Gondoltam mutatok pár képet azokról, akikkel a legtöbb időt töltöm, azt döntse el mindenki, hogy ez mennyire jó vagy rossz. Azt kell mondjam a gyerekeinkként szeretjük őket, embergyerek híján még mondhatok ilyet, azt hiszem. Ez viszont azzal is jár, hogy nagy valószínűséggel korábban halnak meg mint én, és ha csak eszembe jut, történik velük valami, már teljesen kész vagyok. Azonnal leszedek fb. falról mindent, amiben állatkínzásról, vagy hasonlóról írnak, tiltottam is már ilyeneket le, mert értem, hogy ő jót akar, de én meg teljesen kiborulok minden posztjától, elsírom magam, és újra meg újra eszembe jut. A kisgyerekekről szóló ilyen hírekkel ugyanez a helyzet.  :(

Az önkéntes munka jó ötlet, és gondolkozom is rajta, de az állatmenhely épp az ilyenek miatt teljesen kizárva. Nem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetekből megmentett, szomorú állatokat lássak. M-mel beszélgetünk róla, hogy jó lenne egy kutyus is, és hogy menhelyről kellene akkor, de mind a ketten ugyanilyen kis vajszívűek vagyunk, ő is egyből mondta, h odamenni a szomorú állatok közé, és válasszál egyet, nehéz. Ez persze nagyon messze van, ebbe a lakásba biztosan nem jöhet, pénzünk még sokáig nem lesz elég a házra, így várunk. Házzal, kutyával, gyerekkel, mindennel. 

Jól elszaladtam és el is tértem a témától, mennyire látszik, hogy beszélni akarok?

Így nézett ki a két kis bogyó három évvel ezelőtt:

Azt hiszem az volt az első és utolsó alkalom, hogy bebújtak oda, számukra a kaparófa ezen része teljesen haszontalan.

Most meg már ekkorák:

Ha rendelünk valamit, és megérkezik, még épp bontom, de már félig benne ülnek. Ezt épp babzsákfotellé alakították.

Menne még magasabbra is, de már nem tud. :D Igen, autók, autók mindenhol. 

Ma kijöhettek velem az erkélyre teregetni, feltettem őket, és mondtam maradjanak ott. Sütött rájuk a nap, lengette a bundájukat a szokatlanul lágy szél, imádták. Szerencsére nem jött semmi madárka enni, különben vége lett volna az idillnek. Mikor szóltam, hogy induljunk, bementek. Nem hiszem, hogy ezt így még egyszer sikerül. :D

Az esküvői ruhám alsószoknyájának zsákjában, mit is mondhatnék.

Csak a lány alszik ilyen pózokban, annyira kemény élete van, de tényleg. 

Minden állatkának két ilyen gazdit kívánok, mint mi vagyunk. M is úgy babusgatja őket, mintha kisbabák lennének, ők meg cserébe imádják, lógnak rajta, meg összevesznek ki ül az ölébe. :D Ahhoz képest, hogy ő eredetileg nem is szereti a macskákat(a családja macskái elég furák/furák voltak, kicsit gonoszak, és karmolnak meg minden, félek simogatni. én! macskát!), és mint kiderült, csak miattam lett ez a kettő, egész jó, nem? Ezt mindig elmondja, nem is gondolta volna, hogy ilyen cicusok is vannak. Kicsit kutyák is ők, elénk jönnek, futkároznak körülöttünk, ha hazaérünk, elénk fekszenek, hogy simogassuk meg a hasukat, és hasonlók.

Eléggé nehezen tűrik ha itt hagyjuk őket, nem is volt rá túl sokszor példa, az is benne van, hogy nem nagyon tudjuk kire hagyni, a szomszéd néni enyhén szólva se volt lelkes.. de most ez a srác úgy tűnik nem csinál ügyet belőle. Mondtam is M-nek ajánljon fel bármilyen jövőbeni segítséget neki, ha már ilyen segítőkész.

Tegnap este M csacsirészegen állított haza a szomszéd fiútól, azt mondta ő mindent megtett a macskákért, a bőröndjét természetesen én pakoltam be, ő meg vigyorgott, majd eldőlt, és elaludt. Engem mondjuk nem nagyon zavar becsiccsentve, mert nagyon cuki részeg. 

Igen, lassan jobban leszek.