Második próbálkozásra csak sikerült ideérni, bár volt egy kedves kis lehetőség a vonat lekésésére, ezúttal a Nyugatiban, ahol összesen 10(!) percem volt átszállni, mivel késett az első vonatom. Ha nem egymás mellett állnak, esélyem se lett volna átvonszolni a cuccomat. Még Prágában is lehetetlennek tűnt, hogy én egyszer még leszállhatok erről a vonatról, pár alvás kell is, mire kipihenem, de visszajutottam, ez a lényeg.

Tegnap mint kiderült, mehettem tesztelni az új kínai masszőrünket. Nagyon jól esett, a térdemre bedobta az artritisz lehetőségét, ez már kevésbé. Volt valami megnyugtató, ahogy az egyik utolsó nyári napon sétálgatok egy teljesen idegen, de nagyon kellemes városrészben. M várt rám idehaza, ettünk egy keveset, és beszélgettünk. Vettünk repülőjegyet Bécsbe, egy hónap múlva utazunk, feltétlenül látnunk kell a Schiele-kiállítást, meg még ezt-azt, ha már arra járunk. A frissen odaköltözött barátainkat is meglátogatjuk legalább. 

Többször rákérdeztem, de M nem akar a szüleihez menni.  Nem csak emiatt, de nagyon rosszul esett neki, hogy egyáltalán nem szóltak az utazásukról Rügenre. Úgy derült ki, hogy csütörtökön egy más ügy miatt felhívta őket, és akkor mesélte az apja, egyébként ott vannak, ja és ha akarunk elmehetünk hétvégén. Ja, jó. :/ Én itt se voltam, M-nek meg már volt egy programja szombatra, ami átcsúszott vasárnapra is kicsit, de egyedül nem lett volna kedve olyan sokat autózni se. Eddig meglátogattuk őket (8 órás autóút tőlünk), amikor ott voltak. Júniusban elutazás előtt még külön említettem is, ha tudják már mikor jönnek, szóljanak. Ha M nem telefonál, gyanúsan meg se tudjuk. Sajnálom őt ezért, de nem hiszem, h ez lenne az oka (vagy nem csak ez), amiért megtartjuk magunknak Bécset.

Este egy zökkenőmentes összebújásra is futotta, csak 3/4 óra kellett az elalváshoz, ez is teljesen pozitív. Így is keltem, mint aki jól van. Úgy éreztem menni fog, megbeszéljük a terveket, mi legyen velem. Rendben leszek, tervezek, és végrehajtok, mint egy felnőtt, hogy legyen jövőm, vagy legalábbis kilátásom. És akkor csörgött a telefonom...

... a nőgyógyász volt. Elmentem otthon vizsgálatra, mert ez volt a legegyszerűbb, és már elértem majdnem a másfél évet, sokalltam. Úgy tűnik a testem is. Enyhe citológiai elváltozást mutat. Kicsit összefolytak a mondatok: meg kell ismételni, nem kell aggódni, 3-6 hónap, nem kell idegeskedni, de feltétlenül vissza kell jöjjön. De ne aggódjak, mi? Hogy a fenébe ne aggódnék, mikor az anyai ágon közvetlenül, és közvetve kivett méhek sorakoznak, anyu még csak 40 volt, én már 36 vagyok. 

Egyáltalán mi az az enyhe elváltozás?

A józan felem azt mondja, ez a pajzsmirigy gyógyszerem miatt van, aminek 2,5 éve lejárt a szavatossága, de már nem volt másik, mert júniusban nem szereztem végül újat, nem is tudtam, h itthon csak lejártak vannak. Ez visszaengedte a korábban mindig jelenlévő gyulladásokat a lányrészeimbe, és ez mutatja az elváltozást. 

A rettegő felem azt mondja megkaptam amit már olyan régóta vágyok (a halálomat! :/), most tessék itt van. Örülni mertem, úgy éreztem minden rendben lesz, megkeresem az utam, és a régóta utált, sokszor gyűlölt testem beint a sok-sok évért, amíg nem tudtam elfogadni, 'most már örülnél a réginek is  mi?' alapon.

Ez volt az első ilyen telefonom, nem tudom hová legyek ijedtemben most.

 - - - - - 

Amíg itt magammal voltam elfoglalva szokás szerint, a lánymacs kibújt a lábam mellett az erkélyre mialatt behoztam a kiszellőztetett bőröndöt, és legalább 45(!!!!!) percet töltött kint a nagy szélben, míg végre meghallottam a nyávogását. Itt ültem, még csak ki se mentem, és nem hallottam, hát milyen macskaanya vagyok én. Óriási hálát érzek, amiért nem gondolta úgy, a leghelyesebb módja elbújni a széltől, ha leugrik. Beszaladt, öleltem-csókoltam és vagy fél órán át keféltem a szőrét, iszonyú hangosan dorombolt hozzá, és nem haragudott, nagyon örült, hogy újra bent lehet szegénykém. OMG! M-nek el se merem mesélni.