Általános iskolában végig az volt rólam a köztudatban: okos vagyok. Ez a lány okos. Jó hát nem szép, meg kövér is, de okos. Amikor iskolaválasztásra került a sor, egyértelmű volt a gimnázium. Oda mennek az okosak, nem? A szüleim meg is engedték ezt, talán ők is azt gondolták okos a gyerekük, hiszen végig kitűnő volt, pár félévi botlást leszámítva (egy darab 4es), mert okos=kitűnő.

Emlékszem anyu mesélte, ahogy többen megfedték őket, miért engednek ott tanulni, nem lesz szakmám, csak érettségim. Ezen már akkor is felháborodtam, milyen alapon "csakozzák" az én jövendő érettségimet olyan emberek akik épp csak az általánost fejezték be. Hiszen egyértelmű: érettségi, utána egyetem, és diplomám lesz. De nem ám valami egyszerű büfé, valami komoly. Ekkor még nem volt konkrét ötletem.

A gimnázium azért eléggé átalakította a képet magamról. Nem a külsőmről, az már 11 éves korom körül örökre elromlott, hanem az eddig hitt okosságom is erősen megkérdőjeleződött. Nyelvtagozatra mentem, de abból is a legrosszabbak között voltam. Első félévben bukásra álltam kémiából, kettes lettem földrajzból. A mai napig nem értem mi az a fizika. Eddig se éreztem vonzódást az ilyen tárgyak iránt, de itt örökre eldőlt a humán irány: magyar, töri, nyelvek. Folyamatosan azt hallgattuk, az a tárgy amiben jó vagy meghatározza hová lehet felvételizni. Ha jó vagy töriből, de matekból nem, nincs külker.  Nekem maradt a tanár szak meg a jog kb. Mást nem mondtak a tanárok, azt hittem nincs is más, a város volt meg fixen ahová feltétlenül jelentkezni akartam. Istenem de buta voltam. Mindenhez.  A választáshoz, a gondolkozáshoz.

A tanárok azt is mondták jó vagyok magyarból meg töriből, menjek jogra. Fel is vettek mindenhová, jó magas pontszámokkal, az első helyre kellett menni, akkor még nem volt választásom. Közben belejöttem a gimis tanulásba is, nem kitűnőre, de elvoltam, csak a nyelv nem ment túl jól. Legalábbis nem a C nyelvvizsgára ami a nyelvtagozat lényege lett volna. Azért anyukám kapott megjegyzéseket a már nem kitűnőségemre is, látszik hogy a gimnázium már nem falusi általános és egyéb hasonló kedvességek.

A gimis sokkhoz képest az egyetemen szállt el az agyam végleg, az anyagi különbségek egyre feltűnőbbek voltak, egy teljesen ismeretlen világba keveredtem. Közben egy bántalmazó kapcsolatban (most már megértettem) éltem, nem maradtunk meg a lelki szintnél sem.  Ezek mentek párhuzamosan. Nem sikerült barátokat találnom egy ideig, rohantam haza mindig hozzá, mert okkal féltem, mit művel vajon amikor nem találkozunk. Az idő telt, a kreditrendszert bevezették, a vizsgák csak lassan fogytak, nem sikerült rátalálnom a jól tanulás útjára.  A nagy vizsgákkal mindig gond volt.

Közben otthon kezdtem ciki lenni, szégyellnivaló, az emberek kérdezgették mennyi van hátra. Anyu meg apu összeszorították a szájukat ilyenkor, mérges pillantásokat vetettek rám. Végre felszabadító szakítás, hirtelen lett egy csomó barátom, jó lakótársam, buliztunk is sokat . Ezek a legjobb emlékeim. Sosem voltam egyedül, ezek a barátságok a mai napig megvannak. A várost is imádom még mindig.

Lejártak viszont a diákhitel évei.  Abból fizettem az albikat, el kellett mennem dolgozni is, és itt jöttek a legótvarabb diákmelók egymás után. Néha egy nap több is. Később lejárt az államilag finanszírozott féléveim száma. Azt a rettegést amikor félévente el kellett kérnem a pénzt otthonról költségtérítésre. A keresetemből albérletre, kajára és néha turkálóra futotta. Adtak, de apu meg tudott volna ölni a szemével hozzá. Mindig úgy csinált, mintha sosem tudná mikor kezdődik a szemeszter.  Mondjuk nem is tudta, ilyesmi nem érdekelte. Csak egy fontos kérdés volt mindig: nem sikerült? Egy kicsit jogelméletesen megfogalmazva ez volt az én értékduálom ami mellett működtem: sikerült/nem sikerült. Teljesen beivódott az elmémbe, ma is mindent ezek mentén gondolok végig.

Bevezették a 3 félév egy tárgy dolgot, azonnal bele is kerültem a körbe, áttettek levelezőre, nem kellett kirúgniuk, maradt a bevételük így is. Még többet kellett dolgozom, csak vizsgákra jártam, alig sikerült 1-1 néha. Éjszakai műszakban voltam szinte mindig.  Az fizetett a legtöbbet. Néha maradt a hónap végére is a fizetésből, pedig nem herdáltam el. Aztán kitettek a munkából, mert a főnök nem tudta, vagy nem akarta már elintézni, hogy levelezős létemre tovább dolgozhassak. Törés, sírás, munkakeresés, további szerencsétlenkedés, titkolózás otthon. Egy idő után mikor teljesen kifogytam a pénzből elmondtam mégis. Közben családi halálcsomag: egymást követő napokon, közeliek, temetések stb.

És újabb 3 félév 3 felvett és nem teljesített tárggyal: áttettek egy másik város levelező szakára. Ez viszont sokkal közelebb volt hozzánk, haza kellett költöznöm, elvesztettem a szabadságom, nem volt egy fillérem se, ott kellett hagynom a közös albinkat a barátnőmmel, akivel véd-és dacszövetséget kötöttünk, össze voltunk nőve. Nem hittem, hogy valaha is másik helyen fogok még élni. Úgy éreztem, mint akit bezártak, megfulladok otthon. Életem legmélyebb depressziójába estem vagdosással, nappali alvással, leálló anyagcserével és annak minden következményével.  Valamit haladtam is a vizsgákkal annyira h csak 6 nagyon nagy maradt meg.  De ilyen gyilkosok gyilkosai.  Közben folyamatosan az öngyilkosságomat tervezgettem. 

Egyszer csak hirtelen, hónapokkal később bejelentkeztem egy tb.s pszichóhoz, aki adott nekem pár bogyót és szép sorjában letettem a maradék vizsgákat. Nem volt olyan egyszerű, közben végig véreztem, de nem zavart, mert sikerült valami, hosszú idő után először. Óriásira híztam, de valami sikerült. Még a szakdolgozatot is rohamtempóban írtam és adtam le, itt viszont valami újra  elszakadt. A gyógyszerek se tartottak már egyben, halálfélelmem volt a vérzés miatt, az államvizsgák következtek, de már eredmény nélkül.

Sokkal jobban is beszophattam volna, de a nőgyógyász nem talált rákot, holott meg voltam győződve róla, javasolta viszont a pszichobogyók abbahagyását és elküldött endokrinológushoz, aki kiderítette az pajzsmirigy-alulműködést és az IR-t is, gyanítjuk azóta is a a PCOS-t , és progeszteronom se sok van. Hogy ezek mind meg voltak-e korábban is, vagy csak a sorozatos megrázkódtatás hozta elő, nem tudom, valahol mindegy is.

Olyan nagyon diploma közelben voltam itt, hogy elő kellett vegyem a nyelvvizsga-problémát (nem volt meg a kívánt C, csak egy B) is. Elkezdtem egy levelezős oldalon felfrissíteni a tudásomat, megismertem M-et, ezt az aktát nem nyitom most meg. Ismeritek a történetet. Meggyőződésem, hogy őt kaptam ezekért cserébe.

Összekapartam egy államvizsgát, majd a maradékot tartogattam jó sokáig, szinte csak magamnak megtartva, h én ezt bizony nem adtam fel még mindig.  Egyszer hangosan kijelentettem, én itt ezt most befejeztem, képtelen vagyok tovább csinálni. A családom a mai napig ebben a hitben van. Talán jobb lett volna úgy, az legalább saját döntés. A többit tudjátok nagyjából.

Így jutottam el a tegnapi naphoz, amikor egy nap alatt 3 vizsgát kellett volna letennem.  Nem csavarom tovább, nem sikerült. Egy részem azt hiszi mindent megtettem, egy másik úgy gondolja csak keveset, de semmiképpen se eleget. Az elég csak a 'sikerült' lett volna. Ezt nem tudtam elérni.

Annyi minden történt, annyi mindent hittem ez alatt a rettenetesen sok idő alatt. Mindent a sulival együtt éltem át, összekapcsolódnak. Ott tartottam a vizsgákkal, amikor ez és ez történt. Amikor ebből vizsgáztam ekkora voltam, azzal jártam, az tetszett stb. Minden emlékemet meghatározza az egyetem, a fél életemet; ez a közepe mindennek. Mindenemnek.

Ezek közül már semmi sem fog valóra válni.  Nem leszek már diplomás. Végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták, csak egy érettségim van. És az érettségi semmi. Ki vagyok én diploma nélkül? (Azt se tudom ki lettem volna vele, nyilván ez is igaz.) Mihez kezdjek? Mit csináljak? 36 éves vagyok és újra itt állok a 18 éves kori önmagam kérdéseivel. Dupla annyi tapasztalatom van mondhatom, de mire megyek vele. A tapasztalat azt mondatja nem vagyok képes semmire, nem tudtam elérni semmit. A válasz egyértelműen a takarodjak dolgozni végre, tudom én, de mit. Mi az amire képes vagyok, és nem érzem magam a legutolsó szerencsétlen senkinek tőle? Mi az amitől az én életemnek is értelme lesz? Új értelme, vagy végre egyáltalán bármilyen értelme. 

Köszönöm nektek a támogató, érdeklődő kommenteket, de sajnos elbuktam, még egyszer, utoljára.