Ma M elvonszolt kiállításra. Azt tudni kell, hogy ha ő valahova menni akar, akkor addig mondogatja, míg már szétidegel vele, és feladom. Engem nem érdekel (autós témák általában), de mivel nincs más választásom, megyünk. Ez a mai mondjuk érdekelt volna, de nem ma. Kérdezi van-e kedvem, mondom nincs. Délelőtt még esett, így reménykedtem, hogy megúszom és nem kell kimenni, mert minden porcikám tiltakozott. Az utóbbi pár hétben bajom van a kimenéssel (is). Ehhez képest, elkezd készülődni, fogat, most, felöltözik, bejön, és néz. Ilyenkor majd felrobbanok, nem szólok, csak belül gyűlik, hogy már megint az van, amit ő akar, rám erőlteti, hogy kimenjek, emberekkel lökdöstessem magam buszon, metrón, ami a legrosszabb a múzeumban is, mert hétvégén persze tömve van.

Persze a végén tehetetlenségemben felöltöztem, menjünk akkor. Gombostűnyi ilyenkor a gyomrom, sírni tudnék, mert nem akarok menni. Tudom, tudom teljesen abnormális. Legalább nem esett, még az hiányzott volna. Szegény Manet nem ezt érdemelte tőlem, de még az életét elolvastam, közben mindig elém állt valaki (németül elég lassan olvasok, idő kell), lökdöstek. A termeken gyorsan keresztül mentem, épp csak ránéztem a képekre, nem voltam képes befogadni semmit. Majd leszakadt a derekam (ez is, hogy mitől, én a cipőre gyanakszom, a sportcipőm már túlságosan lapos lett, pedig még betétet is tettem bele, épp az ilyenek kivédésére), mentem, mentem, nagy nehezen találtam egy helyet, és azt vettem észre, hogy már kb. negyed órája nézek magam elé, és cikáznak a gondolatok a fejemben, olyan rohadt egyedül tudok lenni néha, és ott is ezt éreztem, hogy teljesen elvesztem, és egyedül vagyok a világon, és legszívesebben kiszaladtam volna belőle. Kimentem és leültem a bejáratnál, egy idő után M is előkerült (különböző ritmusban szoktuk végigjárni a kiállításokat, néha visszamegyünk egymáshoz, néha lemaradunk, ez nem újdonság), kérdezi, h most meg mi bajom van már egész héten. Mi lenne, mélyen vagyok megint, és néz rám, mintha nem is ismerne, és nem tudná, hogy ez szokott lenni, komolyan nem is értem, úgy tűnik ő se engem. :(

Újonnan nyitották meg hosszas renoválás után, ő még nem látta az egészet, menni akart egy kört bent is. Megmutattam neki pár kedvencemet, éreztem, hogy egy nagyon kicsit már megnyílnék. 

Anita Rée - Selbstbildnis (1929)

Végzünk ott, és közli, hogy akkor megyünk a másik helyre is, amit meg akar nézni, itt megint eldurran az agyam, nem szólok, minek. Órák óta nem ettem, a vércukrom leesve, a vérnyomásom az egekben, mindenem fáj, valamiért nagyon rossz kint lenni, embereket kerülgetni, menni. Ez van. 160 CH diétát kellene tartanom egyébként. Addig egyszer ettem, szóval.. de ez nem az ő hibája, amúgy sem bírok az egésszel. 

A másik kiállítás meg egy legókiállítás volt. 

Volt még egy csomó hasonló, mint a Mona Lisa, vagy a Dávid szobor, Szfinx ilyenek. 

Oké a műalkotások legóból nem néztek ki rosszul, de az egész sokba került, és azért viszonylag keveset mutattak, ebben egyet is értettünk, nem csak az én hisztim. Cserébe jó messze volt egymástól a két hely, és elutaztunk egy csomó időt. Ez egy mesterségesen létrehozott városrész, ezért arra nem nagyon jártak emberek, a metrómegállóhoz kellett a szokásosnál kicsit többet sétálni, az egész jó volt, pedig továbbra is rettenetesen fáj a derekam kétoldalt minden lépésnél. 

M elhúzott miután hazaértünk a szomszéd sráchoz, akit elvileg megkér, hogy míg mininyaralunk, etesse meg a macskákat. Egyszer már megtette, és egész lelkes volt, sőt a kölkök is utána, nem hiszem, hogy gond lenne vele. Mondjuk több mint 3 órája ott van, biztos élvezi, hogy valaki értelmessel is beszélhet ma. Holnap elutazik két napra, csomagolnia kéne, de a végén úgyis én fogok..

Közben meg olyan düh van bennem, és agresszív vagyok, - mindezt magamban, nem kell aggódni -, és fel tudnék robbanni. Összefoglalva szar lenni. Majd jobb lesz, majd jobb lesz, majd jobb lesz. De ez csak vihar egy pohár vízben, és a lét elviselhetetlen könnyűsége, másoknak igazi problémái vannak, tudom én. 

***

Ez ma legalább vicces volt:

Az állandó "és szegény cicák nem szomorúak ott fent a második emeleten?" kérdésre ezentúl csak felmutatom ezt a képet. 

Alszik a szekrény tetején: bőrönd, ágynemű, macska, aki annyira kényelmetlenül érzi magát, hogy észre se vette, és becsúszott álmában a paplan és a párna közé. Ő a lány, és ilyen pózokban, hasonló helyeken nyomja. A fiú az olyan helyeket kedveli, ahová bevackol egész napra, mint a szennyeskosár, szekrény aljában egy doboz, papírszemetes stb. Igen, mindent szabad, majdnem. :)