Miután jól leálltam a sztorizgatással most megpróbálom behozni a lemaradást. Azt hiszem ez volt a legjobb magyar nyaralásunk eddig, és minden tekintetben nyaralás is volt: össze-vissza mentünk, sütött a nap, leégtem, dinnyét ettem (igazit, nagyot), rövidnadrágban rohangáltam.
M feltétlenül lovasbemutatót akart nézni, én meg megszerveztem nyilván. Tudjátok ez a csikósok ostorral, lovakkal, pusztaötös, trükkök. Nagyon látványos volt, M oda volt meg vissza. Felvette a pusztaötöst, azóta mindenkinek mutogatja, meg apukámat, ahogy a karikással csattogtat. Most már egy németnek se lehet kétsége, bizony a magyarok valóban így élnek. Karikás meg paprika meg Balaton, más semmi. Ott is ebédeltünk, hogy anyukám ne keljen már fel hajnali 4-kor az ebédfőzés miatt (mifelénk így szokás), rettenetesen meleg volt, és leégtek a vállaim is, jó pirosra. Elfelejtettem már mit jelent itthon kimenni a napra ha 38° van. Hazafelé viszont elkapott minket egy durva vihar, kicsit úsztunk is a kocsival, miközben mi anyuval a kicsi kutyáért rettegtünk. A minikutty teljesen elvarázsolt bennünket, nem is tudom mikor láttam utoljára babakutyát, a legszívesebben magammal vittem volna haza. Be is csempésztem a lakásba a macskák legnagyobb rémületére, nem tudták mire vélni a kis viharos közlekedését és úgy egyáltalán. De megfigyeltem, ahogy elaludt, mind a ketten araszoltak felé, szagolgatták, érdeklődtek. Nem tartom kizártnak, hogy megértenék egymás egy kutyával is, csak időre lenne szükségük. A lényeg szüleim nem voltak vevők a kutya lakásba vitelére, ezért én szomorú voltam, sajnáltam, hogy ott kell hagynom, belejátszott apósom is biztosan aki nyaggatott, hogy be kell vinni, be kell vinni. (Ilyenkor annyira elegem van, nem tudok ellene mit tenni basszus.) Azóta persze fél happy end mégis van, az is valami, mindenhová bemehet, de nem lakik bent; én tudom már ez is nagy fejlődés.
De mondom tovább. Egy napra sikerült az összes elintéznivalót beszerveznem: vérvétel, bevásárlás, fodrász, körmös, bank meg még vagy öt másik dolog. Ilyenkor mindig büszke vagyok magamra kicsit, lehet mégis jól megy a szervezés. A sok időben felkeléstől, mozgástól itt döntött a vérem úgy három hónap után megint ideje rám törnie, kicsit mindig olyan mintha először lenne, az a rémület újra és újra, legalább négyszer egy évben :/.
Ez nem tartott vissza a következő napoktól. Először Szarvasra mentünk, az Arborétumba, és Mini Magyarországot nézni, már jó ideje tervezzük. Nagyon tetszett, M is egészen belelkesedett, most "nagy" Magyarország útra akar menni. :D Eléggé ledöbbent mennyi hozzánk kötődő szépség ragadt a határon túl. Egy cuki kis fa étteremben ebédeltünk, kedves kiszolgálással, finom, egyszerű ételekkel.
Ezt azért hangsúlyozom, mert másnap, amikor Ópusztaszerre mentünk ez már nem volt elmondható. Alig találtunk bent helyet ahol ehettünk, ezért maradtunk ott a "bódénál", de az ételt majdnem szó szerint hozzánk vágták, az elkészítés is hagyott némi kívánnivalót maga után, kicsit csalódtam. De mindenért kárpótolt a körkép: az egy csoda. Tök jól elszakértettünk magunkban, mikor már ki is tessékeltek, mint kiderült nagyjából 20 percig maradhat bent egy adag látogató, kár érte, elnézegettem volna még egy jó ideig. A múzeumok is érdekesek voltak, az idő majdnem kevés lett, mint mindig. M már az odaúton letudta a kalandvágyát az eldugott utakon, így hazafelé már nem egy hullámvasúton utaztunk.
Mielőtt unatkozni kezdtünk volna másnap, elindultunk Szlovákiába, pontosabban Nyitrára. Útba ejtettük Szentendrét és a Kovács Margit Múzeumot, ami egyszerűen lenyűgöző, a városba épp csak belekóstoltunk, mert nem volt elég apróm, és úgy tűnt a parkolásnak számunkra más elérhető módja nincs. Azóta gyűjtögetek otthon, mert egyértelmű oda még el kell menni olyan szép. M valamiért nagyon szeret mindenen keresztül autózni, falvakon át, zötyögős utakon, így a Duna mentén haladtunk tovább, egy helyen le is álltunk, de nem a legszebb résznél sikerült, csupa kosz volt sajnos, de biztos vagyok benne, ennél sokkal, de sokkal szebb a többi helyen. Megálltunk megcsodálni a visegrádi várat, újabb fogadalom, legközelebb oda is menni kell, utunk Esztergomba és a Bazilikához vezetett, ott pedig elakadt a lélegzetem, sőt a lélegzetünk. El nem tudom mondani milyen gyönyörűséges, a kilátástól még a könnyem is kicsordult, ez is ment a listára. Milyen kár, hogy a saját országomat alig ismerem, csak nagyon kevés helyen jártam, azok nagy része is általános iskolai kirándulás, akkoriban oda se figyeltem, arra amit láttam. Átértünk a hídon Szlovákiába, onnan is megcsodáltuk a kilátást, és haladtunk tovább, szigorúan autópályamentesen, szomorú, lerobbant kis falvakon keresztül. Nem tudom Szlovákia hol tartja a gdp-t, de nem sokat láttam belőle.
Sikeresen megérkeztünk, kedves recepciós, szép hotelszoba, majd az utánam rohanó M eltorzult arca: nem indul a kocsi. Be akart parkolni a szálloda udvarára, de semmi. Az indítóval van gond, ez be nem indul többet. Na szép. Felhívta az ADAC-t, másnap 9-re mentünk megbeszélésre az ügyfélhez (igen, én is, mert a cégvezető magyar, és akart engem is látni; tök menő voltam, körbevezetés meg minden), ezért még ennél is korábban kellett jönnie a vontatónak, így a klassz reggelinek is már eleve lőttek. Ám ekkor jöttek a jó részek, elvontatónkkal ugyanis nem sikerült közös nyelvet találni, és nem az Opel szervizbe vitt, hanem egy városszéli, eldugott műhelybe, ahol legalább 15-en támasztották a falat, szó szerint senki nem csinált semmi. A titkárnő pár szót beszélt angolul, egy taxi hívására elég volt, de nem igazán sikerült velük megértetni mit is szeretnénk. Mikor elindultunk onnan az autónk ott állt ahová letették.
Ha a cégvezető nem telefonál rájuk, nem mondja el, hogy csinálják meg aznap, azonnal stb., mi még mindig ott várunk azt hiszem. A kollégája visszavitt minket a városba, megígérte, hív minket, amint infója van az autóról, mi nézelődjünk nyugodtan a várban. Eléggé sötéten festett a jövő. Ez egy pénteki nap volt, az eredeti terv szerint péntek este visszautazunk a szüleimhez, szombaton durván megpakolva M szüleihez, majd vasárnap Hamburgba, mert M hétfőn már dolgozik. Ekkor a legvalószínűbbnek a Nyitrán töltendő teljes hétvége látszott, valamint további elveszett napok M megmaradt kevés szabadságából. Felmentünk, nézelődtünk, de valahogy nem volt az igazi. A vár nagyon szép, aki arra jár, mindenképpen nézze meg. Épp leültünk megadóan, amikor csörgött a telefon, és csodák csodája, kész volt az autó. A kolléganő megint felvett minket, elvitt a műhelyhez, fordított, valamennyire tudott angolul. Tanuljunk nyelveket, nagy tanulság ez. Mondjuk ha én tudok valamit, de a másik nem (vagy fordítva) akkor is mindegy. El voltunk ámulva mennyire segítőkészek voltak velünk (nem a műhelyben), és minden jó ha a vége jó, meg is léptünk amilyen gyorsan csak lehetett. Irány haza hozzánk, ott már várt a finom kemencés pizza, el is kezdhettem bepakolni, anyukám annyi cuccot adott mint egy kisebb bolt, M morgott, hogy minek ad olyat, amit meg is tudunk venni, meg tök szarul tudott csak bepakolni, és ha fékez nem fogunk tudni megállni, blablabla, nem is értem néha mi van vele, én is felhúztam magam, ő is. Anyukám arca már reggel csúszott szét, ez a legrosszabb rész mindig, a kiskutyát is nehéz szívvel hagytam ott, meg a meleget.
Szerencsére még elcsíptünk egy kis napot és bele tudtunk csobbanni M szüleinek medencéjébe, búcsúzáshoz pont ideális volt. Sokáig nem fogom elfelejteni milyen érzés a nagy úszógumiban ülve lebegni a vízen. Ah, akarok egy medencét, meg házat, meg kutyát.
Ez volt a mi két hetünk. :)
M feltétlenül lovasbemutatót akart nézni, én meg megszerveztem nyilván. Tudjátok ez a csikósok ostorral, lovakkal, pusztaötös, trükkök. Nagyon látványos volt, M oda volt meg vissza. Felvette a pusztaötöst, azóta mindenkinek mutogatja, meg apukámat, ahogy a karikással csattogtat. Most már egy németnek se lehet kétsége, bizony a magyarok valóban így élnek. Karikás meg paprika meg Balaton, más semmi. Ott is ebédeltünk, hogy anyukám ne keljen már fel hajnali 4-kor az ebédfőzés miatt (mifelénk így szokás), rettenetesen meleg volt, és leégtek a vállaim is, jó pirosra. Elfelejtettem már mit jelent itthon kimenni a napra ha 38° van. Hazafelé viszont elkapott minket egy durva vihar, kicsit úsztunk is a kocsival, miközben mi anyuval a kicsi kutyáért rettegtünk. A minikutty teljesen elvarázsolt bennünket, nem is tudom mikor láttam utoljára babakutyát, a legszívesebben magammal vittem volna haza. Be is csempésztem a lakásba a macskák legnagyobb rémületére, nem tudták mire vélni a kis viharos közlekedését és úgy egyáltalán. De megfigyeltem, ahogy elaludt, mind a ketten araszoltak felé, szagolgatták, érdeklődtek. Nem tartom kizártnak, hogy megértenék egymás egy kutyával is, csak időre lenne szükségük. A lényeg szüleim nem voltak vevők a kutya lakásba vitelére, ezért én szomorú voltam, sajnáltam, hogy ott kell hagynom, belejátszott apósom is biztosan aki nyaggatott, hogy be kell vinni, be kell vinni. (Ilyenkor annyira elegem van, nem tudok ellene mit tenni basszus.) Azóta persze fél happy end mégis van, az is valami, mindenhová bemehet, de nem lakik bent; én tudom már ez is nagy fejlődés.
De mondom tovább. Egy napra sikerült az összes elintéznivalót beszerveznem: vérvétel, bevásárlás, fodrász, körmös, bank meg még vagy öt másik dolog. Ilyenkor mindig büszke vagyok magamra kicsit, lehet mégis jól megy a szervezés. A sok időben felkeléstől, mozgástól itt döntött a vérem úgy három hónap után megint ideje rám törnie, kicsit mindig olyan mintha először lenne, az a rémület újra és újra, legalább négyszer egy évben :/.
Ez nem tartott vissza a következő napoktól. Először Szarvasra mentünk, az Arborétumba, és Mini Magyarországot nézni, már jó ideje tervezzük. Nagyon tetszett, M is egészen belelkesedett, most "nagy" Magyarország útra akar menni. :D Eléggé ledöbbent mennyi hozzánk kötődő szépség ragadt a határon túl. Egy cuki kis fa étteremben ebédeltünk, kedves kiszolgálással, finom, egyszerű ételekkel.
Ezt azért hangsúlyozom, mert másnap, amikor Ópusztaszerre mentünk ez már nem volt elmondható. Alig találtunk bent helyet ahol ehettünk, ezért maradtunk ott a "bódénál", de az ételt majdnem szó szerint hozzánk vágták, az elkészítés is hagyott némi kívánnivalót maga után, kicsit csalódtam. De mindenért kárpótolt a körkép: az egy csoda. Tök jól elszakértettünk magunkban, mikor már ki is tessékeltek, mint kiderült nagyjából 20 percig maradhat bent egy adag látogató, kár érte, elnézegettem volna még egy jó ideig. A múzeumok is érdekesek voltak, az idő majdnem kevés lett, mint mindig. M már az odaúton letudta a kalandvágyát az eldugott utakon, így hazafelé már nem egy hullámvasúton utaztunk.
Mielőtt unatkozni kezdtünk volna másnap, elindultunk Szlovákiába, pontosabban Nyitrára. Útba ejtettük Szentendrét és a Kovács Margit Múzeumot, ami egyszerűen lenyűgöző, a városba épp csak belekóstoltunk, mert nem volt elég apróm, és úgy tűnt a parkolásnak számunkra más elérhető módja nincs. Azóta gyűjtögetek otthon, mert egyértelmű oda még el kell menni olyan szép. M valamiért nagyon szeret mindenen keresztül autózni, falvakon át, zötyögős utakon, így a Duna mentén haladtunk tovább, egy helyen le is álltunk, de nem a legszebb résznél sikerült, csupa kosz volt sajnos, de biztos vagyok benne, ennél sokkal, de sokkal szebb a többi helyen. Megálltunk megcsodálni a visegrádi várat, újabb fogadalom, legközelebb oda is menni kell, utunk Esztergomba és a Bazilikához vezetett, ott pedig elakadt a lélegzetem, sőt a lélegzetünk. El nem tudom mondani milyen gyönyörűséges, a kilátástól még a könnyem is kicsordult, ez is ment a listára. Milyen kár, hogy a saját országomat alig ismerem, csak nagyon kevés helyen jártam, azok nagy része is általános iskolai kirándulás, akkoriban oda se figyeltem, arra amit láttam. Átértünk a hídon Szlovákiába, onnan is megcsodáltuk a kilátást, és haladtunk tovább, szigorúan autópályamentesen, szomorú, lerobbant kis falvakon keresztül. Nem tudom Szlovákia hol tartja a gdp-t, de nem sokat láttam belőle.
Sikeresen megérkeztünk, kedves recepciós, szép hotelszoba, majd az utánam rohanó M eltorzult arca: nem indul a kocsi. Be akart parkolni a szálloda udvarára, de semmi. Az indítóval van gond, ez be nem indul többet. Na szép. Felhívta az ADAC-t, másnap 9-re mentünk megbeszélésre az ügyfélhez (igen, én is, mert a cégvezető magyar, és akart engem is látni; tök menő voltam, körbevezetés meg minden), ezért még ennél is korábban kellett jönnie a vontatónak, így a klassz reggelinek is már eleve lőttek. Ám ekkor jöttek a jó részek, elvontatónkkal ugyanis nem sikerült közös nyelvet találni, és nem az Opel szervizbe vitt, hanem egy városszéli, eldugott műhelybe, ahol legalább 15-en támasztották a falat, szó szerint senki nem csinált semmi. A titkárnő pár szót beszélt angolul, egy taxi hívására elég volt, de nem igazán sikerült velük megértetni mit is szeretnénk. Mikor elindultunk onnan az autónk ott állt ahová letették.
Ha a cégvezető nem telefonál rájuk, nem mondja el, hogy csinálják meg aznap, azonnal stb., mi még mindig ott várunk azt hiszem. A kollégája visszavitt minket a városba, megígérte, hív minket, amint infója van az autóról, mi nézelődjünk nyugodtan a várban. Eléggé sötéten festett a jövő. Ez egy pénteki nap volt, az eredeti terv szerint péntek este visszautazunk a szüleimhez, szombaton durván megpakolva M szüleihez, majd vasárnap Hamburgba, mert M hétfőn már dolgozik. Ekkor a legvalószínűbbnek a Nyitrán töltendő teljes hétvége látszott, valamint további elveszett napok M megmaradt kevés szabadságából. Felmentünk, nézelődtünk, de valahogy nem volt az igazi. A vár nagyon szép, aki arra jár, mindenképpen nézze meg. Épp leültünk megadóan, amikor csörgött a telefon, és csodák csodája, kész volt az autó. A kolléganő megint felvett minket, elvitt a műhelyhez, fordított, valamennyire tudott angolul. Tanuljunk nyelveket, nagy tanulság ez. Mondjuk ha én tudok valamit, de a másik nem (vagy fordítva) akkor is mindegy. El voltunk ámulva mennyire segítőkészek voltak velünk (nem a műhelyben), és minden jó ha a vége jó, meg is léptünk amilyen gyorsan csak lehetett. Irány haza hozzánk, ott már várt a finom kemencés pizza, el is kezdhettem bepakolni, anyukám annyi cuccot adott mint egy kisebb bolt, M morgott, hogy minek ad olyat, amit meg is tudunk venni, meg tök szarul tudott csak bepakolni, és ha fékez nem fogunk tudni megállni, blablabla, nem is értem néha mi van vele, én is felhúztam magam, ő is. Anyukám arca már reggel csúszott szét, ez a legrosszabb rész mindig, a kiskutyát is nehéz szívvel hagytam ott, meg a meleget.
Szerencsére még elcsíptünk egy kis napot és bele tudtunk csobbanni M szüleinek medencéjébe, búcsúzáshoz pont ideális volt. Sokáig nem fogom elfelejteni milyen érzés a nagy úszógumiban ülve lebegni a vízen. Ah, akarok egy medencét, meg házat, meg kutyát.
Ez volt a mi két hetünk. :)
