökéletes. Na ehhez képest a hazaúton a fiúmacs úgy döntött megmutatja nekünk milyen az ha nem működik együtt. Az első pár óra gond nélkül lement, de utána 3-4 órányi pokol következett. Ő kezdte, de a  lány is beszállt az ordításba, rohangálásba, a bökdösésbe; jól bepörgették magukat, a fiú telibe hányta a hátizsákomat és az ajtót, amit a telefonnal a számban, zseblámpázva takarítottam a sötétben. Legalább nem fenyegetett az elalvás veszélye úgy is mondhatjuk. Persze először megijedtem, hogy valami bajuk van, főleg a fiúnak, ő csapta a nagyobb ribilliót, de utána rájöttem, ha tudna a halál faszára a fenébe küldene el legszívesebben, mert ő nem akart jönni és kész. Itthon semmi bajuk se volt már. 

Ügyesek voltunk: mindent ki is pakoltunk a kocsiból, le a pincébe, be a nappaliba. Mozdulni alig lehetett, de ez már nem érdekelt. Ébredés után kirámoltam a bőröndökből, és szinte mindent a helyére is pakoltam, csak mérsékelten idegesített, hogy M mindezt a kanapén ülve nézte végig.

Este már úgy éreztem magam, mint aki szó szerint visszaült abba a hangulatba, állapotba ami itt mindig körülvesz, tegnap már nyomott az egész. Mamám halálával se tudok mit kezdeni, sírni már megint nem tudok; Tesóm tegnap kezdett egy helyen dolgozni, ez az első igazi munkahelye, egész nap neki drukkoltam, erre este a kérdésekre foghegyről válaszolt, és egy bunkó mondattal zárta le, alig fájt tényleg. Ráadásul anyuval is csak rajta keresztül tudok beszélni.  Hajnal 3-ig ébren voltam, 11-kor keltem. 

A mára előírt nagyobb feladataimat nem hajtottam végre, minek is. A jegyzeteimet rendezgettem, próbálom eltenni a szemem elől, hely nincs persze; hasonló érzés volt, mint nagyapám ruhái között válogatni, hogy melyikben temessék el.  

Az út alatt felírtam magamnak egy halom feladatot, hátha ezek kipipálásától majd jobban érzem magam, de nincs kedvem hozzájuk, csak még jobban nyomasztanak. Próbáltam olvasni, az se megy.