Annyi mindent írnék, de nem tudok, meg mindegy is.

Clara hatására elkezdtem az Aranyéletet, és fájdalmasan mai. Tele hú baszd meg momentumokkal. Ahogy az orvos beszél a detoxban a lánnyal, minden egyes kiejtett, vagy inkább odavetett szava annyira valós, hogy az már fáj. Tegye fel a kezét, aki nem volt még így "ellátva". Ahogy nyekeregve erőlködik a nyomtató, és a leszerelt csap, ami a nővér zsebében vár bevetésre különben ellopnák. Igaz, és fáj.  Jaj nekem. Jaj nekünk.

Ahogy ez a hét kezdődött, úgy is megy tovább. Most épp a nagy tévénk a hálóban döntött úgy, plusz műsorszámmal szórakoztat minket.  M bekapcsolta, és úgy ordít, mintha erősítőkkel lenne felszerelve. Se halkítani, de hangosítani sem lehet (azt mondjuk már nem is szeretném), némítani se, csak ordít tovább olyan erővel, hogy inkább kértem kapcsolja ki, mert valaki feljön, és ránk veri az ajtót. 

Tavaly még tartott a garancia, akkor egyszer csak nem lehetett bekapcsolni, elhúzódó volt, mert először csak sokáig villogott, majd bekapcsolt, később  ha áramtalanítottuk, még bekapcsolt, illetve ezek kombinációja, majd semmi. Akkor kicseréltek valami izét, most nem tudom mi lesz, mert ahogy a férjemet (:D) ismerem, vesz egy új tévét inkább.

A spórolás jegyében, és a házra gyűjtés okán van erre a hónapra (is) egy pénzügyi tervem, de ez a hét egyszerűen keresztbe akar tenni nekünk, mert nehogy már. fú. 

Nagyon szomorú lettem, hogy nincs bicajom, ráadásul tök meleg van, és ez ilyenkor az  egyetlen jó utazási forma szerintem. Gyalogolsz, lerohad rólad minden, a buszon befulladsz a többiekkel, a kocsiban is csak ott egyedül, vagy esetleg még egy valakivel, a klímának nem vagyok nagy barátja, mert ha 30 fok van, esetleg még több, csak rosszabb lesz a ki-és beszálláskor.

M lelkifurdalástól gyötörten nem bírt aludni, és tök korán bement dolgozni, én meg felkeltem 7-kor és sehol senki, kicsit be is paráztam, hogy elhagyott, csak nem szólt, mert majd észreveszem, de írtam neki és válaszolt (nem hagyott el, juhéj!), hogy hazajön előbb és elvisszük a bicókat szerelni.

Az nem volt egyszerű mire betapostuk a családi autóba, még jó, hogy épp ez a kocsi az, amelyik még használható ... ha valamelyik sportszart lehetne csak használni, akkor vonszolhattuk volna utcákon keresztül mind a kettőt, mert persze egyik első kerék se gurul. Az övé mára készen is lett elvileg, csak első kereket kellett cserélni, de az enyémnél az egész villa mehet a kukába... azt meg majd meglátják mikorra lesz. Meg a fék, mert minden eltört, vagy beszorult, vagy meghajolt.

M persze nem árulta el, hogy ő volt az az ügyes, aki beleugratott a biciklikbe, ez már túl ciki lett volna, én csak bölcsen hallgattam, és majdnem bőgtem, hogy az én kis drágámmal mi történt. Nem is tudom, mit éreznék, ha ellopták volna. :(

Egyszer majd csak gurulhatok megint.

Estére megbeszéltük a másik baráti párunkkal (osztrák fiú, hongkongi lány), hogy összefutunk az Elba strandján, és annyira de nagyon jó volt, iszogattunk kicsit, dumáltunk, meleg volt, el ne felejtsem rövidnadrágban voltam. Még a biciklis baleset előtt lefixáltuk, utána már nem volt túl nagy kedvem odabuszozni, mert tekerni akartam, erre építettük fel az egészet, de azért jó volt. Ahogy a holdfény tükröződik az Elba vizén, na az nem rossz. Nem is jártam még ezen a helyen azelőtt, hihetetlen mennyi szuper rész van ebben a városban, én meg nem is ismerem őket.

Úgy keltem fel ma, hogy aú. A két már régóta gyenge gerinccsigolyám nagyon fáj, olyan mintha egyfolytában görcs közeli állapotban lenne, és fáj minden, bármilyen mozdulat. De jó lesz így repülni pénteken. Legalább anyukám vizsgája sikerült, valamit valamiért.

A mai nap, amennyire jó volt, úgy elszaródott a végére. Meleg van, nyári meleg, holnapra is 32 fokot mondanak. Jól érzem magam, csak úgy, mert fény van és rövidnadrág.

Úgy volt a szülők vasárnap mennek tovább Hollandiába, de előtte még bejönnek hozzánk. Azt nem értettük, miért, de jól van, nem kell mindent értenünk.  A hétvégi program tervezésekor arra számítottunk, hogy jönnek, kérdezem M-től, szóltak-e valamit, nem semmi hír. Rákérdez, ja nem jönnek, maradnak szerdáig. Ok. 

Szombaton épp úton voltunk a meccsre (rövidnadrágban! érezzük mekkora öröm ez nekem :D), mikor kiszaladt a számon, hogy látogassuk meg őket, úgyis a tengerhez akartunk menni, ott még úgyse voltunk, lehet örülnek is nekünk. M-nek nagyon felcsillant a szeme, már nem szívhattam vissza.

A csapatunk nyert három vereség után végre, tök jó idő volt, estére mentünk barátokhoz vacsira, és korán keltünk, mostam, bevásároltam, kenyeret sütöttem estére, már majdnem elégedett voltam magammal. Hazafelé megint vezettem, lehet mégis lesz ebből még valami? Már csak váltani kéne megtanulni. 

Vasárnap is keltünk időben, nem túl korán, de nem is későn, megreggeliztünk, gondoltuk 3 órát ír a gps, nem olyan rossz, odaérünk egyre. A gond ott kezdődött, hogy M feltétlenül az oldtimerrel akart menni, ezzel van némi bajom, de ezt az aktát most nem nyitom meg. Kibontjuk a rucijából, nem indul. Jó, van mellette hely, álljunk be az egyik kocsival, és bikázzuk meg. Azzal szenvedtünk egy darabig, túl rövidek voltak a kábelek, nagyon ki kellett centizni a melléállást, itt kiderült, megy ez nekem magastalpú szandálban is. Nagy nehezen összejött, kiszerencsétlenkedek, ebben a garázsban én nem szoktam autókázni, elég új volt, de nem volt gond. Visszavezettem a másik garázshoz, leálltam a mélybe, ez is egész jól megy már, nem agyaltam, csak csináltam, és ment. Lehet ennyi az egész. 

Kocogok vissza, M jön szembe tajtékzó fejjel, mégse indul, azzal megyünk ami kint áll. (Ez is egy sportváltozat, persze, mi más. Nem beleülök, hanem beleesek, és végig vágja a nyakamat, nem tudom, kire tervezték. Sportkocsik, fúj. De nem menő, vagy ilyesmi, mert jó régi ez is, de mégis fele idős a másikhoz képest.) Úgy tele volt levéllel valamiért, hogy komoly munka volt elérni, hogy egyáltalán kilássunk a szélvédőn. 

M már itt azon agyalt, hogy az apja ezen hogy ki fog akadni, miért csak ekkor érünk le, mondom neki mesélje el, miért, azt biztos nem, mert akkor ez meg az. Ezen még vitatkoztunk kicsit, de elindultunk, erre azt mondja a gps, hogy majdnem 4 óra az út, na még ez is, de jó. Közben 3 napra le volt körülöttünk zárva az autópálya, három egymást követő kijárót se lehetett használni. Keresztül kellett menni a városon, mint mindenki másnak is, ehhez képest nem is volt akkora dugó, mint amekkora lehetett volna. 

Így utólag azt mondom, nem igazán érte meg a több mint 7 órás utazás, az odaúton végig émelyegtem, és akartam majdnem hányni, ez úgy váltakozott, valamiért ebben a kocsiban mindig így van. Éjfélre értünk haza, és 4 órát voltunk ott. Cserébe meleg volt, álltam térdig tengerben, szülők örültek, láttam, hogy M is, nem hánytam, teljesen pozitív. :D Az mondjuk nem volt vicces, ahogy sötétedett, és durva szúnyogtámadásban volt részünk a szúnyogírtó ellenére is.  Mikor hazaértünk, dőltünk ágyba és  aludtunk, mint a bunda.

Elterveztem még miket fogok csinálni a héten, nagy szerepe lett volna a biciklimnek. Pénteken hazarepülünk pár napra, addig még el kell intéznem ezt-azt, meg egyébként is, annyira jó idő van, holnap még rekord meleg is lesz, hülye lennék nem kihasználni.

Ugrás.

Már nagyon nézelődtem este, hol lehet M, amikor hív, álljak ki azonnal a garázsból, majd elmondja, rohanok, már mindent vízionáltam. Az történt, hogy megint ment az oldtimerhez, gondolta újraindítja, azzal se ment, kiszerelte, és a másik kocsinak meg szépen lent maradt az ablaka, egyik le-és felmegy, a másik nem. Na ezért kellett helyet cserélni, ne az utcán álljon,  le is takartuk autópizsamával (nem hittem, hogy ilyen van, mikor először hallottam) a garázsban is,  mert szépen ott virít az első parkolóhelyen a nyitott ablakával, és rajtunk kívül vannak még ott jó páran, nem lehet tudni. Másik kocsi akkuját felvittük tölteni, elkérte a szomszéd sráctól az árammal rendelkező pince kulcsát, az is nagy autós, dumcsiztak, neki is volt pár ötlete az ablakhoz, lementek, nem sikerült, M visszajött. 

Közben sikeresen megint belerúgtam az asztal lábába, két nappal ezelőtt, pont ott, pont úgy. Azóta zsibbad.

Szomszéd srác küld még egy üzit, valamit próbáljanak meg. Eltelt negyed óra M küld egy képet a garázsból ahogy a biciklije első kereke 88-ast mutat, vagy inkább 98-ast. Ügyeskedtek, a kocsi sebességben volt, és be is ugratott volna a falba, ha az előtte álló két biciklink, és egy autógumi fel nem fogja. Az enyém volt hátul, így annak a kosara váltott formát, és tönkre ment a fékem. Sírok, komolyan, a biciklim, az én kis drágám. :(((

Most van két biciklink, egyik se gurul, autóval kell őket elvinni szerelőhöz. Majd valamikor. Egy akksi, ami vagy jó lesz, vagy nem, meg egy autó, aminek lent maradt az ablaka, és mivel sportváltozat, háromajtós, jó széles, simán be tud mászni valaki, ha akar, kényelmesen befér. 

Most akkor mára ennyi, inkább alszom.

A hétvége lement nagyjából nyugiban, csak a derekam állt be kicsit a bal oldalon, de az is még a várakozásban szombaton. (Aggódjak azon, ha ideges vagyok, nem tudok teljesen kiegyenesedni? Kellene, ugye? Nem akarok már megint masszázsra menni, ezzel az erővel járhatnék állandóan.) M az útról tömören annyit nyilatkozott, nagyon boldog, hogy visszafele már nem kell mennie. :D

Vasárnap elvezettem tök egyedül a barátainkhoz, minimum fél óra az út, és parkoltam egy olyan úton, ahol mindenhol autók állnak, csak egy irányba lehet közlekedni, holott nem egyirányú az utca, patka, két kocsi közé, volt ott minden. Kicsit büszke vagyok magamra, de ez a jól sikerült hétnek is köszönhető.

Odaértem, vártam két órát, mert anya aludt, megint, még mindig nem tudom, barátainkat és a kutyájukat szórakoztattam addig, de értitek, lehet lett volna jobb dolguk is. Nagy nehezen kimászott az ágyból, menjünk sétálni a kutyákkal, ok. Szerencsére a kisebbet kaptam, akinek látni kellett volna a fejét, komolyan látszott rajta a csalódottság, hogy velem kell jönnie.

Három órán keresztül sétáltunk, és eltévedtünk basszus, én nem tudok jól tájékozódni, nem nagy titok, de ez a városrész tele van kis utcákkal, hegyre fel, hegyre le, lépcsőkkel a partra stb stb Anya nagy rinyagép :D, nem megyünk le a lépcsőkön, mert a.. ez meg az.. nem bírja el a saját súlyát, mert mondjuk ki, durván kövér. Magamon is érzem, de ő inkább megmagyarázza. El is kerültük, majd egyszer megindul lefelé, nagyon tartottam a kisebb kutyát, nehogy a lába alá szaladjon, mert akkor senki se tartja meg a legurulástól. Erre az volt a magyarázat, hogy a nagy kutya megérezte a vizet, és le kellett menni.. aha, jól van, de hogy miért kellett egyre és egyre távolabb menni, míg csak el nem tévedtünk, ezt persze nem ismerte el, mert nem az a típus, de ha ki-be járunk kiserdőkön, és minden második embert megkérdez, hogy jutunk ide és oda, akkor elég gyanús. Szegény kutyák már teljesen készen voltak a végére. Mikor nagy nehezen visszataláltunk, ami hangsúlyozom, a véletlennek köszönhető, bedőlt az ágyba és onnan már nem lehetett kirobbantani, mármint anyát. 

Szerencsére nem sokkal később M és apa is befutottak, majd apa dumált lyukat a barátaink hasába, végül elmentünk vacsizni, egész nap nem ettem semmit, én legalábbis, hogy a többiekkel mi volt, azt nem tudom, de mindenki nagyon lelkesen tolta be a görög kaját. Meghívtuk a barátainkat kis kompenzációként. Szerencsére a lakás kétszintes, így lent voltak a szülők a két kutyával, fent a hazai kutya, volt morgás rendesen, és fénypontként a szülők új kutyája egyszerűen lepisálta a falat, baszd meg, kicsit égett a pofánk. Ezután a két külön szinte szeparáltuk az állatokat, és nem volt nagyobb gond. A cica, aki lent lakik, és utálják egymást az otthoni kutyával , szintén a felső szintet választott, és nagyjából nem mozdult a hűtő tetejéről, kivéve mikor odajött hozzám az asztalra, és dorombolt olyan hangerővel, hogy csak lestem, de közben nem mulasztotta el méla undorral nézni a kutyát, vissza is ugyanezt kapta, legalább az érzés kölcsönös.

Idáig jutottam el múlt héten, és őszintén már nem sok fogalmam van mit akartam írni, mert közben egy másik hétvége is elmúlt, és inkább írok arról. :D Szóval a legnagyobb baj végül csak annyi volt, hogy a kutya lepisálta a falat, nekünk nem esett nagyobb bajunk, és amiktől tartottunk, se következett be, de ez nem változtat rajta, hogy végig para volt, nehogy legyen mégis valami, csak akkor nyugodtunk meg, mikor már útra keltek. 

Bejelentették, hogy jönnek megint novemberben, ez újra és újra megerősítést is nyert, jól van, most mit mondjak, mintha lenne választásunk. Nyilván lemegy majd az is, de előtte még jól parázok meg nyávogok itt pár sort, mert akkor főznöm kell meg kiszolgálnom, és az eléggé sokkol mindig. Majd meglátjuk. 

Közben persze nem lehetek sokáig nyugodt, és látványosan boldog. Újabb problémák és "szoronganivalók" jönnek, azt hiszem a természetem is ilyen, képtelen vagyok sokáig jól érezni magam.
Jelentkeztem vizsgára, M kívánsága, mit is mondhatnék ...

Hétfő este volt nagy pénzügyes beszélgetésünk, és végre neki is nyilvánvaló, mi hiába tervezzük, hogy két éven belül házat veszünk, de ha ilyen ütemben gyűlik a rávaló, sose jutunk ki innen. Amíg nincs ház, nincs gyerek, ez a megállapodás, ebben mondjuk mind a ketten meg is nyugodtunk, mert szerintem egyikünk se akarja igazán, csak olyan "igen, majd szeretnénk" szinten, és ez egy biztonságos kifogás is.

A repjegyek haza az utóbbi időben durván megemelkedtek, ha két hónappal előtte megvesszük, már az se olcsó; a vonatjegy se sokkal kevesebb, azzal se vagyok kisegítve, így a pár vizsgás kiruccanás igen sokba kerülhet, és ez még csak az anyagi része. A testben/fejben végbemenő "szokásos" pusztításra inkább nem is gondolok.

Agyalok rendesen. Kiteregettem a naptáramat, beindult a tervezgetés és a naiv ábrándozás, na majd most, közben a tapasztalatok azt mondatják: fuss messzire.

Pár napja megint vérezgetek (nem újdonság az ilyen, tudom mitől van, vagy legalábbis sejtem); mikor végre vasárnap éjszaka kettesben maradtunk, és vezettem hazafelé, mesélem M-nek, mi a helyzet, ő csak annyi kérdezett, ez most a jó vér, vagy a rossz. A rossz* nyilván, de legalább ismer, az jó érzés.

Igyekszem nem elhagyni magam, egész jól ment egy hétig, kb. eddig is szokott tartani, ez se újdonság.




*Tegnapra kiderült, hogy a rossz átfordult jóba, néha ilyen is van, és ez még a jobbik verzió, csak ne érezném magam ennyire betegnek közben. (34 éves felnőtt nő, és sokszor azt se tudja eldönteni menstruál-e vagy nem...) 

Úgy néz ki a hét minden napján elkezdek egy bejegyzést, majd szépen nem fejezem be, és piszkozatban pihen. Most dolgozhatom át őket, hogy még ma is legyen értelme. Ez sokat elmond rólam: amit leírtam tegnap, ma már nem érzem úgy. 

Tegnap vacsi után volt egy nagyon furcsa rosszullétem. Liftezett bennem fel-alá minden, nem tudta, hol távozzon, nagyon fájt a gyomrom, görcsszerűen, ezért lefeküdtem, és be is aludtam megszakításokkal 1,5-2 órára, még annyira volt erőm, hogy elmagyarázzam M-nek, hogyan süsse meg a bekészített kenyeret, és k.o. Még csak fél 11 volt, mikor végleg felriadtam, nem is tudtam újra elaludni vagy fél 3-ig, de 8-kor már fenn voltam megint. Azóta itt kómázok, és fájok. Úgy mindenhol: hasam, gyomrom, fejem, derekam stb. A saját magam 90 éves nagymamája vagyok.

Önmagamhoz képest ma is egész korán keltem, és azóta nézzük csak mit is csináltam, ja semmit. Minden szürke és esik, M már úton van a szülőkkel és a kutyákkal, megállnak minden sarkon, főleg McDonald's-okban, enni meg ott kell kávézni, meg még hasonló fontos dolgok, ahol anya csak elnyiffantja magát. Olyat csak a lúzerek (vagyis mi) csinálnak, hogy bekészítenek különféle kajákat, meg kávét az útra. Nem tudom mikor érnek ide, mert most egy nagyon felháborító dugóban állnak. Szinte hallom apát, ezek a németek állnak nyugodtan a dugóban, én meg majd felrobbanok. Ja, az sokat segít, tényleg. :D

Beszéltünk a lánnyal is, akiknél alszanak, ő nem látja ezt olyan tragikusan, mint én, de a pofám attól még ég. Mert a szülők megint csak megbonyolították az egészet, feltétlenül kellett nekik megint egy új autó, ami jóval kisebb  mint a furgon, de ők akkor is azzal jönnek, mert villogni akarnak, hogy nekik megint van valami vadonatúj (ki nem szarja le), és most ebbe zsúfoltak be mindent és mindenkit, kivéve a 10 paletta Radlert, ez lett volna az egyik legfontosabb, kellett volna nekünk is, másnak is, ez így ott marad, és kapaszkodjatok meg, majd elhozzák novemberben. Megint jönnek. (Megint!!!) A kérdés, miszerint jó-e ez nektek, ráértek-e, gondolom nem hangzott el, M bólogatott nagyokat mint egy kisgyerek, mikor elmagyaráznak neki valamit, hát faszom. 

Az új kocsi azért kellett, mert anyának nem volt kényelmes a furgon. Most jutott eszébe, 10 év után. Két felnőtt ember, így bánik a pénzzel, ész nélkül. Ok, egy bánik így vele, a másik meg lelkesen bólogat, persze vegyük meg, legyenek ránk irigyek mások. (Ez a mondat már elhangzott így.) Az új kutya meg azért kellett, hogy a másik ne legyen egyedül. M szerint az anyja konkrétan ámokfutásba kezdett. Több kutyával is mentek egy próbakört sétáltak, mire eldöntötték, melyiket hozzák el, komolyan a nagy állatvédők... Ja, és a régi kutya a háta közepére se kívánja az újat M benyomásai alapján, hm.

M még be se ért a házba, de már meg kellett tudnia mennyibe került Fülöpke és a húga nyaralása (sok-sok ezerbe), ők most épp Curacaon (magyarul is így hívják?) töltik napjaikat, én mondjuk megbolondulnék tőle, ha épp a napokban halt volna meg a nagyanyám, ahogy Fülöpkének, és ott lennék, és nem tudnék (nem tudom tudna -e, vagy akar-e egyáltalán) hazamenni onnan. De közben húg nagyon depressziós (szülői infómorzsák), mert ő csak egy háziasszony, hát ilyen ez, ha elmégy a férjeddel, vagy utána egy másik országba, ezzel lehet számolni, valóban. De ha legutóbb is három héten át a szüleinél volt, kérdem én, milyen házasság ez így, vagy én vagyok túl konzervatív; de ennyi erővel az egyetemet is befejezhette (az abbahagyásra az volt az indok, hogy már nincs kedve csinálni, meg majd jelentkezik Hágában divatsuliba; nem vették fel) volna, ha már úgyis mindig ott van, és depis is szegénykém. Ahogy őt ismerem az inkább unalom, mert igazi művészlélek, különböző művészeti irányokban szokott tevékenykedni, csak ott magáról kellene gondoskodnia, elmenni beszerezni mindent a kis dolgaihoz, és az nem megy. (Mama ez a villa koszos, anya feláll, megtörli neki, és visszaadja, ez az egyik kedvenc példám. :D) 

Gonosz vagyok, tudom, tudom, csak az én idegeim a sulitól kb. rojtos fossá váltak, ő meg csinált valamit minden nagyobb megterhelés nélkül, lett volna egy papírja, apja csak ennyi akart tőle, hogy legyen egy papírja, azt senki se várja tőle, hogy dolgozzon is valamiért/valamikor, ha én is ilyen közel érezném magam valamihez, akkor csak befejezném már. 

Úgy érzem nagyjából ég és föld távolságra vagyok az én befejezésemtől, a jelentkezési határidőből még 2 nap van hátra...

Fel kéne kelni, és csinálni valamit. 

Jut eszembe tegnap készítettem kölestortát, és nagy meglepetésemre nagyon-nagyon finom lett. 

Gondoltam estére csinálok Ilonka-pitét, beírtam a gúgliba, és tádám, egyből ki is adta. :D Azzal megyek a barátainkhoz, bocsisütiként oda is adhatom.

A holnapi napból egyelőre annyi tiszta, hogy a fiúk autóznak, nekem meg anyával kell csevegni a barátainknál, odahívott (rendelt?) még egy vendéget, ahol már ő maga is vendégségben van, de ezen már meg se lepődök. 

Most pedig tényleg felkelek, és aktivizálom magam, mondjuk kenyérsütéssel kezdek, mert ha ilyen nyugiban üldögélek, biztosan korábban ideérnek a vártnál, és kapkodhatok, ahogy mindig szoktam. 

(Még egy tizenötödik zárójel a végére, ezt most csak úgy. )