A pszichológust először is neked köszönöm librarycat, mert te ajánlottad.
Egyik éjszaka hirtelen felindulásból írtam neki, megint úgy éreztem minden agyonnyom, és én valahogy nem vagyok sehol, elvesztem a múltban, a sok kérdésben, boldogtalanságban, holott valljuk be, nem olyan rossz nekem, de elegem van belőle, hogy minden okom meglenne az örömre, ehelyett itt topogok, valami elképzelt szarban, és arra gondolok, mit rontottam el akkor régen, vagy 10 éve.
Velem együtt élni se lehet túl egyszerű, és M látszólag jól veszi az akadályokat, de lássuk be, nem mehet ez így a végtelenségig. Néha úgy érzem nem is ismer igazán, mert akit ő szeret, az egyszerűen nincs is, vagy lehetne, de mégse tud "lenni".
Egy ideig nem válaszolt, és már el is engedtem volna az egészet, épp elmentünk valami esteiprogramra, még mondtam is M-nek, hogy szerintem már nem kapok választ, talán így kell lennie, de mint kiderült egész nap ott lapult az email a másik telefonomon, amit nem néztem meg a takarítás és a szerelő emberek kerülgetése között.
Nagyon ideges voltam, féltem nem tudok majd kinyögni egy szót sem, de ettől nem kellett volna tartanom, a végén alig bírt tőlem megszabadulni, annyira beszéltem. Úgy esett, hogy két alkalmat is megejtettünk gyors egymás után a múlt héten. Szeretett volna jobban rám látni, és eldönteni, egyáltalán jók leszünk-e egymásnak. Én nyilván teljesen emberi szempontok alapján döntöttem, ő javíthatónak/segíthetőnek/gyógyíthatónak(?) ítélt.
Végtelenül szimpatikusnak, és empatikusnak látom őt. Őszinte figyelmet érzek rajta, ez nyilván megtörik skype-on keresztül, szerinte jó lenne egyszer legalább egy személyes találkozó is. Ezt ősszel kellene valamikor valahogy megoldani úgy, hogy én még soha nem is közlekedtem igazán Bp.en, és egyáltalán nem ismerem ki magam.
Úgy gondolja a fő problémám az elsőgenerációs értelmiségi létemből fakad, szerintem van ott még jó sok felfedeznivaló mindkettőnk számára. Már attól is jobban érzem magam, amikről eddig beszélgettünk, de hosszú lesz még ez az út, meg kell nyugodjak, magamba kell nézzek, mindent bele kell adnom.
Mikor ha nem most, múlt hét óta 35 éves vagyok.
Egyik éjszaka hirtelen felindulásból írtam neki, megint úgy éreztem minden agyonnyom, és én valahogy nem vagyok sehol, elvesztem a múltban, a sok kérdésben, boldogtalanságban, holott valljuk be, nem olyan rossz nekem, de elegem van belőle, hogy minden okom meglenne az örömre, ehelyett itt topogok, valami elképzelt szarban, és arra gondolok, mit rontottam el akkor régen, vagy 10 éve.
Velem együtt élni se lehet túl egyszerű, és M látszólag jól veszi az akadályokat, de lássuk be, nem mehet ez így a végtelenségig. Néha úgy érzem nem is ismer igazán, mert akit ő szeret, az egyszerűen nincs is, vagy lehetne, de mégse tud "lenni".
Egy ideig nem válaszolt, és már el is engedtem volna az egészet, épp elmentünk valami esteiprogramra, még mondtam is M-nek, hogy szerintem már nem kapok választ, talán így kell lennie, de mint kiderült egész nap ott lapult az email a másik telefonomon, amit nem néztem meg a takarítás és a szerelő emberek kerülgetése között.
Nagyon ideges voltam, féltem nem tudok majd kinyögni egy szót sem, de ettől nem kellett volna tartanom, a végén alig bírt tőlem megszabadulni, annyira beszéltem. Úgy esett, hogy két alkalmat is megejtettünk gyors egymás után a múlt héten. Szeretett volna jobban rám látni, és eldönteni, egyáltalán jók leszünk-e egymásnak. Én nyilván teljesen emberi szempontok alapján döntöttem, ő javíthatónak/segíthetőnek/gyógyíthatónak(?) ítélt.
Végtelenül szimpatikusnak, és empatikusnak látom őt. Őszinte figyelmet érzek rajta, ez nyilván megtörik skype-on keresztül, szerinte jó lenne egyszer legalább egy személyes találkozó is. Ezt ősszel kellene valamikor valahogy megoldani úgy, hogy én még soha nem is közlekedtem igazán Bp.en, és egyáltalán nem ismerem ki magam.
Úgy gondolja a fő problémám az elsőgenerációs értelmiségi létemből fakad, szerintem van ott még jó sok felfedeznivaló mindkettőnk számára. Már attól is jobban érzem magam, amikről eddig beszélgettünk, de hosszú lesz még ez az út, meg kell nyugodjak, magamba kell nézzek, mindent bele kell adnom.
Mikor ha nem most, múlt hét óta 35 éves vagyok.
<3
VálaszTörlés