Tesóm üzenete a mai Walking Dead évadnyitója után: "Sokkhatás alatt vagyok. Hallod ne sötétben nézd, meg ne egyedül, ölelj legalább egy macskát!"

Ezek után már nem is merem. Mondjuk M nem akar bele se kezdeni míg le nem ment az egész félévad. A Trónok harcánál is könyörögnöm kellett, hogy nézzük már, mert már szlalomoznom kell a spoilerek között.

A vállam alakul már, másfél hét után már ideje is van. M a hétvégét azzal töltötte, hogy próbálta kimasszírozni a görcseimet, és kenegette a céges sanitól a térdére kapott krémmel a fél hátamat. Kicsit lesokkolódott szombaton, amikor szó szerint ő húzott ki az ágyból, nem volt itt és nem látta mit össze nem szenvedek vele. A vállamból kiindulva lezúzott a rossz csigolyáimig, ott is begörcsölt, biztos, ami biztos, és a hátam negyedére át is terjedt. Nem tudom a kis butaságom jele-e, de nagyjából szombatra lett világos, hogy ezek egyáltalán görcsök. Becsípődött, vagy mit tudom én. Kínai masszírozós fiú szerint megfázott, bár ezt még szerdán mondta, mielőtt csütörtökön csak komoly ordítások, és egy felfordult bogár mozgásával tudtam nagy sokára kikeveredni az ágyból, egyszóval megduplázódott minden.

Tegnap M kitartó nyomkodása és kenegetése hatására visszaköltözött az egész a vállamba, de egész nap nem engedett ki. Úgy tartottam magam, mint Quasimodo kb., felhúzott vállakkal. :( Reggelre meg eljutottam odáig, hogy nem ordítottam fel az ágyból kászálódásnál, szerintem javulok. Barátnőm szerint idegi alapon van majdnem az egész, ő nem látott, csak ismer. Mindenféléket fogadkoztam, ha elmúlik, szabadon számon kérhető: tornázok rendszeresen, amivel levezetem a stresszes agyalásomat, és nem hagyom idáig fajulni még egyszer. Nem mondom, hogy halálfélelmem volt, inkább csak a mi van, ha nem tudok holnap felkelni már érzés, de azért beijedtem ezen is. Van szerdán még egy masszázsom, amikor M Franciaországba utazik két és fél napra, szerinte ez már az utolsó utak egyike, én még nem hiszem, esetleg egy hónap múlva.

Kérdés: Aki járt pszichóhoz, van jelentősége a doki nemének, illetve kinek mi a jobb; és egy tizes per óra mennyire reális? A tanácsotokra körbenéztem skype terápia ügyében, mert nem zárkózom el, ma este fel is vetem a férjemnek (még mindig szoktatom magam a szóhoz), ha egyszer végre hazaér.

Egy teljes hete fáj már a vállam. Közel a nyakamhoz, és a lapockám irányába. Úgy kezdődött, és pár napig azt is hittem, mintha elaludtam volna a nyakam. Időnként előfordul, mert nagyon mereven, és kitekert pózokban alszok, minél jobban szorongok/agyalok/félek stb annál merevebbre alszom magam, én legalábbis így érzem, lehet egyéb számomra ismeretlen oka is. 

Múlt szerdán voltam masszázson, arra is gondoltam talán annak a hatása. Nem tudom pontosan milyen fajta, a srác pontokat nyomogat, valami kínai cucc, tapogatja az ujjamat, és a hátam fáj, vagy megmondja hogy az utóbbi pár napban rosszul ettem, ilyenek. És igaza van, legutóbb arra jött rá, hogy rosszul alszom. Mindig talál valami újat, és mindig igaza van. M szerezte őt nekem, a cégénél van rá lehetőség, nagyon kedvezően lehet igénybe venni (8 eurót fizet talán, különben 60, de nekünk ad engedményt), hülye lenne kihagyni, és jót is tesz neki. 

Szombat reggel jajgatva ébredtem, sőt már éjszaka többször is, nem bírtam megfordulni, ki gondolta volna, hogy ennyire kell mindenhez ez a rész. Teljesen lemerevedett a vállam felső része egészen a nyakamig. Nagyon ijesztő, mert csak nagy fájdalmak árán tudtam felülni is. Később azért nagy nyikorogva megindul, csak a felkelésnél ennyire durva. Ez a következő éjszaka se történt másként, közben M bekente egy sportkrémmel, ami elvileg melegíti... a kezünket maximum, de azt nagyon. Sőt kézmosás után is érezni a hatását. Ez enyhítette kicsit, de nem lett az igazi.

Azt hittem már múlik, M elment hétfőn most épp Finnországba, ma késő este elvileg már hazajön, próbáltam magamnak kenni, de az ügyetlen bal kezem nem volt a topon, és több jutott a kezemre a krém hatásából, mint ahová szántam. Azt se zárom ki, hogy egyszerűen nem használ. Kedden már megint majdnem bőgtem ébredéskor, tegnap végig szar volt, este pedig jött az újabb masszázs időpont, vittem is az új fájdalmamat bemutatni. 

A srác szerint megfázott a vállam, mert hideg, ha gyulladás lenne benne, akkor meleg lenne. Csak azzal foglalkozott végig, és az alvásommal. Sőt megvolt életem első akupunktúrás kezelése is. Nem volt tervben, a vállam ihlette meg. Olyan pontokat talált, hogy azt hittem összecsinálom magam.  A szurkálás egyáltalán nem fáj, de utána a masszázs, beszartam.

Jól kimaszírozta belőle az összes cuccot, megnyugodtam. Elaludni nyilván nem sikerült, akkor se ha kelnem kellett, volt kora délelőtt egy időpontom, de ez nem szokott zavarni. Minél korábban kell kelnem, annál biztosabb, hogy nem fogok tudni elaludni. (Zúg a tömeg: "Dógozni kéne, oszt tudna aludni!") 

Reggel sírva kelek, illetve nem kelek, mert nem tudok felülni, megfordulni, semmi. Betorzult arccal próbálom rávenni a macskát, várjon legalább addig míg fel tudom emelni a karom, hogy simogassam (imádom ezt egyébként, kinyitom a szemem és egy macskafej néz az arcomba nagyon közelről, szerintem mosolyog is; ő a fiú, a lány csak vércsog az ajtóban, amitől minden nap csodásan kezdődik), ilyenkor köröz egyik oldalamról a másikra, szigorúan 10 centire a fejemtől. El se hiszem, komolyan, mi a fasz ez. És mit csináljak vele?!

Tiszta para, hogy egyedül vagyok, és ez a fájdalom is megijeszt. Úgy érzem még jobban fáj, mint tegnap, sőt, biztos. Mi van, ha csak még rosszabbat tettünk vele? A megfázást se értem, mert én vagyok az, aki mindig rendesen felöltözik, nyáron is hosszú pizsiben és nagy pólóban, vastag takaróban, teljesen beburkolózva alszik. M követelésére már fűtünk másfél hete. Nem szoktam fázni, ezért se értem. 

Ma már minden mozdulat fáj, balra fejet fordítani csak félig tudok, szerencsém is volt a bicajon most, mert nem láttam rendesen. Francba. Még nem voltam itt orvosnál, nyár óta van biztosításom, de az otthoni dolgokat még nem rendeztem le, és nem akarom addig az ittenit használni. Ugyanitt, mit is kell ilyenkor csinálni? Oep? Nav? Mindkettő? Annyiféle dolgot olvastam netem. 

Szombaton elutazom három napra, mert nem visszaváltható a jegy. Az is egy nagy hazugság, meg én is. Ott vagyok ahol szoktam, lent, nincs új a nap alatt. De egy ideje már azt is valahogy kívülről nézem, hogy lent vagyok, nem vagyok már annyira benne, mint korábban, csak ez az általános semmilyenség, monoton, tompa. Azt hiszem én egyszerűen csak ilyen vagyok, boldogtalan. Ez az alapállapotom. Ezt hoztam magammal, ez vagyok én. 

M-nek ez nem tűnik fel, vagyis a mélységéből nem lát sokat, mert nincs itt, el van foglalva a munkájával, fáradt. Monogám típus, aki befejezettnek tekinti a dolgokat ezzel a házasságkötéssel, és ez az én szerencsém. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem tudom elmondani neki a gondolataimat, ehhez nem beszélek elég jól németül, és sokszor nem érti mit akarok mondani, vagy azt nem ahogy én értem amit mondok. De ő általában nincs itt, korán megy, későn jön, és sokat utazik 2-3-4 napokra. 

Én meg itt vagyok egyedül, és nem tudok semmi érdemlegeset csinálni, mert dühös vagyok, elkeseredett vagyok, nem tudok koncentrálni, nem tudok aludni, mikor mégis alszom, akkor kómában, ordítanak a macskák felváltva, felbaszom magam. Elmosogatok, arra gondolok, mi lett volna, ha.. Mikor történt, amikor már nem volt visszaút? Visszamegyek a nappaliba, megnyitok egy cikket, megint ordít a macska, főleg a lány, rákiabálok, szégyellem magam amiért. Ő tovább ordít, van kajája, innivaló, mi akar. Felkelek, a konyhába vezet, mit akar? Eszembe jut valaki, aki hiányzik, régi dolgok, akkor még minden más volt, cikáznak a gondolataim. Tanulni kéne, esik az eső, minden szürke, majdnem sötét van a szobában, tanulni kéne, ordít a macska. Nem tudok semmit, alig vettem elő, az történt, ami mindig, tudtam, hogy így lesz, reménykedtem, hogy nem. Ez az egy amire mindig lehet számítani, hogy elbaszom, hogy nem tudom, hogy nem megy, hogy nem merem, hogy félek, hogy kizökkenek, hogy bele se zökkenek. Lejárt a mosógép, ki kell szednem a ruhákat, szeretek mosni.  A szárítón még ott lógnak a tegnapelőttiek, le kell szednem előbb. A nedvességmérő 72. 50-nek kellene lennie. Megint minden csupa penész lesz, undorító. Hogy néz ki ez a lakás?! Gusztustalan, itt penész, ott penész, kezdődik megint a fújogatás, és minden rohadt büdös utána, de hát ez van, ha minden penészes. A rohadt rolók is elbaszódtak, már csak egy van, ami működik, a többit kézzel kell nyitogatni, az egyik olyan szar állapotában hagyta abba a működést, hogy egész sokáig kell tenyérrel nyomogatni, míg lecsukódik. Fasza, jönnek M szülei, apja ezt szúrja ki először, mindig ilyen fontos dolgokkal foglalkozik. Az anyja meg, de hát este 5-kor már otthon van nem. Ja, lófaszt, hogyne. Macska megint ordít, a lány, utána megyek, mert már egészen őrült feje van, nehogy mérgében lepisáljon valamit, képes rá. Ilyenkor jobban szeretem a fiút, szégyellem magam érte. A macskákat oda kell adni valakinek, amíg terhes vagy, mondták. Mi a fasz? Oszt kinek? Én nem ezt ígértem nekik. Gyerek meg kell egyáltalán?! Úgyse vagyok képes rá, se megfoganni, se nevelni, nem vagyok képes semmire. Én nem vagyok anyának való, mi van ha bántom, ha nem foglalkozok vele. A sima élettel se tudok mit kezdeni. Macska megint ordít, de most idejön, simogassam, legalább nem vonyít. Már késő van, főzni kéne, meg enni. Ma se ettem úgy ahogy kell, ötször, persze. Úgyis mindegy az is. Keresek receptet, megnyitom, közben még 3 cikket, és 5 blogot, amit csak félig olvasok el, semmit se tudok befejezni, ezt tudjuk. Tegnap felírtam mit fogok megcsinálni ma, a hétből kettőt letudtam, a többit már gondolatban holnapra halasztom. Hogy lett ennyi az idő, semmit se csináltam. Az is mindegy, úgyse kéri számon senki, M nem lát meg semmit, meg nem is érdekli, egy szemétdombon nőtt fel, és azt mondja szorgalmas vagyok. Ja, persze, ha már kiveszem a kimosott ruhákat, ha lejárt a mosógép, és nem hagyom 2 napig benne büdösödni, már jobb vagyok mint az anyja.  M mondta ezeket meg még egy csomó ilyet. Anyukám kidolgozta a belét is, most is azt teszi, a kisujjáig se érek fel, M anyja se, ő már a csomag dión kiakadt, hogy azt mennyi munka már megtörni. Igen, ez ilyen. Most már kiteregetek, macskák kirohannak velem, jó, hogy M nem látja, jönne az idegesítő ajtócsukogatásával, hiába mondom, kézben tartom, ismerem a macskákat. Már rohadt késő van, már késő van mindenhez. Ennek a napnak is annyi, ma se csináltam semmit. Majd holnap, holnap minden más. Tudom, hogy nem lesz más. Soha nem változok meg. El kellett volna hinni egy önsegítő könyv hülye szövegét, és posztolhatnék hosszú, megmondó idézeteket belőle. Meg elfogadni magam, úgy ahogy vagyok, az is nagyon menő. Meg kiírni, mindenki más hülye, csak én vagyok a jó, persze nem így, sokkal bonyolultabban, vagy még egyszerűbben megfogalmazva. Bezártam ide magam, már kimenni is félek. Hova menjek egyedül? Pénzt költeni nem akarok, nem lehet, kell a házra, nem jön ki a havi félretennivaló. De így kell ezt, kiszámolni havonta, és kész. Nincs vásárlás, minek, nincs szükséged semmire, meg kövér is vagy, mindegy mi van rajtad, úgyis látszik, és nem a te pénzed, hogy költögesd. Tanulni kellene valamit itt németül, amit aztán használhatok. Mi a francot 34 évesen? Egyetemhez nem beszélsz elég jól, el is vesznél a nyitott, magabiztos, tudatos fiatalok között. Otthon se ment, akkor majd itt? Ugyan már. Meg mit akarnál tanulni? Még ötleted sincs, mert nem érdekel semmi. Ausbildung? 15 évesekkel? Az anyjuk lehetnél. És egy szavukat se értenéd, mert annyira spec. stílusban beszélnek. Ja, hogy nyelvtanfolyam, ahol megállapítják a szintedet, és azt lenyomod. Aha. Mennyibe is kerül? Az nagy összeg egyszerre, dől a havi költségvetés, M is húzta a száját. Sötétedik. Ma se voltam kint. Mi értelme van ennek az egésznek?! Írni kéne, nem is tudok írni, de a blog. Minek, érdektelen dolgokat írsz, senkit se érdekel. Meg félsz is a véleménytől, másokétól. Régen regényt akartam írni, nem túl nagy dolgokról, családregényt, sok törivel, semmi magasröptű. Nevetséges, hogy hihettem ilyet. És mi lett belőlem, semmi. Ha újsághír lennék, kiírnák a nevem, zárójelben hogy 34 és egy kérdőjel. Itt mindig hozzáírják a foglalkozást is. Ez most így folyik ki belőlem, a gondolatok csak úgy váltják egymást, ugrálnak ide-oda a vádló, dühös mondatok a reménykedő gondolatokkal. De legalább hangosan nem beszélek. Az a bajod, hogy negatív vagy, pozitívnak kell lenni mondják. Baszd meg, gondolom én. Tényleg? Hogy ez még soha nem jutott eszembe?!

Azt hiszem kedden egész nap egy szót se szóltam, nem volt kihez, bár a macskáknak szoktam dumálni, akkor mégis beszéltem. Hétfőn skype anyuval meg tesómmal,másfél óra, tegnap a masszázs, meg este felhívott M egy negyedórára, és egy csomagot is átvettem a szomszédnak, már-már társasági élet, nem? Teljesen be vagyok szűkülve, az elmém is tök zárt, alig jut el valami hozzám. Önhiba.

Csak azt akartam mondani, nagyon fáj a vállam. Nagyon, nagyon. Még ahogy gépelek, akkor is érzem kicsit. A francba!   

A semmittevés csúcspontjaként D.Tóth Kriszta Elviszlek magammal videóit nézem egymás után, nem mellékesen tök jók szerintem; M itt hagyott megint, most két napra, nemsokára majdnem egész hétre, aztán megint két napra, és még mindig csak október lesz. Tanulnom kéne, miközben azt se tudom mit jelent, vagy hogy kell azt csinálni, hogy egyszer eredménye is legyen, miközben a hajmosás is hatalmas feladatnak tűnik, időben felkelni meg már-már lehetetlen.

Annyi mindent írnék, de nem tudok, meg mindegy is.

Clara hatására elkezdtem az Aranyéletet, és fájdalmasan mai. Tele hú baszd meg momentumokkal. Ahogy az orvos beszél a detoxban a lánnyal, minden egyes kiejtett, vagy inkább odavetett szava annyira valós, hogy az már fáj. Tegye fel a kezét, aki nem volt még így "ellátva". Ahogy nyekeregve erőlködik a nyomtató, és a leszerelt csap, ami a nővér zsebében vár bevetésre különben ellopnák. Igaz, és fáj.  Jaj nekem. Jaj nekünk.

Ahogy ez a hét kezdődött, úgy is megy tovább. Most épp a nagy tévénk a hálóban döntött úgy, plusz műsorszámmal szórakoztat minket.  M bekapcsolta, és úgy ordít, mintha erősítőkkel lenne felszerelve. Se halkítani, de hangosítani sem lehet (azt mondjuk már nem is szeretném), némítani se, csak ordít tovább olyan erővel, hogy inkább kértem kapcsolja ki, mert valaki feljön, és ránk veri az ajtót. 

Tavaly még tartott a garancia, akkor egyszer csak nem lehetett bekapcsolni, elhúzódó volt, mert először csak sokáig villogott, majd bekapcsolt, később  ha áramtalanítottuk, még bekapcsolt, illetve ezek kombinációja, majd semmi. Akkor kicseréltek valami izét, most nem tudom mi lesz, mert ahogy a férjemet (:D) ismerem, vesz egy új tévét inkább.

A spórolás jegyében, és a házra gyűjtés okán van erre a hónapra (is) egy pénzügyi tervem, de ez a hét egyszerűen keresztbe akar tenni nekünk, mert nehogy már. fú. 

Nagyon szomorú lettem, hogy nincs bicajom, ráadásul tök meleg van, és ez ilyenkor az  egyetlen jó utazási forma szerintem. Gyalogolsz, lerohad rólad minden, a buszon befulladsz a többiekkel, a kocsiban is csak ott egyedül, vagy esetleg még egy valakivel, a klímának nem vagyok nagy barátja, mert ha 30 fok van, esetleg még több, csak rosszabb lesz a ki-és beszálláskor.

M lelkifurdalástól gyötörten nem bírt aludni, és tök korán bement dolgozni, én meg felkeltem 7-kor és sehol senki, kicsit be is paráztam, hogy elhagyott, csak nem szólt, mert majd észreveszem, de írtam neki és válaszolt (nem hagyott el, juhéj!), hogy hazajön előbb és elvisszük a bicókat szerelni.

Az nem volt egyszerű mire betapostuk a családi autóba, még jó, hogy épp ez a kocsi az, amelyik még használható ... ha valamelyik sportszart lehetne csak használni, akkor vonszolhattuk volna utcákon keresztül mind a kettőt, mert persze egyik első kerék se gurul. Az övé mára készen is lett elvileg, csak első kereket kellett cserélni, de az enyémnél az egész villa mehet a kukába... azt meg majd meglátják mikorra lesz. Meg a fék, mert minden eltört, vagy beszorult, vagy meghajolt.

M persze nem árulta el, hogy ő volt az az ügyes, aki beleugratott a biciklikbe, ez már túl ciki lett volna, én csak bölcsen hallgattam, és majdnem bőgtem, hogy az én kis drágámmal mi történt. Nem is tudom, mit éreznék, ha ellopták volna. :(

Egyszer majd csak gurulhatok megint.

Estére megbeszéltük a másik baráti párunkkal (osztrák fiú, hongkongi lány), hogy összefutunk az Elba strandján, és annyira de nagyon jó volt, iszogattunk kicsit, dumáltunk, meleg volt, el ne felejtsem rövidnadrágban voltam. Még a biciklis baleset előtt lefixáltuk, utána már nem volt túl nagy kedvem odabuszozni, mert tekerni akartam, erre építettük fel az egészet, de azért jó volt. Ahogy a holdfény tükröződik az Elba vizén, na az nem rossz. Nem is jártam még ezen a helyen azelőtt, hihetetlen mennyi szuper rész van ebben a városban, én meg nem is ismerem őket.

Úgy keltem fel ma, hogy aú. A két már régóta gyenge gerinccsigolyám nagyon fáj, olyan mintha egyfolytában görcs közeli állapotban lenne, és fáj minden, bármilyen mozdulat. De jó lesz így repülni pénteken. Legalább anyukám vizsgája sikerült, valamit valamiért.

A mai nap, amennyire jó volt, úgy elszaródott a végére. Meleg van, nyári meleg, holnapra is 32 fokot mondanak. Jól érzem magam, csak úgy, mert fény van és rövidnadrág.

Úgy volt a szülők vasárnap mennek tovább Hollandiába, de előtte még bejönnek hozzánk. Azt nem értettük, miért, de jól van, nem kell mindent értenünk.  A hétvégi program tervezésekor arra számítottunk, hogy jönnek, kérdezem M-től, szóltak-e valamit, nem semmi hír. Rákérdez, ja nem jönnek, maradnak szerdáig. Ok. 

Szombaton épp úton voltunk a meccsre (rövidnadrágban! érezzük mekkora öröm ez nekem :D), mikor kiszaladt a számon, hogy látogassuk meg őket, úgyis a tengerhez akartunk menni, ott még úgyse voltunk, lehet örülnek is nekünk. M-nek nagyon felcsillant a szeme, már nem szívhattam vissza.

A csapatunk nyert három vereség után végre, tök jó idő volt, estére mentünk barátokhoz vacsira, és korán keltünk, mostam, bevásároltam, kenyeret sütöttem estére, már majdnem elégedett voltam magammal. Hazafelé megint vezettem, lehet mégis lesz ebből még valami? Már csak váltani kéne megtanulni. 

Vasárnap is keltünk időben, nem túl korán, de nem is későn, megreggeliztünk, gondoltuk 3 órát ír a gps, nem olyan rossz, odaérünk egyre. A gond ott kezdődött, hogy M feltétlenül az oldtimerrel akart menni, ezzel van némi bajom, de ezt az aktát most nem nyitom meg. Kibontjuk a rucijából, nem indul. Jó, van mellette hely, álljunk be az egyik kocsival, és bikázzuk meg. Azzal szenvedtünk egy darabig, túl rövidek voltak a kábelek, nagyon ki kellett centizni a melléállást, itt kiderült, megy ez nekem magastalpú szandálban is. Nagy nehezen összejött, kiszerencsétlenkedek, ebben a garázsban én nem szoktam autókázni, elég új volt, de nem volt gond. Visszavezettem a másik garázshoz, leálltam a mélybe, ez is egész jól megy már, nem agyaltam, csak csináltam, és ment. Lehet ennyi az egész. 

Kocogok vissza, M jön szembe tajtékzó fejjel, mégse indul, azzal megyünk ami kint áll. (Ez is egy sportváltozat, persze, mi más. Nem beleülök, hanem beleesek, és végig vágja a nyakamat, nem tudom, kire tervezték. Sportkocsik, fúj. De nem menő, vagy ilyesmi, mert jó régi ez is, de mégis fele idős a másikhoz képest.) Úgy tele volt levéllel valamiért, hogy komoly munka volt elérni, hogy egyáltalán kilássunk a szélvédőn. 

M már itt azon agyalt, hogy az apja ezen hogy ki fog akadni, miért csak ekkor érünk le, mondom neki mesélje el, miért, azt biztos nem, mert akkor ez meg az. Ezen még vitatkoztunk kicsit, de elindultunk, erre azt mondja a gps, hogy majdnem 4 óra az út, na még ez is, de jó. Közben 3 napra le volt körülöttünk zárva az autópálya, három egymást követő kijárót se lehetett használni. Keresztül kellett menni a városon, mint mindenki másnak is, ehhez képest nem is volt akkora dugó, mint amekkora lehetett volna. 

Így utólag azt mondom, nem igazán érte meg a több mint 7 órás utazás, az odaúton végig émelyegtem, és akartam majdnem hányni, ez úgy váltakozott, valamiért ebben a kocsiban mindig így van. Éjfélre értünk haza, és 4 órát voltunk ott. Cserébe meleg volt, álltam térdig tengerben, szülők örültek, láttam, hogy M is, nem hánytam, teljesen pozitív. :D Az mondjuk nem volt vicces, ahogy sötétedett, és durva szúnyogtámadásban volt részünk a szúnyogírtó ellenére is.  Mikor hazaértünk, dőltünk ágyba és  aludtunk, mint a bunda.

Elterveztem még miket fogok csinálni a héten, nagy szerepe lett volna a biciklimnek. Pénteken hazarepülünk pár napra, addig még el kell intéznem ezt-azt, meg egyébként is, annyira jó idő van, holnap még rekord meleg is lesz, hülye lennék nem kihasználni.

Ugrás.

Már nagyon nézelődtem este, hol lehet M, amikor hív, álljak ki azonnal a garázsból, majd elmondja, rohanok, már mindent vízionáltam. Az történt, hogy megint ment az oldtimerhez, gondolta újraindítja, azzal se ment, kiszerelte, és a másik kocsinak meg szépen lent maradt az ablaka, egyik le-és felmegy, a másik nem. Na ezért kellett helyet cserélni, ne az utcán álljon,  le is takartuk autópizsamával (nem hittem, hogy ilyen van, mikor először hallottam) a garázsban is,  mert szépen ott virít az első parkolóhelyen a nyitott ablakával, és rajtunk kívül vannak még ott jó páran, nem lehet tudni. Másik kocsi akkuját felvittük tölteni, elkérte a szomszéd sráctól az árammal rendelkező pince kulcsát, az is nagy autós, dumcsiztak, neki is volt pár ötlete az ablakhoz, lementek, nem sikerült, M visszajött. 

Közben sikeresen megint belerúgtam az asztal lábába, két nappal ezelőtt, pont ott, pont úgy. Azóta zsibbad.

Szomszéd srác küld még egy üzit, valamit próbáljanak meg. Eltelt negyed óra M küld egy képet a garázsból ahogy a biciklije első kereke 88-ast mutat, vagy inkább 98-ast. Ügyeskedtek, a kocsi sebességben volt, és be is ugratott volna a falba, ha az előtte álló két biciklink, és egy autógumi fel nem fogja. Az enyém volt hátul, így annak a kosara váltott formát, és tönkre ment a fékem. Sírok, komolyan, a biciklim, az én kis drágám. :(((

Most van két biciklink, egyik se gurul, autóval kell őket elvinni szerelőhöz. Majd valamikor. Egy akksi, ami vagy jó lesz, vagy nem, meg egy autó, aminek lent maradt az ablaka, és mivel sportváltozat, háromajtós, jó széles, simán be tud mászni valaki, ha akar, kényelmesen befér. 

Most akkor mára ennyi, inkább alszom.

A hétvége lement nagyjából nyugiban, csak a derekam állt be kicsit a bal oldalon, de az is még a várakozásban szombaton. (Aggódjak azon, ha ideges vagyok, nem tudok teljesen kiegyenesedni? Kellene, ugye? Nem akarok már megint masszázsra menni, ezzel az erővel járhatnék állandóan.) M az útról tömören annyit nyilatkozott, nagyon boldog, hogy visszafele már nem kell mennie. :D

Vasárnap elvezettem tök egyedül a barátainkhoz, minimum fél óra az út, és parkoltam egy olyan úton, ahol mindenhol autók állnak, csak egy irányba lehet közlekedni, holott nem egyirányú az utca, patka, két kocsi közé, volt ott minden. Kicsit büszke vagyok magamra, de ez a jól sikerült hétnek is köszönhető.

Odaértem, vártam két órát, mert anya aludt, megint, még mindig nem tudom, barátainkat és a kutyájukat szórakoztattam addig, de értitek, lehet lett volna jobb dolguk is. Nagy nehezen kimászott az ágyból, menjünk sétálni a kutyákkal, ok. Szerencsére a kisebbet kaptam, akinek látni kellett volna a fejét, komolyan látszott rajta a csalódottság, hogy velem kell jönnie.

Három órán keresztül sétáltunk, és eltévedtünk basszus, én nem tudok jól tájékozódni, nem nagy titok, de ez a városrész tele van kis utcákkal, hegyre fel, hegyre le, lépcsőkkel a partra stb stb Anya nagy rinyagép :D, nem megyünk le a lépcsőkön, mert a.. ez meg az.. nem bírja el a saját súlyát, mert mondjuk ki, durván kövér. Magamon is érzem, de ő inkább megmagyarázza. El is kerültük, majd egyszer megindul lefelé, nagyon tartottam a kisebb kutyát, nehogy a lába alá szaladjon, mert akkor senki se tartja meg a legurulástól. Erre az volt a magyarázat, hogy a nagy kutya megérezte a vizet, és le kellett menni.. aha, jól van, de hogy miért kellett egyre és egyre távolabb menni, míg csak el nem tévedtünk, ezt persze nem ismerte el, mert nem az a típus, de ha ki-be járunk kiserdőkön, és minden második embert megkérdez, hogy jutunk ide és oda, akkor elég gyanús. Szegény kutyák már teljesen készen voltak a végére. Mikor nagy nehezen visszataláltunk, ami hangsúlyozom, a véletlennek köszönhető, bedőlt az ágyba és onnan már nem lehetett kirobbantani, mármint anyát. 

Szerencsére nem sokkal később M és apa is befutottak, majd apa dumált lyukat a barátaink hasába, végül elmentünk vacsizni, egész nap nem ettem semmit, én legalábbis, hogy a többiekkel mi volt, azt nem tudom, de mindenki nagyon lelkesen tolta be a görög kaját. Meghívtuk a barátainkat kis kompenzációként. Szerencsére a lakás kétszintes, így lent voltak a szülők a két kutyával, fent a hazai kutya, volt morgás rendesen, és fénypontként a szülők új kutyája egyszerűen lepisálta a falat, baszd meg, kicsit égett a pofánk. Ezután a két külön szinte szeparáltuk az állatokat, és nem volt nagyobb gond. A cica, aki lent lakik, és utálják egymást az otthoni kutyával , szintén a felső szintet választott, és nagyjából nem mozdult a hűtő tetejéről, kivéve mikor odajött hozzám az asztalra, és dorombolt olyan hangerővel, hogy csak lestem, de közben nem mulasztotta el méla undorral nézni a kutyát, vissza is ugyanezt kapta, legalább az érzés kölcsönös.

Idáig jutottam el múlt héten, és őszintén már nem sok fogalmam van mit akartam írni, mert közben egy másik hétvége is elmúlt, és inkább írok arról. :D Szóval a legnagyobb baj végül csak annyi volt, hogy a kutya lepisálta a falat, nekünk nem esett nagyobb bajunk, és amiktől tartottunk, se következett be, de ez nem változtat rajta, hogy végig para volt, nehogy legyen mégis valami, csak akkor nyugodtunk meg, mikor már útra keltek. 

Bejelentették, hogy jönnek megint novemberben, ez újra és újra megerősítést is nyert, jól van, most mit mondjak, mintha lenne választásunk. Nyilván lemegy majd az is, de előtte még jól parázok meg nyávogok itt pár sort, mert akkor főznöm kell meg kiszolgálnom, és az eléggé sokkol mindig. Majd meglátjuk. 

Közben persze nem lehetek sokáig nyugodt, és látványosan boldog. Újabb problémák és "szoronganivalók" jönnek, azt hiszem a természetem is ilyen, képtelen vagyok sokáig jól érezni magam.
Jelentkeztem vizsgára, M kívánsága, mit is mondhatnék ...

Hétfő este volt nagy pénzügyes beszélgetésünk, és végre neki is nyilvánvaló, mi hiába tervezzük, hogy két éven belül házat veszünk, de ha ilyen ütemben gyűlik a rávaló, sose jutunk ki innen. Amíg nincs ház, nincs gyerek, ez a megállapodás, ebben mondjuk mind a ketten meg is nyugodtunk, mert szerintem egyikünk se akarja igazán, csak olyan "igen, majd szeretnénk" szinten, és ez egy biztonságos kifogás is.

A repjegyek haza az utóbbi időben durván megemelkedtek, ha két hónappal előtte megvesszük, már az se olcsó; a vonatjegy se sokkal kevesebb, azzal se vagyok kisegítve, így a pár vizsgás kiruccanás igen sokba kerülhet, és ez még csak az anyagi része. A testben/fejben végbemenő "szokásos" pusztításra inkább nem is gondolok.

Agyalok rendesen. Kiteregettem a naptáramat, beindult a tervezgetés és a naiv ábrándozás, na majd most, közben a tapasztalatok azt mondatják: fuss messzire.

Pár napja megint vérezgetek (nem újdonság az ilyen, tudom mitől van, vagy legalábbis sejtem); mikor végre vasárnap éjszaka kettesben maradtunk, és vezettem hazafelé, mesélem M-nek, mi a helyzet, ő csak annyi kérdezett, ez most a jó vér, vagy a rossz. A rossz* nyilván, de legalább ismer, az jó érzés.

Igyekszem nem elhagyni magam, egész jól ment egy hétig, kb. eddig is szokott tartani, ez se újdonság.




*Tegnapra kiderült, hogy a rossz átfordult jóba, néha ilyen is van, és ez még a jobbik verzió, csak ne érezném magam ennyire betegnek közben. (34 éves felnőtt nő, és sokszor azt se tudja eldönteni menstruál-e vagy nem...) 

Úgy néz ki a hét minden napján elkezdek egy bejegyzést, majd szépen nem fejezem be, és piszkozatban pihen. Most dolgozhatom át őket, hogy még ma is legyen értelme. Ez sokat elmond rólam: amit leírtam tegnap, ma már nem érzem úgy. 

Tegnap vacsi után volt egy nagyon furcsa rosszullétem. Liftezett bennem fel-alá minden, nem tudta, hol távozzon, nagyon fájt a gyomrom, görcsszerűen, ezért lefeküdtem, és be is aludtam megszakításokkal 1,5-2 órára, még annyira volt erőm, hogy elmagyarázzam M-nek, hogyan süsse meg a bekészített kenyeret, és k.o. Még csak fél 11 volt, mikor végleg felriadtam, nem is tudtam újra elaludni vagy fél 3-ig, de 8-kor már fenn voltam megint. Azóta itt kómázok, és fájok. Úgy mindenhol: hasam, gyomrom, fejem, derekam stb. A saját magam 90 éves nagymamája vagyok.

Önmagamhoz képest ma is egész korán keltem, és azóta nézzük csak mit is csináltam, ja semmit. Minden szürke és esik, M már úton van a szülőkkel és a kutyákkal, megállnak minden sarkon, főleg McDonald's-okban, enni meg ott kell kávézni, meg még hasonló fontos dolgok, ahol anya csak elnyiffantja magát. Olyat csak a lúzerek (vagyis mi) csinálnak, hogy bekészítenek különféle kajákat, meg kávét az útra. Nem tudom mikor érnek ide, mert most egy nagyon felháborító dugóban állnak. Szinte hallom apát, ezek a németek állnak nyugodtan a dugóban, én meg majd felrobbanok. Ja, az sokat segít, tényleg. :D

Beszéltünk a lánnyal is, akiknél alszanak, ő nem látja ezt olyan tragikusan, mint én, de a pofám attól még ég. Mert a szülők megint csak megbonyolították az egészet, feltétlenül kellett nekik megint egy új autó, ami jóval kisebb  mint a furgon, de ők akkor is azzal jönnek, mert villogni akarnak, hogy nekik megint van valami vadonatúj (ki nem szarja le), és most ebbe zsúfoltak be mindent és mindenkit, kivéve a 10 paletta Radlert, ez lett volna az egyik legfontosabb, kellett volna nekünk is, másnak is, ez így ott marad, és kapaszkodjatok meg, majd elhozzák novemberben. Megint jönnek. (Megint!!!) A kérdés, miszerint jó-e ez nektek, ráértek-e, gondolom nem hangzott el, M bólogatott nagyokat mint egy kisgyerek, mikor elmagyaráznak neki valamit, hát faszom. 

Az új kocsi azért kellett, mert anyának nem volt kényelmes a furgon. Most jutott eszébe, 10 év után. Két felnőtt ember, így bánik a pénzzel, ész nélkül. Ok, egy bánik így vele, a másik meg lelkesen bólogat, persze vegyük meg, legyenek ránk irigyek mások. (Ez a mondat már elhangzott így.) Az új kutya meg azért kellett, hogy a másik ne legyen egyedül. M szerint az anyja konkrétan ámokfutásba kezdett. Több kutyával is mentek egy próbakört sétáltak, mire eldöntötték, melyiket hozzák el, komolyan a nagy állatvédők... Ja, és a régi kutya a háta közepére se kívánja az újat M benyomásai alapján, hm.

M még be se ért a házba, de már meg kellett tudnia mennyibe került Fülöpke és a húga nyaralása (sok-sok ezerbe), ők most épp Curacaon (magyarul is így hívják?) töltik napjaikat, én mondjuk megbolondulnék tőle, ha épp a napokban halt volna meg a nagyanyám, ahogy Fülöpkének, és ott lennék, és nem tudnék (nem tudom tudna -e, vagy akar-e egyáltalán) hazamenni onnan. De közben húg nagyon depressziós (szülői infómorzsák), mert ő csak egy háziasszony, hát ilyen ez, ha elmégy a férjeddel, vagy utána egy másik országba, ezzel lehet számolni, valóban. De ha legutóbb is három héten át a szüleinél volt, kérdem én, milyen házasság ez így, vagy én vagyok túl konzervatív; de ennyi erővel az egyetemet is befejezhette (az abbahagyásra az volt az indok, hogy már nincs kedve csinálni, meg majd jelentkezik Hágában divatsuliba; nem vették fel) volna, ha már úgyis mindig ott van, és depis is szegénykém. Ahogy őt ismerem az inkább unalom, mert igazi művészlélek, különböző művészeti irányokban szokott tevékenykedni, csak ott magáról kellene gondoskodnia, elmenni beszerezni mindent a kis dolgaihoz, és az nem megy. (Mama ez a villa koszos, anya feláll, megtörli neki, és visszaadja, ez az egyik kedvenc példám. :D) 

Gonosz vagyok, tudom, tudom, csak az én idegeim a sulitól kb. rojtos fossá váltak, ő meg csinált valamit minden nagyobb megterhelés nélkül, lett volna egy papírja, apja csak ennyi akart tőle, hogy legyen egy papírja, azt senki se várja tőle, hogy dolgozzon is valamiért/valamikor, ha én is ilyen közel érezném magam valamihez, akkor csak befejezném már. 

Úgy érzem nagyjából ég és föld távolságra vagyok az én befejezésemtől, a jelentkezési határidőből még 2 nap van hátra...

Fel kéne kelni, és csinálni valamit. 

Jut eszembe tegnap készítettem kölestortát, és nagy meglepetésemre nagyon-nagyon finom lett. 

Gondoltam estére csinálok Ilonka-pitét, beírtam a gúgliba, és tádám, egyből ki is adta. :D Azzal megyek a barátainkhoz, bocsisütiként oda is adhatom.

A holnapi napból egyelőre annyi tiszta, hogy a fiúk autóznak, nekem meg anyával kell csevegni a barátainknál, odahívott (rendelt?) még egy vendéget, ahol már ő maga is vendégségben van, de ezen már meg se lepődök. 

Most pedig tényleg felkelek, és aktivizálom magam, mondjuk kenyérsütéssel kezdek, mert ha ilyen nyugiban üldögélek, biztosan korábban ideérnek a vártnál, és kapkodhatok, ahogy mindig szoktam. 

(Még egy tizenötödik zárójel a végére, ezt most csak úgy. )

Szegény macskák ma kétszer is sokkolódtak. Egyszer, mikor jöttek ajtót szerelni, és ők beszorultak a mellette lévő hálóba, gondolom későn kapcsoltak, hogy itt most mi lesz, de aztán a fúrás-faragás ráébresztette őket, ebből ma már nem lesz biztonságos búvóhely a kanapé alatt. 

Másfél órát eltartott bőven, a végére a fiú már nagyon bátor volt, és átszaladt hozzám, mikor nem ment a fúrószörny.

A második parájuk nem újdonság, porszívóztam. Remélem vigasztalja őket, hogy csak az előszobában háromszor rázott meg. Megcsináltam még utána a hálót is, de úgy fogtam mint aki utálja, megyek is tovább, de ezt feltétlenül el kellett panaszolnom.

Fb. ismerőseim level 213.

Srác lekedveli ezt: Az az igazi pasi, aki az egyszerű lányokban látja meg a tökéletest, és nem kell neki dekoltázs és egy kiló smink, hogy ezt észrevegye...

Görgetek tovább, de minek. Ugyanez a srác rányomott egy tetsziket a Nyali Fali (!!!!) oldal képecskéjére, ami egy seggel a kamerába pucsító lányt ábrázol. 

Tény, hogy a dekoltázsát tényleg nem mutatta meg. És fő a következetesség is, ugye.

Ma annyira de nagyon jó napom volt. :)

A hétvége egészen jól alakult. Barátaink írtak szombat délután, akarunk-e egy kicsit grillezni a szabadban, majd náluk iszogatni és játszani. (Ezt a srácot M apja szidta mint a bokrot esküvő után, mert nem ment oda hozzá gratulálni. Értitek, neki nem gratulált a mi esküvőnkön. :D) Felbuzdulva a már 5 napja tartó nyáron, ujjatlanban mentem, nem kellett volna mert a park elhelyezkedése miatt jól megfújt a szél, a folyó partján is voltunk, vártam már az indulást, majd szétfagytam. 

A legjobb, hogy biciklivel mentünk, ilyet együtt még sose csináltunk, legalábbis nem ennyire messzire, és annyira nagyon jó volt. Hazafelé már S-Bahnnal kombináltuk, mert egy kicsit be voltunk csicsentve, és M olyan állapotban biciklizve veszélyesnek érezte magát. Én elvoltam, engem inkább a lépcsőn fel-és levonszolás, meg a biciklistől S-Bahnon imbolygás rázott meg. Tekerni jó, még úgy is, hogy mindenféle baja van a biciklimnek, a szerelőnél még szorosabbra húzták a féket, így mindig nyikorog, ha forgatom a kormányt, és baromira idegesít, hogy nyikk-nyikk. Negyed 3 körül értünk haza éjszaka. :) Másnap reggel 7-re ment, nem volt teljesen magánál szegény.

Apropó "tekerés" :D, valamiért az elmúlt bő hétben annyit szexeltünk, mint másfél  vagy két hónap alatt kb. Ezt most nem tudom mire vélni, talán a napfény, és a mininyaralás hatása...

Jaj, és még az odaúton a biciklizés során találtam egy könyvet, még fóliában. M szerint már elém vetik magukat, mert olyannál akarnak lenni, aki szereti őket. :D

***

Reggel kivittem M-et az állomásra, a repülőtérről inkább lemondott, mert szerinte gps nélkül nem találok vissza, ezen besértődhettem volna, de valószínűleg igaza van. 4 órakor 2,5-3 óra alvás után a szemeimet forgatni is fájt; nagyon nehezen alszom el mindig, a helyzet csak rosszabb, ha tudom, korán kell kelnem, akkor még úgyse sikerül. Saját bevallásom szerint is ügyes voltam, kiparkoltam a mélygarázsból, suhantam oda, suhantam vissza, visszaparkoltam a mélygarázsba, beparkoltam a másik kocsi mellé, elég szűken vagyunk, megdicsértem magam, nem szokásom, felrohantam, még épp csak 5 óra múlt, hogy akkor alszok. Mint mondtam nagyon rossz elalvó vagyok, nem is ment, egy óra próbálkozás után inkább feladtam, felkeltem, és azóta mindenfélét csinálok. 

El is öntött valami fura energia. Ez nálam mindig csak egy futó kaland, érzem is, hogy már túlpörögtem, nagyon fent vagyok, ez gyorsan átfordulhat, és ott találhatom magam a legmélyebb veremben. Igyekszem tartani magam azért, néha sikerül is.

Azt se tudom, mihez fogjak a lakásban: takarítsak, pakoljak, tanuljak a sulira, vagy olaszt, vagy németet, menjek el itthonról, szortírozzak? Nem vagyok valami jó az időbeosztásban, a legritkábban csinálom meg amit elhatározok, általában elkezdek valamit pakolni, vagy takarítani, és ami útközben eszembe jut, a végén ott kötök ki, amire nem is gondoltam.

Kerestem mindenféle klassz IR receptet, be is vásároltunk vagy 5-6 féléhez, így egy jó ideig tudok olyat főzni, amit ennem kell.  A mai menü: gombás-mascarponés tészta.

Írtam még egy hosszú, összefoglalónak szánt bejegyzést a szülőkről, de lehet túl durva lett, inkább betettem piszkozatba. Nem szeretek embereket szidni, és ez már annak tűnt, de valahol le kell vezetni a frusztrációmat. 

A nyár úgy döntött mégis megérkezik ide is, és hetek óta először fény van, napsütés, nem eső és szürkeség. Rövidnadrágban és trikóban ülök éppen, ilyen se volt még ebben az évben. 

Tegnap kirámoltam a spájzot, egy ideje már csak bedobálok, az a raktáram is, és néha már komolyan küzdenem kellett, hogy megtaláljam, amit kerestem. Közben bekapcsoltam tesómat skype-on, anyukám is befutott a végére, macskák is körülöttünk vackoltak be, egyből nem éreztem magam se egyedül, se haszontalannak. 

Azt mondtam már, hogy imádok listákat írni? M kérdezi is mindig, hogy na és kész van már a lista? Írtam is egy listát, mit akarok megcsinálni a lakásban, melyik szekrényt átpakolni mit hova stb. Egyet már ki is húztam róla. :)

M ügyeletes a héten, ezért dolgozott ma is, holnap is fog délig. Hazajött, eldőlt ebéd nélkül, és nagyon elaludt, mert már egészen éhes vagyok. Elvileg megyünk valamerre, de idáig mindig eljutunk, csak ritkán realizáljuk, és maradunk itthon, pedig most az egyszer tényleg ki akarok menni.

Bármi, amit most csinálhatnék zajjal jár, nem akarom felébreszteni, ezért leültem és megírtam ezt a roppant fontos bejegyzést. :D

Tegnap végül egy teljes órát itthon töltött, mielőtt üzleti vacsorázni indult, ahonnan fél 2-kor tért haza seggrészegen, egy nagy félelmével, miszerint a finn úton az ügyfelekkel majd szaunáznia kell meztelenül. :D

A két harmincat nem régen elhagyó srác hazament, míg a többi negyvenes vége ötvenes eleje (ők épp svédek) továbbment  kurvázni egy olyan utcába ahol kurvázhatnak bizonyos szolgáltatásokat is igénybe vehetnek (ha akarnak, a keresztül sétálásra is gondolhattak nem mondom; oda a nőknek tilos bemenni, de hogy a lányok hol járnak be, azt nem tudom, a cselédlépcsőn?) A skandináv eladójuk azt mondta innen átveszi. Azért örülök, hogy nem úgy végződött ez is, ahogy a fogyókúráink szoktak, mikor üzleti úton van. "A többiek is mentek a McDonald's/Burger King-be, én se akartam kimaradni, nekem is ennem kellett."

***

Ma megérkezett egy csomag, gyanítom, hogy apa barátféléjéhez tartozik. Így már csak a húg küldeményét kell előkerítenem, arról meg papír jött, hogy hozzuk el. Mindig itthon vagyok, kivéve ha csomag jön. Természetesen M nevére érkezett, vihetem magammal az útlevelét, hátha a satufejű postássrác kiadja, ha már legutóbb nem volt hajlandó, mert most figyelj, nem vettem fel M nevét, úgy nem adja ki. Jól van, kapjad csak be te is. 

Most csak annyit remélek legalább nem nehéz, és el tudom hozni biciklivel, mert a barát csomagját alig bírtam bevonszolni az ajtón. 

***

Megint ez a nem csituló düh, amit csokival próbálok lenyugtatni. 

Fekszünk pénteken a strandolós napon a homokban a pokrócon, élvezzük a napsütést, hogy együtt vagyunk, hogy először csinálunk közösen ilyet, én olvasok, beszélgetünk, és csak úgy egyszerűen jó. Majd berreg a telefon, összerezzenünk, rossz érzésünk van, mi az már megint?

Azt hiszem már leírtam az esküvős beszámolókor, hogy minden elvárásunkat felül teljesítették M szülei a magyar esküvőn. Jól viselkedtek, nem álltak elő fura kérésekkel, nem hoztak kellemetlen helyzetbe, bár az is tény, nem tudom mit lehetett volna még jobban megszervezni nekik, vagy még jobban a kedvükre tenni. Ekkor kialakult bennem egy furcsa nyugalomérzet, azt hittem minden megváltozott, hogy ez most már mindig így lesz.

Július elején felhívja az apja. Szigorúan munkaidőben, délelőtt. Ők jönni akarnak majd valamikor. Jó, gyertek. M mondta neki, hogy szervezni akar magának egy osztrák ügyféllátogatós hetet, amit pénteken egy repülős nappal zárna le (majd figyeljetek mi lett az egészből), szombaton majd visszautazik, így csak egy nap szabijába kerül. Megint 2-3 újabb hívás, de mikor, és hogy és hány nap, és a szokásos vallató kérdéshalom, M se tud ilyenkor semmit, minden az ügyfelek, eladók, felvásárlók (mikor kivel találkozik épp) visszaigazolásaitól függ. 

Pár nappal később én kapok egy üzenetet: a szüleim kérdezzenek utána éjszakázhatnak-e abban a házban, ahol az esküvőkor a barátaim aludtak. Ők meg akarják látogatni a családomat, megint (!! ott se vagyok, ki fordít?), és kutyával (megint!) természetesen. M itt kínjában felröhögött, hogy megint kezdődik elölről az egész, csak nem hittem, hogy nyugi lesz? Apja találkozott pár új emberrel, és ilyenkor azonnal az a kérdés, mit tehetne érte/értük az új ismerős.

Válaszoltam neki szépen megfogalmazva, adtam is meg nem is, segítettem is meg nem is. M szerint ügyes vagyok az ilyenekben. ;)

Azt hiszem két nap telt el talán, újabb telefon M-nek (gondolom már nem kell hozzátennem, de jó, ha nem felejtitek el, délelőtt, munkaidőben - soha, de soha nem hív minket este, amikor M is otthon van, erre van a meló, nem?) ide hozzánk is kutyával akarnak jönni, és M szerezzen nekik szállást olyan helyen, ahol nem kell lépcsőznie a kutyának, mert nem hajlandó felmenni rajta. Csak ezért nem jönnek hozzánk aludni!!!!!  Nem azért, mert már 2 ember, 2 macska is épp eléggé zsúfoltan van (kicsi a lakás..), de ha idejön még 2 ember, akik nem kicsik, 5 bőrönddel, és egy kisebb póni méretű kutyával, szó szerint nem tudunk megmozdulni. Sőt a kutya meg se tud fordulni az előszobában, csak mondom. Sőt a többi szobában se.. De nem ez az ok. És akkor a szerencsétlen macskákra még ki se tértem. De mondom tovább, mert nem is ez a lényeg. M kérdezze meg a titkárnőt (az apja egyszer találkozott vele, összefutottak a városban, tudja a nevét ennyi, értitek, őt kérdezze meg M), náluk lehetnek-e, vagy ismer-e valakit. Majd tőlünk tovább mennek a tengerhez, szigorúan oda, ahol már egyszer voltak, de szállást nem foglalnak, majd ha már itt vannak. Ez a legjobb módszer egy utószezonra, biztosan minden tárva-nyitva és üresen áll, hogy ők kutyástól ott töltsék az éjszakát, jut eszembe szigorúan lépcső nélkül. 

M keresse, kérdezze meg, kérdezze meg, kérdezze meg és intézze a szállást nekik, itt a városban, ami tele van mindenféle hotellel, motellel, bármivel, de az nem jó. Nekik egy ház kell, valakinél szoba stb. Aztán kikötöttek a barátainknál. Még egy új ismerős, akivel az esküvőkön találkoztak, kérdezze meg őt. (Ott már van egy kutya, és egy macska, a csajszi épp teherbe készül esni, vagy már sikerült is, nem tudni, pont ez hiányzik nekik) M nagy nehezen, pironkodva megkérdezte. A mi pofánkról ég le a bőr, tényleg. A srác a feleségével megbeszélte, és igent mondtak, gondolom nem szívesen, de ők is épp úgy a sarokba szorultak, mint mi. Egy találkozás ezzel a családdal nem marad következmények nélkül, ahogy M mondta, nem lehet csak úgy odamenni, és vacsorázni, beszélgetni, utána jön csak a feketeleves, megvizsgálják mit tehetsz értük, és nem szégyenlősek.

A kellemetlen nem fejezi ki eléggé az egész szart, amibe  már megint nyakig benne vagyunk. M szerint az apja kompenzál, amiért ilyen óriási kutyát szerzett, a korábbi egészen kis takaros tacskókeverék volt, csak felvetted, és kész, ha arról volt szó, de az apa szerint őt kinevették azzal a kicsivel, bezzeg most, mindenki fél, mikor meglátja, és ez nagy elégedettséggel tölti el. Wtf?! Na igen, azóta nekünk is új problémáink lettek, mert tudod a kutya, és minden akörül forog, és mi szopjuk meg, hogy finoman fejezzem ki magam.

Közben összeállt M üzleti útja, pár újabb telefon, és jön a következő sokk. Ezután lenne ez a nagyszerű itt tartózkodás, lecsaptak az alkalomra, majd együtt visszajöhetnek. M már sírásra görbülő szájjal: ő azon a szombaton nyugodtan haza akart vonatozni hozzám, közben megírná a protokollt stb. Ebből most már nem lesz semmi, sőt a tervezett vasárnapi program a szomszéd sráccal is éles fordulatot vett, valami autós szar, apja is menni akar természetesen. Már előre találgatunk, vajon a szomszéd sráccal mit akar majd elintéztetni... A család egy furgonnal jön, van jó sok hely, ennek mondjuk egy jó nagy részét a kutya foglalja el meg anya, így gondolta M hozzanak 10 paletta Radlert, itt nem lehet kapni, és a barátunk, akinél végül a szülők alszanak, nagyon szereti, ez egy kis kompenzáció lehetne a sok kellemetlenségért, amiről még fogalmuk sincs, ráadásul a mi készletünk is teljesen kifogyott. 

Erre apa teljes felháborodással, hogy az túl sok, nem lesz hely, mert  a kutya, és M is ott van, meg az ő nagy bőröndje, és 10 paletta túl sok. 3 napig dühöngött ezen M, hogy lehet az, hogy neki minden baromságot meg kell tennie, kellemetlen helyzetekbe kerül, leég a képéről a bőr, az apja egyetlen barátszerűségének rendszeresen szállítunk különböző italokat, amit elvileg csak Németországban lehet kapni, nem baj, hogy ők csak 2 órára vannak a határtól, mi vigyük le innen azzal a jelszóval, amennyi csak befér a kocsiba. Arra is volt már példa, hogy az indulásunk előtti nap szólt, vigyünk megint, nincs közel az a hely, ahol ezeket venni szoktuk, csak úgy mondom. A következő hívások során minden alkalommal nyomatékosította M, igen, 10 paletta kell, a szokásos reakciót kapta. Ezért még hallgatni fogja, bezzeg ezt meg azt azért nem tudtuk magunkkal hozni, mert te meg a nagy bőröndöd, és a 10 palettád. Azt hiszem csodálatos útja lesz.

Látjátok mi lesz egy repülőnapból? 

Azt hinnétek itt vége is van az egésznek, de nem, csak most jön a java. 

Ilyenkor megnövekszik a hozzánk küldött csomagok száma, egy már úton van az egyik húgától. Nem is tudom mi az ok, kevesebb a postaköltség, vagy csak itt lehet kapni, és ők nem tudnak pont anélkül élni stb stb. Mindegy is. Ez  még nem is zavarna, mert nem várja el M-től, hogy tuszkolja be a repülőútra bepakolt bőröndjébe, az is elég, ha majd az anyjáék magukkal viszik.

Térjünk vissza a péntekre, amikor berreg a telefon. A közös WhatsApp csoport jelez, a férjezett húg posztolt egy képet egy kutyáról, azzal a felirattal, hogy új jövevény a családban. Családnévként M neve szerepelt, nem a húg új neve, amit tüntető örömmel hord, mégis szinte mindig otthon van, holott Fülöpkével elméletileg Hollandiában élnek, Hágában pontosabban. Nem is ez a lényeg, hanem a döbbent arcunk, ahogy csak lassan esik le, hogy basszus, ezek szereztek még egy kutyát. Még egyet, pedig az az egy is legalább hármat kitesz, méretileg és problémaként is, plusz már van három macska is. Még mindig döbbenten kérdezem M-től, ezek szerint nem csak hogy kutyával jönnek, hanem egyenesen két (!!!) kutyával valaki nyakára, akivel egyszer találkoztak?  Ő még mindig nem hitte el, pár kérdést azért gyorsan feltett, mekkora, hány éves, honnan jött. Azt kihagyta, hogy de a mi a faszért???  És ez most honnan jött?

Nem telt el a kérdésem után 15 perc, ír az apja nem a közösbe, hogy M informálja a barátját, két kutyával mennek, és ez így probléma-e. Hát baszd meg, nem, nem az, hogy már megint lesül a képünkről a bőr, és egy ilyet nem kérdez meg az ember csak úgy, hanem majd személyesen. Próbálta M érzékeltetni, hogy ez azért komoly, már csak hétfőn tudja megbeszélni személyesen(!!!), de szerintem ezen csak úgy átugrott apóskám, mert utána semmit se reagált.  

Na innentől kicsit odalett a feeling. :( Ültünk a homokban, és dúltunk-fúltunk tehetetlen dühünkben. 

M felvetette, hogy az új kutya, aki kisebb testű, jöhetne hozzánk esetleg, ezt apjának is írta, de ő nem reagált erre. Eljött a tegnap, barát sarokba szorítva, és szerencsétlen csak annyit tudott kinyögni, hogy ha az állatok megértik egymást, igen, 3 kutya egyszerre, egy annyira nem is nagy, de kétszintes lakásban, abból kettő fiú, ráadásul a saját kutyájuk elég fura, mióta magukhoz vették a srác húgának macskáját is, a macska nem megy a felső szintre, a kutya az alsóra, ki nem állhatják egymást, a cica abban a szobában lakik, ami lent üresen áll (nem régen lettek készen egyáltalán a munkálatokkal), ott van mindene, kaja, vécé, alvóhely, ez lesz majd a gyerekszoba a nem olyan távoli jövőben. Na és ide lesz elszállásolva M anyja, apja, kutya1, kutya2. Hogy az a szegény macsek hova menekül, nem tudni, felfelé biztosan nem. M szólt apjának a válaszról, ő csak annyit reagált hogy mindkét kutya nagyon szereti az embereket, na igen, de a harmadik van otthon, arról valahogy elfelejtkezik. 

Szombaton egy sms ébresztett minket, a drága ismerőse, tudjátok az üdítős, küld hozzánk egy csomagot is. Jól van, baszd meg, küldjél még te is csomagot. 

Egyelőre itt tartunk, lehet kihagytam valamit, szerintem ennyi is elég lesz belőle. Ami biztos, M elrepül hétfő kora reggel, ott lesz egy hétig, szombaton jönnek vissza, anya, apa, kutya1, kutya2, M, M nagy bőröndje és a többi, és a többi...

Itt görcsölök minden apró szaron, mi lesz ha a kutyákat nem lehet összeereszteni? Ahogy ismerem az utazási szokásaikat, jó, ha este 10-kor ideérnek (rajtunk mindig számon kéri az apja, miért indulunk olyan későn, miért nem hajnali 5kor, de hogy ők se tudtak ideérni még egyszer se 22 óra előtt, az is biztos!), akkor kiteszik M cuccait, esetleg egy kutyát? El kell őket kísérni, mert apa úgyse talál oda egyedül, bármit is magyarázott neki M, sose arra fordult, sose azt az utat választja, nem ott tankol (mikor hozzánk utaztak az esküvőre, el nem tévedtek, de azonkívül  volt minden, M egyetlen tanácsát se fogadta meg). Tehát este 10kor indulunk tovább szegény barátainkhoz, akik még nem sejtik mi vár rájuk.. elég messze laknak tőlünk, jó pár városrésszel odébb; rosszabb esetben nem lehet otthagyni a kutyákat.. vagy csak egyet. Jön hozzánk? Mindenki jön hozzánk? És éjfélkor arra ébred az egész lépcsőházunk, ahogy hárman próbáljuk a nagy kutyát feltolni a második emeletre? Anya természetesen már fent ül kényelmesen a kanapén, ahogy mindig, csomagot se hord fel. Hol lesznek napokig a macskáink, rettegnek a szekrény tetején? 

Nem hiszem el, hogy ilyenekre csak én gondolok. Akkor a vasárnap! Autós szar. Apa, M, szomszéd srác egész nap élvezkednek a városparkban az autókon, azt értem. De addig hol van anya és a két kutya? Vagy úgy végződik az egész, hogy fel-alá sétálgathatok két kutyával a városban? Vagy mi lesz? Nem tudok kutyával bánni, szeretgetni őket, meg sétálni velük, és irányítani őket, nem ugyanaz, pláne ha az egyik majdnem akkora mint én. Anyáról tudni kell, hogy hatalmas állatvédő, de az apja foglalkozik a kutyával. Ő sétál vele meg minden. Anya meg ül a kanapén és ugráltatja, mert ő okos. Ezért van bennem egy halovány gondolat, hogy nincs ez megtervezve, és csak én gondolok bármire is. Tudom, nekem van időm ilyesmire.

Azt mondták, á csak két éjszakát maradnak. Na, hiszem, ha látom, eddig még egyszer se sikerült  betartani amit mondtak, meg ha szombat éjszaka érkeznek, vasárnap egész nap autózgatnak, mikor lesz szállás foglalva?  Tartok tőle, ez az egész számomra fog nagyon rosszul végződni, és olyan dolgokat kell majd tegyek választás híján, amikről nem én döntöttem.

Nehéz nem M-et hibáztatni, hogy mi a faszért kellett neki hazamenni azért a szar repülőnapért, mert nem tudom értjük-e, de azzal kezdődött az egész, ő indította be az agymenés lavinát. 

Tarthatott volna egész héten a hatása ennek a jó kis miniszabinak, de ez lett belőle, megint. Miért nem örülhetünk csak úgy egyszerűen, de jó, meglátogatnak M szülei, itt vannak 3-4 napot, és ennyi. De velük mindig ez van, ez a kínlódás, amikor jönnek a hülye ötleteik, amik mindig számunkra végződnek kellemetlen következményekkel. Úgy szeretnék egyszer örülni nekik. Tényleg, őszintén mondom. 

Abba már bele se merek gondolni, hogy karácsonykor is el akarják ezt játszani megint? Nem tervezünk hazamenni, és azt szeretnénk, ha ők se jönnének ide, hanem ketten tölthetnénk, mint egy család. Arról nem is beszélve, hogy a barátaink tényleg benne vannak a gyerekkészítésben, tehát, lehet nem hiányozna nekik megint egy ilyen, mert ha egyszer ezt így lejátszották, ugyanazt akarják majd újra, de addigra biztos vagyok benne, már úton lesz a baba.

Vagy velünk van a baj? Mi nem vagyunk elég lazák? Mire leírtam ezt görcsbe is ugrott a gyomrom, remek két hét lesz. Hány izgi hír érkezik még, vagy hány csomag? Ki tudja. 

Mondtam M-nek, ha jót akar magának bármilyen infót megtud, azonnal ossza meg, mert ha az arcomba nyomnak egy csomó szart, anélkül hogy tudnék róla előtte, nem állok jót magamért.

Villámgyorsan térek vissza abba a jó mélyre ásott lyukba, ahonnan épp csak kikeveredtem a mininyaralás előtti napon. 

Túldramatizálom? 

Ma este M ügyfelekkel vacsorázik. Hazajön, inget cserél, elmegy, majd hazajön éjfél, fél 1 körül. Beesik az ágyba, ennyi. A héten ügyeletes, éjszaka felébreszthetik, ilyenkor rosszul alszik, hazaér, eszik, alszik, ébren van 1-1,5 órát, dolgozik szombaton és vasárnap is, majd hétfő reggel elrepül. Egy hét után jön vissza, de ezt már fent is írtam. És ne forduljak be. 

Jövő héten Ede megment egy kicsit. Itt mondom, várlak, mint a Messiást. 

Ha valaki erre jár, ne tartsa magában!

Tegnap este hazatértünk, és azt kell mondjam, nagyon megérte ez a 3,5 nap. Rengeteget sétáltunk, megnéztük amihez kedvünk volt, (túlságosan is) jókat ettünk, finom borokat ittunk, egyszer sört is, de az is finom volt. Bordeaux óta kicsit rákaptunk a borra, és már azt is tudjuk, vizet kell inni hozzá a hatás elkerülésére. Az egyik étteremben ráadásul olyan kiszolgálásban részesültünk, hogy már zavarban is voltunk tőle. 

A hotelszobára egy szavunk se lehet, de ezt már írtam, és tényleg nem is jut eszembe semmi, amibe beleköthetnék, még a zuhanykabinba is belefértünk ketten, ilyen se volt még. Beszélgettünk, strandoltunk, ültünk a strandkosárban jó sokat, feküdtünk előtte a pokrócon, olvastam, kicsit belementünk a tengerbe, de én csak combig bírtam, nagyon hideg volt, és egyébként is fázós vagyok, a pólóm levételéig már nem jutottam el. M is gondolkozott egy darabig, de csak ledobta a felsőjét, és úszkált egy kicsit. 

Minigolfoztunk, minden nap térdig felgyűrt nadrágban mászkáltunk a homokban és a vízben. Megnéztük a mókusmentő állomást, sebesült állatkák laknak ott, akik már nem tudnának a természetben élni a maradandó sérülésük miatt. Én nem láttam rajtuk semmit, szaladgáltak, ettek, szotyiztak :D, nem tűntek boldogtalannak. M egész idő alatt nem tudott napirendre térni afelett, hogy a város címerállata is a mókus. Annyira nem volt meleg, de az esőt megúsztuk, bármit is mondott előtte az app. 

Fogalmam sincs mit csinálok itt, de biztosan jó volt. 

Egyetlen egy dolog zavarta meg az együtt töltött időt, de ez egy külön posztot érdemel, egy nagyon hosszút.

Mindketten egyetértettünk, ide még jövünk. Miniszabira is, meg egy-egy napra; nincs messze, és nincs nagy tömeg se, ráadásul sok az egészen kicsi gyerek és a kutya, mi szeretjük az ilyesmit. :D Babák nyomulnak a kis lábaikkal a homokban, még épp tudnak járni, de cipelik a kis vödrüket, meg a lapátkáikat, meg kell őket zabálni. :D

Vasárnap este ráadásul tanúi voltunk egy lánykérésnek is. Épp búcsúzásképpen álltunk a vízben, egyszer csak látom, hogy a hosszú stég végében nagy az ölelkezés. Majd a fiú letérdel, nekünk tátva maradt a szánk, a lány a szívéhez kapja a kezét, gyanús, hogy igent mondott. Mi bekönnyeztünk, szerintem ők is. Ölelés ott, ölelés itt. :) 

Meg is érkeztünk közben. A szobánk nagyon szép, szavam se lehet. A fürdőszobát egy az egyben elfogadnám a jövőbeni házunkba olyan igényesen néz ki, még hajszárító (az eddigiekben ez nem volt, nekem újdonság), és sminktükör is van, a másik oldalán azt is megnézhettem milyen brutál csúnya az arcom. Nem kellett volna. Kell egy ilyen tükör otthonra, majd nyomkodok. 

M ágynak dőlt, ahogy felértünk, mi így nyaralunk, én meg elhoztam a laptopomat, mondjam tovább? Mondjuk ezzel nem tettem rosszat, mert a telefonom nem akarja a netet igazán elkapni, szórakozik már egy ideje.

Azért remélem még nem esik az eső, és kijutunk még ma a szobából is. Én szívem szerint bicikliznék. Holnapra megegyeztünk egy kis strandolásban, nem mondhatjátok, hogy nem próbálkozom. Lányfürdőnaci és tankini, ezek takarnak a legtöbbet, a tengerbe nem biztos, hogy belemegyek. Azt mondtam, hogy nem is tudok úszni? De nem csak ezért idegenkedem tőle, fertőzések, mik úszkálnak ott, és egyéb hasonló gondolatok.. Mentségemre legyen szólva, hogy sosem voltunk az a strandoló család, vagy nyaraló, vagy bárhova elmenő.. életemben nem láttam még a Balatont se; én később nem akartam ilyen helyekre menni a külsőm miatt, és itt is vagyunk. Holnap úgy megyek strandra, mint aki még soha nem volt.  :D

"Legrosszabb" esetben olvasok egy ilyenben:

Meg vagyunk őrülve ezekért, kell egy ilyen a házunkba, majd egyszer.

Gondoltam mutatok pár képet azokról, akikkel a legtöbb időt töltöm, azt döntse el mindenki, hogy ez mennyire jó vagy rossz. Azt kell mondjam a gyerekeinkként szeretjük őket, embergyerek híján még mondhatok ilyet, azt hiszem. Ez viszont azzal is jár, hogy nagy valószínűséggel korábban halnak meg mint én, és ha csak eszembe jut, történik velük valami, már teljesen kész vagyok. Azonnal leszedek fb. falról mindent, amiben állatkínzásról, vagy hasonlóról írnak, tiltottam is már ilyeneket le, mert értem, hogy ő jót akar, de én meg teljesen kiborulok minden posztjától, elsírom magam, és újra meg újra eszembe jut. A kisgyerekekről szóló ilyen hírekkel ugyanez a helyzet.  :(

Az önkéntes munka jó ötlet, és gondolkozom is rajta, de az állatmenhely épp az ilyenek miatt teljesen kizárva. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetekből megmentett, szomorú állatokat lássak. M-mel beszélgetünk róla, hogy jó lenne egy kutyus is, és hogy menhelyről kellene akkor, de mind a ketten ugyanilyen kis vajszívűek vagyunk, ő is egyből mondta, h odamenni a szomorú állatok közé, és válasszál egyet, nehéz. Ez persze nagyon messze van, ebbe a lakásba biztosan nem jöhet, pénzünk még sokáig nem lesz elég a házra, így várunk. Házzal, kutyával, gyerekkel, mindennel. 

Jól elszaladtam és el is tértem a témától, mennyire látszik, hogy beszélni akarok?

Így nézett ki a két kis bogyó három évvel ezelőtt:

Azt hiszem az volt az első és utolsó alkalom, hogy bebújtak oda, számukra a kaparófa ezen része teljesen haszontalan.

Most meg már ekkorák:

Ha rendelünk valamit, és megérkezik, még épp bontom, de már félig benne ülnek. Ezt épp babzsákfotellé alakították.

Menne még magasabbra is, de már nem tud. :D Igen, autók, autók mindenhol. 

Ma kijöhettek velem az erkélyre teregetni, feltettem őket, és mondtam maradjanak ott. Sütött rájuk a nap, lengette a bundájukat a szokatlanul lágy szél, imádták. Szerencsére nem jött semmi madárka enni, különben vége lett volna az idillnek. Mikor szóltam, hogy induljunk, bementek. Nem hiszem, hogy ezt így még egyszer sikerül. :D

Az esküvői ruhám alsószoknyájának zsákjában, mit is mondhatnék.

Csak a lány alszik ilyen pózokban, annyira kemény élete van, de tényleg. 

Minden állatkának két ilyen gazdit kívánok, mint mi vagyunk. M is úgy babusgatja őket, mintha kisbabák lennének, ők meg cserébe imádják, lógnak rajta, meg összevesznek ki ül az ölébe. :D Ahhoz képest, hogy ő eredetileg nem is szereti a macskákat(a családja macskái elég furák/furák voltak, kicsit gonoszak, és karmolnak meg minden, félek simogatni. én! macskát!), és mint kiderült, csak miattam lett ez a kettő, egész jó, nem? Ezt mindig elmondja, nem is gondolta volna, hogy ilyen cicusok is vannak. Kicsit kutyák is ők, elénk jönnek, futkároznak körülöttünk, ha hazaérünk, elénk fekszenek, hogy simogassuk meg a hasukat, és hasonlók.

Eléggé nehezen tűrik ha itt hagyjuk őket, nem is volt rá túl sokszor példa, az is benne van, hogy nem nagyon tudjuk kire hagyni, a szomszéd néni enyhén szólva se volt lelkes.. de most ez a srác úgy tűnik nem csinál ügyet belőle. Mondtam is M-nek ajánljon fel bármilyen jövőbeni segítséget neki, ha már ilyen segítőkész.

Tegnap este M csacsirészegen állított haza a szomszéd fiútól, azt mondta ő mindent megtett a macskákért, a bőröndjét természetesen én pakoltam be, ő meg vigyorgott, majd eldőlt, és elaludt. Engem mondjuk nem nagyon zavar becsiccsentve, mert nagyon cuki részeg. 

Igen, lassan jobban leszek.

Ma M elvonszolt kiállításra. Azt tudni kell, hogy ha ő valahova menni akar, akkor addig mondogatja, míg már szétidegel vele, és feladom. Engem nem érdekel (autós témák általában), de mivel nincs más választásom, megyünk. Ez a mai mondjuk érdekelt volna, de nem ma. Kérdezi van-e kedvem, mondom nincs. Délelőtt még esett, így reménykedtem, hogy megúszom és nem kell kimenni, mert minden porcikám tiltakozott. Az utóbbi pár hétben bajom van a kimenéssel (is). Ehhez képest, elkezd készülődni, fogat, most, felöltözik, bejön, és néz. Ilyenkor majd felrobbanok, nem szólok, csak belül gyűlik, hogy már megint az van, amit ő akar, rám erőlteti, hogy kimenjek, emberekkel lökdöstessem magam buszon, metrón, ami a legrosszabb a múzeumban is, mert hétvégén persze tömve van.

Persze a végén tehetetlenségemben felöltöztem, menjünk akkor. Gombostűnyi ilyenkor a gyomrom, sírni tudnék, mert nem akarok menni. Tudom, tudom teljesen abnormális. Legalább nem esett, még az hiányzott volna. Szegény Manet nem ezt érdemelte tőlem, de még az életét elolvastam, közben mindig elém állt valaki (németül elég lassan olvasok, idő kell), lökdöstek. A termeken gyorsan keresztül mentem, épp csak ránéztem a képekre, nem voltam képes befogadni semmit. Majd leszakadt a derekam (ez is, hogy mitől, én a cipőre gyanakszom, a sportcipőm már túlságosan lapos lett, pedig még betétet is tettem bele, épp az ilyenek kivédésére), mentem, mentem, nagy nehezen találtam egy helyet, és azt vettem észre, hogy már kb. negyed órája nézek magam elé, és cikáznak a gondolatok a fejemben, olyan rohadt egyedül tudok lenni néha, és ott is ezt éreztem, hogy teljesen elvesztem, és egyedül vagyok a világon, és legszívesebben kiszaladtam volna belőle. Kimentem és leültem a bejáratnál, egy idő után M is előkerült (különböző ritmusban szoktuk végigjárni a kiállításokat, néha visszamegyünk egymáshoz, néha lemaradunk, ez nem újdonság), kérdezi, h most meg mi bajom van már egész héten. Mi lenne, mélyen vagyok megint, és néz rám, mintha nem is ismerne, és nem tudná, hogy ez szokott lenni, komolyan nem is értem, úgy tűnik ő se engem. :(

Újonnan nyitották meg hosszas renoválás után, ő még nem látta az egészet, menni akart egy kört bent is. Megmutattam neki pár kedvencemet, éreztem, hogy egy nagyon kicsit már megnyílnék. 

Anita Rée - Selbstbildnis (1929)

Végzünk ott, és közli, hogy akkor megyünk a másik helyre is, amit meg akar nézni, itt megint eldurran az agyam, nem szólok, minek. Órák óta nem ettem, a vércukrom leesve, a vérnyomásom az egekben, mindenem fáj, valamiért nagyon rossz kint lenni, embereket kerülgetni, menni. Ez van. 160 CH diétát kellene tartanom egyébként. Addig egyszer ettem, szóval.. de ez nem az ő hibája, amúgy sem bírok az egésszel. 

A másik kiállítás meg egy legókiállítás volt. 

Volt még egy csomó hasonló, mint a Mona Lisa, vagy a Dávid szobor, Szfinx ilyenek. 

Oké a műalkotások legóból nem néztek ki rosszul, de az egész sokba került, és azért viszonylag keveset mutattak, ebben egyet is értettünk, nem csak az én hisztim. Cserébe jó messze volt egymástól a két hely, és elutaztunk egy csomó időt. Ez egy mesterségesen létrehozott városrész, ezért arra nem nagyon jártak emberek, a metrómegállóhoz kellett a szokásosnál kicsit többet sétálni, az egész jó volt, pedig továbbra is rettenetesen fáj a derekam kétoldalt minden lépésnél. 

M elhúzott miután hazaértünk a szomszéd sráchoz, akit elvileg megkér, hogy míg mininyaralunk, etesse meg a macskákat. Egyszer már megtette, és egész lelkes volt, sőt a kölkök is utána, nem hiszem, hogy gond lenne vele. Mondjuk több mint 3 órája ott van, biztos élvezi, hogy valaki értelmessel is beszélhet ma. Holnap elutazik két napra, csomagolnia kéne, de a végén úgyis én fogok..

Közben meg olyan düh van bennem, és agresszív vagyok, - mindezt magamban, nem kell aggódni -, és fel tudnék robbanni. Összefoglalva szar lenni. Majd jobb lesz, majd jobb lesz, majd jobb lesz. De ez csak vihar egy pohár vízben, és a lét elviselhetetlen könnyűsége, másoknak igazi problémái vannak, tudom én. 

***

Ez ma legalább vicces volt:

Az állandó "és szegény cicák nem szomorúak ott fent a második emeleten?" kérdésre ezentúl csak felmutatom ezt a képet. 

Alszik a szekrény tetején: bőrönd, ágynemű, macska, aki annyira kényelmetlenül érzi magát, hogy észre se vette, és becsúszott álmában a paplan és a párna közé. Ő a lány, és ilyen pózokban, hasonló helyeken nyomja. A fiú az olyan helyeket kedveli, ahová bevackol egész napra, mint a szennyeskosár, szekrény aljában egy doboz, papírszemetes stb. Igen, mindent szabad, majdnem. :)

Annyira jól telt az este, hallgattunk nagyokat. Olvastam blogot (köszi M.Gray, egyszerűen nem bírom abbahagyni), ő meg az újságját, jövő héten leszünk három hónapos házasok, így megy ez hosszabb idő után, nem? Fel se merül, hogy kitegyük itthonról a lábunkat. Nem is szoktuk. Szar idő van mindig, most még nagyon hideg is ráadásul. Ezen a nyáron egyszer voltam zokni nélkül. Egyszer!!  Élünk mint két dagadék, akiknek fáj megmozdulni, és lassúak, és álmosak, csak enni akarnak, meg a kanapén ülni, fúj.

Csak bennem dúlnak viharok, amiből ő semmit se érzékel, és a szokásos bamba, gondolkodásmentes rutinjával létezik mellettem. De tényleg, csak akkor tűnik fel neki valami, ha nem szólok hozzá, és majd felrobbanok a dühtől, és a sok visszatartott, felgyülemlett frusztráció egyszerre ömlik ki belőlem. Kifejteni akkor se bírom neki, kitör belőlem pár mondat, ő nem érti. A legutóbbi reakció: azért mert csak ezüst lett még nem rajtam kéne levezetned. Ki a fasz beszélt erről?! Úristen, hogy ennyire kevés gondolata legyen, nem hiszem el. Ne legyél már ennyire egyszerű, basszus. 

De ez van, ez már így marad, örökre. A pap összekötötte a kezünket, kimondtuk a szavakat, I take you as my husband, eskü lett a vége, hogy ez így marad. Közben meg nem is mondhatok rá rosszat, mert nem ver meg, megengedi, hogy könyvet vegyek, mi akarhatok még. 

Nem érti amit mondok, nem tudom a nyelvi különbségek okozzák-e, vagyis, hogy nem beszélek elég jól, de sokszor mond valamit: azt mondtad, hogy ez meg az. Ilyet rohadtul nem mondta, ezt már megint honnan vetted? Ennyire nem számít ami kijön a számon, de tényleg. Nem figyel, leszarja? 

***

Most ellentmondok a fentieknek, de csütörtökön megyünk a tengerhez. Megnéztem, természetesen jó hideg lesz, vagyis épp felmelegszik arra a 4 napra, még akár 24° is lehet. Talán levehetem a pulcsimat. M meg bele akar menni a tengerbe.. mármint félmeztelenül.. az emberek közé.. hogy lássák.. 

Azt hiszem rájöttetek, hogy én soha nem strandolok, nincs bikinim, fürdőruhám, és még együtt se voltunk sehol. Úszni se tudok, bár az csak a kisebb baj. Engem úgy neveltek, hogy mindig az a fontos, ki kövér, ki sovány, nálunk a családban mindig ez a téma, nem tehetek róla, meglátok egy embert, és az az első gondolatom, kövér, vagy sovány. Egész éltemben azt hallgattam, kövér vagy, most fogytál, felszedtél megint pár kilót ugye, és tetszőleges továbbiak. Na most, akik így néznek ki, mint mi, nem kéne, hogy kimenjenek, és fürdőruhára vetkőzzenek mások előtt. 

Nem csak óvatosan utaltam rá, hogy szerintem nem kéne mutogatnia magát, tovább nem fejtettem, ki, mert ő egy olyan családban nőtt fel, ahol anya akkora mint egy bálna (szerinte a gyerekszülések, szerintem meg a zabálásai, meg amiket eszik, meg amikor azokat eszi..), de ő csinosnak vallja magát, drága ruhákat, cipőket, ékszereket vesz, és "csodáltatja magát" a családdal. 

Nekem ez több, mint fura. Én azt tanultam, aki kövér, takarja el magát. Én ehhez is tartom magam, van amiben jó gyerek vagyok. (Nyilván egy életen át szenvedek ezektől a beidegződésektől, és az esetleges gyerekemet eltiltani tervezem az édességektől inkább,vagy a helyesebb talán a nem szoktatom rá, az én számból a fogadd el magad nem lenne túl hiteles.) Az hogy embereknek teljesen természetes, hogy strandolnak, bikinit húznak, napoznak, számomra egyszerűen elképzelhetetlen. Akkor is feszengek, ha fel kell öltözni valahova, egy esküvőre legutóbb, borzasztó kellemetlenül éreztem magam, utálok ilyenkor fényképezkedni, mert tudom, hogy nagydarab vagyok, mindegy mi van rajtam, hogy áll a hajam, a sminkem.

Szóval nem tudom, hogy lesz ez, mert magamat, és M-et is kínosnak érezném a strandon. Ez nagyon szemétnek hangzik, tudom. Gondolom a megoldás az lesz, hogy esik az eső, így a városban kóborlás (főleg azt tervezzük) is elmarad, vagy majd esernyővel nyomjuk. Szexelünk a hotelban (ez se megy, szóval valószínűtlen),  és/vagy eszünk, ez lesz az. Az megy.

De jó lesz, szeretem a tengerparti strand homokját, és egyszer (!) már mászkáltam benne mezítláb, majd azt csinálom, ha az eső hagyja.  

Ahogy most kinézek, talán lehetnék súlylökő..

Sokan írjátok, hogy otthon lassan "szeptemberesedik", erre csak azt tudom mondani, itt egyenesen október van, nálam meg "most tél (van és csend és hó és halál"). 

Áprilisban voltam dokinál, aki elrendelte a pajzsmirigy bogyóm óvatos emelését (75-->100mg), de figyelmeztetett, hogy kiakadhatok tőle. Július végére jutottam el oda, hogy tényleg le is cseréljem, és jé, meg is bolondultam. Nem tudom kitalálni, hogy ez most tényleg a gyógyszer hatása, vagy csak a menetrend szerinti következő hullámvölgy alja, mert elmúlt minden, amit várhatok, és a hétköznapokkal sosem bírtam, de itt különösen nehezek. Dühös vagyok, őrjöngök, utóbbit főleg magamban, előbbit ha akarnám, se tudnám elrejteni, mindig látszik rajtam minden, az örökké mosolytalan arcomon. Tényleg, alig van az esküvői képek között is, amin mosolyognék, bár ez családi dolog, a közös képeken jól látszik a különbség a két család között. M-ék pózolnak, mi szégyenkezünk.

Legalább 4 napja nem is ettem meg, az Olimpia kezdete óta sokáig alszok, és sokáig vagyok fenn, ha nagyon későn kelek, már nem szoktam bevenni. Jobban nem lettem, - az orvos szerint gyorsan hat -, így gyanúsan nem is amiatt van az egész, hanem csak a szokásos szar. Tegnap megpróbáltam a beállítom az ébresztőt módszert, ez se jött be túlságosan, mert a háromból kettő versenyt valahogy így se láttam, már emiatt (is) a kanapén aludtam, az se esett jól. Megint el akarok menni, nincs hová. 

A "míg a halál el nem választ" borzasztó súllyal nehezedik a vállamra, nem tudom meddig bírom még, hogy valaki más életét élem. (Ne dolgozzál, fejezd be az egyetemet, tedd le a vizsgákat, ez a kívánságom.) Nem arról volt szó 10 éve, hogy valakinek a háztartásbelije leszek, nem arról volt szó, hogy senki leszek, hogy nem lesz semmim.  Akarattalan és gyenge vagyok, egy rakás szar semmi.

Ne sírjon a szám, mert nekem könnyű. Olyan könnyű a létem, hogy egészen elviselhetetlen.