Az út 2.

Egész vasárnap zombikként közlekedtünk, a kipihenéshez mindig több nap kell. M kisebb húga is itt volt a barátjával, bírom őket végül is, a lánynak azért óvatosan kell elmesélni dolgokat, mert tovább adja a szülőknek, de különben az a legnagyobb bajom velük, hogy a lenti fürdő mellett van a szobájuk, és mindig parázok mit hallanak tőlem a vécén, sajna a falak, ajtók papírvékonyak.

M szobájában alig lehet mozdulni, egyébként se túl nagy, de minden alkalommal valami új szar van ide bebaszva hely-és porfogó van betéve. Plusz bőröndök, két ember, két macska. Meg kell gondolni minden mozdulatot, és szét lehet olvadni idefent a nap bármely szakában.

Ami teljesen pozitív: egész jó kajákat kaptunk, hát igen, apósomnak teljes körűen kell ellátnia a háztartást az egyenjogúság jegyében. ""

M elment hétfő reggel két napra négy ügyfélhez az eladójukkal is összefutott útközben, s boldogan újságolta, hogy jól működik a roamingja. Azóta már az enyémet is bekapcsolta, és esküszöm jobb mint otthon. Nem néztem utána pontosan mik a feltételek, remélem nem jön ki a szolgálati telefonjához valami óriási számla.

Napközben elvoltam, keresgettem dolgokat a programterveinkhez, emaileket írogattam, beszélgettünk a húggal. A velem azonos nevű kutya csak egy csöppet idegesített, mert egy kicsit tényleg kattyos, de inkább a körülötte lévő emberek furáznak.  A másik kutyus gyűlöli az újat teljes szívből, és nagyon frusztrált is tőle szegényke, kár érte igazán, mert nagyon cuki, és ezen kívül nem vettem észre rajta semmi furát. Este voltunk sétálni egy közeli kis tónál, az a jó Ausztriában, hogy akárhová mégy, mindenhol gyönyörű tájak vannak. Vezetsz tíz percet és egy csoda helyen vagy. Itthon csend volt és nyugalom, anyós délutános. :D

Ha úton vagyunk az alvásom azonnal rendeződik, akkor alszom, amikor kell, és fel is kelek időben. Nagyon ki vagyok pihenve. :D

Kedd este hazatért M, és elvitt vacsorázni az értékesítővel, aki egy végtelenül jófej ember; rengeteget utazott, nagyon művelt, de közben meg baromi laza, ilyen kibaszom az igazat az asztalra típus, állati szimpatikus volt. Megbeszéltük, ha a csapatunk májusban náluk játszik, meglátogatjuk, és együtt nézzük meg a meccset.

A szerda volt az eddigi legvacakabb nap, M délelőtt ügyfelezett, halálosan fáradtan ért haza, nyomott az idő is, aznap érkezett a szüleimhez az új kiskutya, amitől após kioktatásba kezdett, hogy de mondjam-mondjam-mondjam anyuéknak be kell vinni, nem szabad egyedül hagyni stb. stb. Az agyamra ment igen gyorsan, nem tudtam mit mondjak neki, mert elég nehéz elmagyarázni, nálunk nem így szokás, de úgyis felesleges lenne. Anyós is lőtt pár okosat ezzel kapcsolatban, ő a kutya korát kifogásolta, vele meg nem szokás vitatkozni.

Csütörtökön korán keltünk, M elvitt magával Karintiába. Még tíz óra sem volt, és már a helyi kocsma-kávézó-pékségben ültem az alkikkal, akik csöppet furán néztek, mikor betopogtam (az idegen!) és a fura akcentusommal kikértem a tejeskávémat, de szavam nem lehetett a helyre, tiszta volt és kényelmes. Ebédidőre befutott az elégedett M - sokat szívott a négy nap alatt a hat ügyféllel, de az utolsó legalább jól alakult -, és felkerestük a falu vendéglőjét (akármilyen kicsi is mindegyiknek van!), ahol betoltunk egy-egy isteni schnitzelt.

Ez a nap az egyik, ha nem a legmelegebb nyári napnak ígérkezett, és mi őrültek a Hochosterwitz várába igyekeztünk délután 2-kor. Először arra gondoltunk a 35° talán túl sok a hegymászáshoz, de amikor megláttuk, összenéztünk: felmegyünk. Valami csodálatos, ha lehetőségetek van rá, nézzétek meg. A tüdőnket kiköptük, a kondíció teljes hiánya, ugye, de megérte:

A végén szinte kidobtak minket, mert zártak, ez tőlünk nem szokatlan. :D

Még nem akartunk hazamenni attól függetlenül, hogy szétolvadtunk, mivel nem volt messze, és M feltétlenül meg akarta mutatni, irány a Wörthersee. Ígértek ugyan új szabad strandot, de kiderült, ez csak két stég, így ettünk egy könnyű vacsorát, iszogattunk kicsit, majd lógattuk a lábunkat a vízbe este 9-ig. Ekkor már érezhetően jött a vihar, M húga is hívott, jól vagyunk-e, mert náluk szakadt, villámlott, meg amit el lehet képzelni. Mi végig két vihar között utaztunk hazáig; csodaszép nap volt, M szerint sokat mosolyogtam, aki ismer az tudja ez miért fontos. :)

A mai nap egészen nyugis, M már tényleg szabadságon volt, megnéztünk egy kiállítást, kicsit vásároltunk, és a legjobb csak azután következett, ugyanis itt medence is van nyilván. Kettesben pancsoltunk vagy két és fél órát, én nem vagyok egy vizes ember, úszni sem tudok, félek is benne, strandolni se szoktam, de ekkora felszabadult örömöt már régen éreztem. Vízben csókolózni viszont nagyon szexi, ezt nekem eddig senki se mondta. 

Kicsit ki lettünk ütve, múltkori égésem is vedlik, felvonultunk aludni, de még nem voltam elég álmos, inkább megírtam ezt. ;)

Holnap megyünk át Magyarországra, alig várom már, hogy lássam a pici kutyát, minden napra kitaláltam valamit, perce be van osztva az időnk, kár, hogy közben már majd leszakadnak a melleim, nem tudna most jókor jönni, de ha várt 3 hónapot egy hetet még kibírhatna.

A macskák kifejezetten élvezik a lépcsőket, rohangálnak fel-le, de akármilyen meleg is van itt, legtöbbször az emeleten vannak, gondolom úgy érzik magukat biztonságban a kutyák mellett. Szegénykék már épp megszokják az ittlétet, erre holnap újra útra kelünk. 

Az út 1.1

M két teljes napi távollét, egy ebéd és egy azutáni nappali alvást követően végre leült mellém, én meg odaküldtem az apjához beszélgetni a tévé-kanapék körbe. Ez 20 perccel ezelőtt volt, azóta se szóltak egy szót se...  

update: M gondolom a nagy csend kínjában felajánlotta apjának próbálja ki a bérelt autót*. Elhúztak mint a villám, lehet após megint kivezeti** az utolsó csepp benzint is, mint legutóbb, még épp le lehetett csorogni vele a benzinkútra, M komolyan aggódott, h tolni kell... Nem szégyenlős, na. Viszont megsértődne, ha nem lenne neki felajánlva.

Update-update: Felmentek a hegyre egy kavicsos szar úton, ahol apa autóversenyzőset játszott, és kedvére kínozta a kocsit. Másnap észrevettük, hogy van egy szép darab kőlenyomat a bérelt autó szélvédőjén, ami M nevén van, és bármi történik vele, ő fizet érte. Már visszavitte, most várunk.



*Ausztriában ügyfelekhez is megy, ezzel spórol a szabadságán, de ehhez egy másik autó kell a cég szerint.

*Nem vezette ki, mert tele volt tankolva, és egész alacsony a fogyasztása.

Az út 1.

Ahhoz képest, hogy egész pénteken az utazásra készülődtem, és csak magammal nem foglalkoztam nyilván (zsíros haj, szőrös láb); M is túltett magán, mert nagyon sok dolgot lehordott az autóba, és egyszerre is kerültünk ágyba fél 1-kor, ami még soha nem történt meg utazás előestéjén, MÉGSE sikerült elindulni csak fél 11-kor. Ezt nyilván lekamuztuk, mert már a kamu 9 óra is borzasztó későn van, de ha meghallották volna a valódit..

Azt hiszem ez volt az eddigi legrosszabb utunk. Egyik dugóból kerültünk a másikba, egyik útépítés következett a másik után,  nem fértünk be (!!!) pihenőhelyekre, olyan arcokkal volt tele minden, hogy világos nappal féltem, valami durva stílusban vezetett mindenki, - egy csoda, hogy nem láttunk balesetet, és sajnos sikerült abszolválnom életem legundorítóbb vécéjét. Majdnem sírtam, hogy ott kellett elintéznem a dolgomat, de már fájtam, mert tovább kellett menni a előtte lévő pihenőnél is, az autók a lehajtón álltak... Képzeljetek el mindent ami egy emberből, és nőből, valamint kisgyerekből kijöhet, az ott hevert egy hatalmas halomban a vécé mellett és már magasabban állt, mint maga a vécé. :(

A kölykök iszonyat cukik voltak, csendben szundikáltak, elfogadták a megváltoztathatatlant, már reménykedtem, talán ezúttal elmarad, de a fiú mégis kitaccsolt, de ügyesen megkímélt minket a nagyobb takarítástól.

A legjobb még a dugók és a vécé után következett, elértünk a határhoz, ahol annyi autót én még életemben nem láttam, ennek következtében egy óriási sorba kellett beállnom a matricáért, ismét olyan arcokkal, hogy jaj. Egy órámba került kereken, mire visszajutottam a kocsihoz. M csak annyit mondott, ne haragudj. Első alkalommal mentem én, ő is azt mondta alig mert kikukkantani a kocsiból, csak pislogtak a kölykökkel, akik együttérzően jók voltak.

Átértünk a határon és újabb útépítések, és kisebb dugók jöttek este 11-kor, hihetetlen. Nagy nehezen csak megérkeztünk háromnegyed egyre, a kölykök jól lesokkolódtak a számukra két új kutyától, elfoglalták helyüket a biztonságos lépcső tetején, és kukkoltak a fokok között.

A pszichológust először is neked köszönöm librarycat, mert te ajánlottad.

Egyik éjszaka hirtelen felindulásból írtam neki, megint úgy éreztem minden agyonnyom, és én valahogy nem vagyok sehol, elvesztem a múltban, a sok kérdésben, boldogtalanságban, holott valljuk be, nem olyan rossz nekem, de elegem van belőle, hogy minden okom meglenne az örömre, ehelyett itt topogok, valami elképzelt szarban, és arra gondolok, mit rontottam el akkor régen, vagy 10 éve. 

Velem együtt élni se lehet túl egyszerű, és M látszólag jól veszi az akadályokat, de lássuk be, nem mehet ez így a végtelenségig. Néha úgy érzem nem is ismer igazán, mert akit ő szeret, az egyszerűen nincs is, vagy lehetne, de mégse tud "lenni".

Egy ideig nem válaszolt, és már el is engedtem volna az egészet, épp elmentünk valami esteiprogramra, még mondtam is M-nek, hogy szerintem már nem kapok választ, talán így kell lennie, de mint kiderült egész nap ott lapult az email a másik telefonomon, amit nem néztem meg a takarítás és a szerelő emberek kerülgetése között.

Nagyon ideges voltam, féltem nem tudok majd kinyögni egy szót sem, de ettől nem kellett volna tartanom, a végén alig bírt tőlem megszabadulni, annyira beszéltem. Úgy esett, hogy két alkalmat is megejtettünk gyors egymás után a múlt héten. Szeretett volna jobban rám látni, és eldönteni, egyáltalán jók leszünk-e egymásnak. Én nyilván teljesen emberi szempontok alapján döntöttem, ő javíthatónak/segíthetőnek/gyógyíthatónak(?) ítélt. 

Végtelenül szimpatikusnak, és empatikusnak látom őt. Őszinte figyelmet érzek rajta, ez nyilván megtörik skype-on keresztül, szerinte jó lenne egyszer legalább egy személyes találkozó is. Ezt ősszel kellene valamikor valahogy megoldani úgy, hogy én még soha nem is közlekedtem igazán Bp.en, és egyáltalán nem ismerem ki magam.

Úgy gondolja a fő problémám az elsőgenerációs értelmiségi létemből fakad, szerintem van ott még jó sok felfedeznivaló mindkettőnk számára. Már attól is jobban érzem magam, amikről eddig beszélgettünk, de hosszú lesz még ez az út, meg kell nyugodjak, magamba kell nézzek, mindent bele kell adnom.

Mikor ha nem most, múlt hét óta 35 éves vagyok.

Ha nem írok az mindig azt jelenti épp történik velem valami, amit azután se írok meg. :D Azt hiszem nem megy jól a történetmesélés, később leadom címszavakban, de ez a maximum.

Miközben jól szétkapták a várost a "szélsőakárkik" (szerintem volt abban minden, amit csak el lehet képzelni, legfőképpen akik egyébként is ilyeneket szeretnének csinálni, de most jól el lehetett vegyülni a többi idiótával), mi jól leléptünk még egy kicsivel korábban is a tervezettnél, és fél 5-kor már a tengerben és a homokban topogtunk.

Minigolfoztunk, kicsit strandoltunk is, ami egészen nagy szó tőlem, jól betakargattam magam a cseppet se kíváncsi szemek elől, és a víz is elég hideg volt Keleti-tenger lévén, de nagyon élveztük. Elolvastam egy könyvet napozás közben. Sajnos a lábaim kisebb fajta sokkot kaptak a fénytől, - általában hosszú nadrágban kuksolnak - és leégtek rendesen, persze csak hátulról, és igen vicces amorf formákban. Az "égési sebeim" még ma is láthatók, remélem azért elmúlik, és nem lesz maradandó. Mielőtt kérdeznétek, igen, bekentem magam, de valószínű a napozási gyakorlat teljes hiánya az ok. Sokat sétáltunk, igyekeztünk nem teljesen bezabálva ágyba kerülni, beszélgettünk rengeteget, üldögéltünk a négy napra bérelt strandkosarunkban, még esőben is, az időjárás is mellettünk állt nagyjából, imádtam.

Az a mi helyünk, kétségtelen. Sőt egyszer még nyertem is minigolfban, meggyanúsítottam M-et, hogy csak a szülinapom miatt hagy nyerni, de ő kikérte magának, értsem már meg, nem megy jobban. :)

Egyik este a görögöknél vacsoráztunk, egy nagyon szép helyen, eddig csak kívülről nézegettük mindig, most be is tértünk, életemben először várnom kellett egy asztalra, meg is lepődtünk annyira tele voltak. Ott jött az ötlet, hogy talán a következő alkalommal ötvözhetnénk a kultúra utáni vágyunkat a tengerparttal, és jövőre menjünk Görögországba. Egyelőre Korfu a favorit. :)

El se tudom mondani mennyire izgatott vagyok: a pszichológus akinek írtam kb. három héttel ezelőtt tegnap visszaírt, és lefixáltunk jövő szerdára egy időpontot. Nagyon sokat remélek ettől. Úgy érzem nem élhetek tovább így, és nem tudom a megoldást. Pontosan nem tudom mit várok, de változást magamban mindenképp. 

Ma egész nap képzeletbeli beszélgetéseket folytattam vele takarítás közben, szegény, még nem tudja, mi vár rá. :)

*

Apropó takarítás: szombat óta takarítok nagyot. Tudjátok az a mindent felemelek, eltolok, letörlök, súrolok, szortírozok típusú. Már egészen alakul, de még mindig egy nagy kupi az egész, de a berendezést nem dobhatom ki.

Tegnap meg volt egy olyan, hogy lehúztam az ágyneműt, átforgattam a matracokat, alatta is kiporszívóztam, megfordítottam a rácsokat, és széthúzva otthagytam mindent jól kiszellőzni. Épp a nappaliban tevékenykedek, amikor csöngetnek. Van egy sajátos szisztémám a takarításra, még nagyobb káoszt csinálni, mint amekkora már egyébként is volt, szó szerint minden szanaszét, hogy a végén majd összeálljon, és ebbe az állapotba jön be egy gázszerelő, hogy ők most elődolgoznának csütörtökre. Kissé elállt a szavam, mondtam, mi a helyzet, persze nem gond. Nekem az, de mindegy. Annyi időt hagyott azért, hogy átszaladjak a boltba mert szó szerint nem volt semmi otthon amiből vacsorát főzhetnék, elrohantam, gyorsan vissza. Már hetekkel ezelőtt ki volt írva a házban, csütörtökön jönnek, akkorra terveztem készen lenni. 

Ezek után még egy teljes órát köröztem, és jobb híján nekiálltam a vacsorának, mert mást nem nagyon tudtam csinálni, ugyanis nem jöttek. Aztán persze mégis, M már hazafelé tartott bicajjal, mert nyilván most kell musicalre menni is, mondjuk én oda nem is akartam, de ő akkor is vett jegyet, mert leszarja mit akarok, meg mit nem, de mindegy. Épp elmentek, mire hazaért, addigra legalább az ágyat helyre rángattam, volt 45 percünk mindenre, az ilyenek miatt nem sminkelek soha.

Ma egész nap azt vártam csengessenek, mert azt mondták ma vagy holnap folytatják, nyilván semmi. Gondolom holnap csak el kell kezdenem ablakot pucolni és már itt is vannak. Annyira de nagyon finom cukkinipörköltet csináltam, hogy még ma is azt ettük, és még mindig totál finom volt. :D

*

Most lesz a G20 csúcs itt a városban, és totális káosz van, én mondjuk nem nagyon járok arra, csak sok rendőrt és kerítést láttam, de M kénytelen szabit kivenni péntekre, mert a munkahelyére vezető utat egyszerűen lezárják, és a komp se jár, vagy nem lehet tudni mikor, így meg se oda, se vissza. Ez azt jelenti, hogy késő délután/este helyett már dél körül el tudunk indulni a tengerpartra, hosszúhétvégézünk, mert szülinapom lesz, meg az különben is a mi helyünk. De! Minden amit még péntekre terveztem, csinálhatom holnap az összes többi dologgal együtt, amit holnapra terveztem. Grrr!

*

Miután felkeltem halottaimból, avagy a depressziós katatón állapotomat magam mögött hagytam valamikor szombat környékén (ez egyszer csak jön, nem igazán tudom befolyásolni), úgy tűnik a testem működni kezdett, érzem hogy bedurrantak a melleim és fáj a hasam is. Valami érik odabent, szóval nagyjából két hét múlva megjön. Ez már azért is rettenetesen jó hír, mert április óta nem volt semmi, de még csak hírhozó se, és mikor máskor kapcsoljon be nyilván, ha nem a hetekig tartó utazásra. Most ugye tengerpart(keleti), utána Ausztria, Magyarország, a hónap utolsó napjára esünk vissza; M szüleihez saccolom, mert ott szokott. Adjuk össze a kettőt, egyik ritkább mint a másik, mármint a havim (haha!) és a családlátogatás, mégis sokszor egyszerre sikeredik. Életemben először esélyem lett volna egyedül csobbanni egy medencében, gondoltam rá, hogy a szülőknél kipróbálom, ha már az is van, és senki se látna, mert M úgyis otthagy velük (:O), de erre sanszos, hogy már nem kerül sor. Tudom, ez teljesen természetes, de nekem olyan ritkán van, minden alkalommal kisebb fajta sokkot kapok, pont mint először anno kislánykoromban, tökre félek és szorongok előtte hetekig, ha az első jeleit észlelem. Drukkolnom kéne pedig, legyen minél gyakrabban, mert az az egészséges, de miért ebben lennék normális.

*

Ami még nem tetszik: valahogy abbahagytam az olvasást, egy hónapja cikkeknél nem jutok tovább. Elkezdtem több könyvet is, de nem ment, lehet levadászok a polcról egy teljesen újat, és azt viszem magammal, hátha visszajön a lendület. Ebben az évben májusig tizenvalahányig jutottam, már-már azt hittem visszatér a régi folyton olvasó énem, nos nem úgy tűnik. Az sem segít túl sokat, hogy a kis nyomi tabletem nem tud már leválni az áramról, finoman szólva nem vagyok így mobil.  

Az egyik legjobb dolog, ha azt hiszed már kiittad a bögrédből a kávét, de azért biztos ami biztos alapon belekukkantasz, és akkor van még több korty is, hm csodás. :) 

Az eddigi legstrapabíróbb egeret ma berántotta a porszívó botostól mindenestől. Épp elcsíptem a bot végét, és próbáltam kihúzni, de sajnos meg kellett rántanom, ezért a kis szürke véráldozatként végezte. Így hát kibányásztam a porzsákból szegényt, nemrég pedig megkíséreltem visszavarrni, miközben a kölykök tátott szájjal nézték mit művelek. Nem mondom, hogy olyan mint új korában, de legalább készen áll a következő harcra.  

Nagytakarítás, avagy kalandjaim.