Ha kipróbálok egy új receptet és ilyen jól sikerül mint a mai (rakott cukkini kölessel és pulykamellel), mindig megszáll az ihlet, és olyan ételeket akarok sütni-főzni, amit még soha. 

A mai ingerem a kuglóf. Kuglófot akarok sütni, nem csak akarok, egyszerűen kell. :)

Az előző volt a 700. bejegyzésem, ha már így belejöttem, írom tovább.

Szerdán 36 éves lettem. Dolgozzuk ezt fel. Én. 36. Az egy teljesen felnőtt életkor, nekem meg még egy válaszom sincs arra, mi/ki vagyok én. A születésnapom nem szokott zavarni, legalábbis nem azon az egy napon amikor ténylegesen betöltöm. Agyalni ott van a maradék 364/5.  Örülök a jókívánságoknak, nyilván van különbség a feldobta a facebook és a szívből jövők között, de azért csak jól esik.

M soha nem ajándékoz a napján, és még soha nem kaptam meglepetést. Igazából volt már rá példa, hogy el is lettem felejtve ajándék szempontjából. Most is próbálkozott előtte héten, hogy válasszál fejhallgató kell vagy ebook olvasó, én meg rávágtam, hogy nekem meglepetés kell. Én mindig meglepem őt, az ő születésnapjait szoktuk (nekem) menő éttermekben ünnepelni, tortát sütök neki, pedig ez az egy dolog amiben azt hiszem teljesen tehetségtelen vagyok, meglepetés ajándékot kap, sütök egy halom sütit amit bevihet a munkahelyére. Szóval szerintem jogos, ha egyszer én is akartam valami olyat, amin látszott a tervezés. 

Egy Tiffany parfüm lett a vége. Van hozzá sztori és örültem is neki, szavam nem lehet. Milánóban voltunk márciusban, ahol benéztünk az ottani irodájukba, és az egyik kolléganőjével a városban is találkoztunk, mászkáltunk, ő valami miatt be akart lesni a Tiffanyba. Mi meg két kis szakadt szerencsétlen megilletődve betopogtunk a nyomában, annyi bátorságom volt csak, hogy megszagoljak ott egy parfümöt, és belessek 1-2 vitrinbe. A parfümöt M orra alá is bedugtam, és innen jött az ötlet, ez az ajándék története. Szülinapom előtti két nap Stuttgartban volt, ott szerintem belebotlott egy üzletbe és beugrott neki ez a jelenet, vagy valami ilyesmi, de erről már nem nyilatkozik.  

 *

Ide tartozik, mert pár órával később kaptam egy kicsit bizarr ajándékot. Enyhe népmesei vonulata van, mert kaptam is, meg nem is. 

Jött egy email az egyetemtől, nagyjából egy órán át keringtem a laptop és a telefon körül, mire magamra parancsoltam, hogy baszd meg felnőtt vagy, takarodj oda és nyisd ki nézzem már meg ugyan mit írtak, rosszabb már úgysem lesz.

Nem kerülgetem tovább: biztosítanak egy utolsó vizsgalehetőséget augusztus 31.-én. Hangsúlyozottan az utolsót. Azt is hangsúlyozták viszont, hogy valamennyi vizsgát ezen a napon kell letenni. Erre értem a kaptam is meg nem is jelleget.

Örülök, mert örülnöm kell, hogy mégis van esély eltüntetni ezt a belső nyomort amit érzek emiatt már egy hónapja, el is küldtem a jelentkezést szinte azonnal, de egyszerűen nem tudom elképzelni hogyan tesz le az ember 3 jogi államvizsgát egyetlen napon. Már logisztikai szempontból se, az idő meg ugye még nagyobb kérdés. Ezek szóbeli vizsgák: be kell menni, tételt kell húzni, le kell vele ülni és kidolgozni, kivárni a sorodat, majd előadni. Sietni közben? Egyik teremből/szobából be, a másikból ki, egymást a folyosón összetörve, mert nem én vagyok az egyetlen akinek több is van. Hogyan oldjam ezt meg? Ami még fontosabb, hogyan tegyem ezt helyre magamban, hogy tanulni tudjak, hogy elhiggyem van értelme másfél hónapig csak tanulni mindent beleadva még egyszer utoljára? 

Nem tudom most elképzelni mi lesz. Július 29. a határidő a jelentkezésre, augusztus előtt biztosan nem hallok semmit a beosztásról, de addig gőzerővel kell(ene) tanulnom, hogy esélyem legyen mindenből átmenni. 

Milyen jó, hogy képtelen voltam még kidobni a jegyzeteimet, talán éreztem is, még szükségem lesz rájuk. Előástam a kis bőröndből, ahová eldugtam őket a szemem elől. A legnehezebb, a legtöbb munkával járó, legkevésbé kidolgozott van most előttem. Próbálom másként csinálni, nem ugyanazokat a hibákat elkövetni, próbálom megadni magamnak az esélyt, ha már mások is megadták nekem.

Nem vagyunk ilyen nyárhoz szokva itt, de nem mondom, hogy nem élvezem. Süt a nap. Depresszióra mindig kész lelkemnek elég jót tesz. Pláne ha kimozdulok, és biciklivel teszem azt. Nem vagyok egy nagy bicajos, inkább bevásárolni járok vele, vagy bankba, ilyenek. M azzal jár munkába -ha nem ömlik az eső-, ezért elég nehéz rávenni a közös kerekezésre. 15-20 percre van tőlünk az egyik városi stadion, ami a környező parkról van elnevezve, oda járunk (voltunk 2x) minigolfozni, de nem tudtam, hogy ennyire nagy. A tengerhez utazás elmaradt a késői ébredés miatt, így maradt ez a változat. M kiszúrta, hogy van ott egy Dáliakert nevű hely, az volt a fő cél. Ehhez képest végignéztünk mindent ami az utunkba akadt, rájöttem fogalmam sincs hogyan kell az én biciklimmel hegymenetben haladni; mondjuk lehet nem kéne csak a biciklire fogni. Totál lefáradtam, remegtek a sportolatlan lábaim. De napokra feltöltött, imádtam. Azóta vissza akarok menni oda, nyilván még nem sikerült. 

*

Múlt héten találkoztunk a városban a hongkongi lánnyal, imádok vele lenni, kétszer nem voltunk még ugyanabban a kávézóban sütizni, annyi kis eldugott helyet ismer, most is olyan jót beszélgettünk. Nagyon megviselte az apósa halála, és a költözésnek se örül, nem sok esélye van érteni az osztrákokat, kicsit nyüszögtünk rajta, mennyire nehezen értjük a családot ahová beházasodtunk. Ez a nap volt az, amire azt mondtam: ma elégedett vagyok magammal, olyan sok mindent elintéztem. Miért nem tudom ezt minden nap? 

Biciklivel mentem a találkozóra. Mire hazaértem szinte lefordultam a nyeregről, de büszke is voltam magamra kicsit. Több mint 1 órát bicikliztem, visszafelé már csomagokkal megpakolva, azért az nem olyan rossz. 

*

Mikor március elején megkaptam a telefonom letöltöttem a Duolingot. Tudjuk, hogy az angolom finoman szólva nem az igazi, így ezt tűztem ki magamnak, minden napra egy kis gyakorlás, hátha lesz belőle valami. Mondjuk ettől még nem fogok tudni beszélni, de legalább teszek valamit. A 60. megszakítatlan naphoz csináltam épp a gyakorlatokat, amikor többször lefagyott, és átcsúsztam éjfélre, így mire végeztem a napi penzummal, mégis megszakadt a sorozat. Ez az utolsó vizsgám előtti napokban volt, és annyira szimbolikusnak éreztem akkor, hogy csinálom, erőlködöm, de valahogy mégis elbaszom magamnak, és az eredmény a végén mégis csak a nagy semmi.  Utána nem csináltam egy ideig, de mióta visszaértünk újra nekiveselkedtem, ma van a 10.nap.

Már meséltem a magyar lányról akivel itt ismerkedtem meg, ha jól emlékszem. Március végén született kisbabája, azóta akartam meglátogatni, de a hülye vizsgák meg utazások meg minden miatt ez eddig nem sikerült. Úgy gondoltam egy kisbaba majd kirángat a posványból, mert megmutatja, hogy van élet tovább, és mi az igazán fontos. Kifejezetten szeretem a kisbabákat, szeretem őket nézegetni, ha fel lehet venni (csak engedéllyel teszek ilyet, nem rontok rájuk), és általában ők is bírnak engem. Nagyon sok megbeszélnivalónk is volt, várt engem. 

A bébi baromi cuki, jól elvoltunk, tartottam a karomban, meg is tudtam nyugtatni (keringőztünk, de csak finoman :D), de szegény lány nagyon készen van, nem is tudom elmondani milyen színe van, de nem túl egészséges. Mindenféle nehézsége van, ezeket most nem írom le, nincs hozzá jogom, de maradjunk annyiban, hogy ha egy erős, okos nő, aki tudatosan mindent mérlegelve vállalt gyereket, és ennyire nehezen megy neki, ilyen durva erőfeszítések árán, maximálisan támogató férjjel, és mégis nekem úgy tűnt közel van a fizikai összeomláshoz. Durva dolgok történtek vele a terhessége alatt is, nem hiszem, hogy azokat is fel tudta dolgozni. De eközben meg két lábbal a földön áll, nem sajnáltatja magát, csak nagyon kivan szegény. 

Ha ő ilyen nehezen viseli ezt az egészet, nekem esélyem se lenne. Nem indult el bennem semmi a babaszagolgatástól, ettől függetlenül teljesen elbűvölt. Reméltem, hogy legalább egy kisbaba lesz, akit látok közelről felnőni (a összes barátom gyereke távol van tőlem), és kötődhetek. 

De úgy tűnik a barátaim száma itt nem hogy nem nő, hanem egyre csak csökken. Ők is elmennek innen. A férjével a cég nem hosszabbít szerződést, ez már biztos, emiatt nem maradnak, inkább máshol próbálnak szerencsét, Mo. a végső lehetőség, ha nem lesz más megoldás, visszamennek oda. 

Ez a sokadik csapás volt. Már tényleg senkim nem marad itt. A barátaink 2 hét múlva a búcsúbulijukat tartják, augusztus elején utaznak; ők is maximum decemberig maradnak, de annál valószínűleg korábban költöznek el babástól-mindenestől.

Tudom ez mások élete, én csak egy kis pont vagyok mindenhol, mégis fájdalomként élem meg mindenki távozását. Túl sok minden történik most egyszerre.

Olyan sok mindent terveztünk erre a három hétre, és csak keveset sikerült valóra váltani. Nem számoltunk betegséggel, vizsgára utazással, összeomlással, halállal, temetéssel. Egy esküvő miatt időzítettük a "nyaralást" júniusra. M volt csoporttársa az egyetemről házasodott, elvett egy teljesen hozzáillő satu(nem vagyok szemét, tényleg) lányt. A srácot ha gyakrabban látnám, azt hiszem behúznék neki, M is csak kisebb adagokban tudja elviselni, mert állandóan nagyokat mond, füllent, versenyez. Elvileg ártalmatlan, az én szerencsém az, hogy alig értem, mert olyan erős dialektusban beszél. A lehető legkevesebb kedvem volt odamenni betegen, míg a nagyanyám még temetetlenül feküdt, minden nap sírtam, előtte délután értem vissza a vizsgáról, és egyszerűen kimerült voltam testileg-lelkileg.

De arra gondoltam, ott lesznek a hamburgi barátaink, velük mindig jó, úgy túl lehet élni a napot, és így is lett. Szerencsére egy eldugott sarokban ültünk, szerintem ennyit még nem ettem egy esküvőn életemben, ekkor oldódott fel végre rólam annyi takony a betegség, hogy a testem észbe kapott: nem ettünk másfél hete. M másik csoporttársa is ott volt, és hozta a barátnőjét, aki iszonyat cuki volt; külön öröm, hogy a fiú az a típus, akinek nem volt barátnője, de nagyon aranyos, és azt kívántuk neki, találjon valaki magához illőt, ez egyelőre úgy tűnik sikerült is. Így hatosban nyomultunk a sarokban a nagyon finom vacsorával. A zenekar baromi jó volt, kár hogy nem ennek a vendégseregnek lettek kitalálva; ilyet még nem láttam de senki (SENKI!!!) nem táncolt egész este, míg szegények nyomták a jobbnál jobb dalokat. Két órás üres járatok, fél 8-kor(!) már végeztünk a főétellel, majd utána semmi. Összességében ez volt az egyetlen gáz az esküvőn: a hangulat teljes hiánya. A torta maga volt a műalkotás, finom ételek, nagyon jó kiszolgálás; ott is aludtunk a vendéglőben, mint utólag kiderült, nem kifejezetten egy falusi árért, de kibírtuk. Volt pár kemény pillanatom, pl. mikor szembetalálkoztam a menyasszony nagyszüleivel, a mamájával különösen, de ők utána eltűntek, vagy csak a helyemről nem látszódtak. Mivel végig ültem, így alig fájt a lábam a cipőben, fulladni is csak egy kicsit fulladtam este, nem volt okom panaszra.

Viszont bekövetkezett, amitől tartottam: a barátaink elköltöznek Hamburgból. Ezzel össze is törték mindkettőnk szívét nem is kicsit, hiszen velük elég szoros volt a viszony. A fiúk már régről ismerik egymást, mi is találkoztunk kettesben is a lánnyal sokszor, négyesben meg remek iszogatós-játékos estéket töltöttünk együtt. :( A fiú apja május elején derült égből a villámcsapásként meghalt, volt egy kisebb cége, ezért mennek vissza. Bécsben fognak élni, mert a lány hongkongi, és saját bevallása szerint megbolondulna egy faluban, ahonnan a srác származik, és az új munkahelye is ott van. Szerencséjükre nincs messze a fővárostól, így megoldható. Tudom, meglátogathatjuk őket, és jönni fognak többször is a lakásuk miatt, de akkor is, az már nem lesz ugyanaz. Nem beszélve arról, hogy úgy érzem végképp egyedül maradunk, és nem látok esélyt új barátok szerzésére, valahogy nem megy ez nekünk, hiába akarjuk.

*

Otthon a szomorú részeken kívül egy fontos elintéznivalónk volt: M tárgyalása Miskolcon. Mivel Ausztriában is látogat ügyfeleket, nagy vágya egy ideje, hogy Magyarországon is szerezzen valakit, ahová majd jól elutazunk, és körbenézünk a környéken. A tárgyalásra valahogy én is beestem, vagy inkább bent ragadtam, de ez annyira nem árthatott, mert azóta már jött egy szerződés, alá is írták, és M következetesen csak a "mi ügyfelünknek" és a "mi szerződésünknek" nevezi. A pasi irtó kedves volt, én meg embernek, már-már felnőttnek éreztem magam. Előtte nap rájöttünk, hogy ha már ott vagyunk megnézhetjük a diósgyőri várat is a tervezett egri kirándulás mellett. Hétfő volt, kellemesen végignézegettünk mindent, elfértünk. A gyárigazgató javaslatára Egerbe a Lillafüred felé vezető úton mentünk, hegyen-völgyön keresztül, ezt csak olyan 80%-ban bántam meg. M elemében van, és meg majdnem hányok az ilyen utakon, mert annyira szédülök. Attól még szép volt nagyon persze, amikor épp láttam mi van előttem. Eger egy nagyon kellemes város, régi vágyam volt még egyszer elmenni ide, és megmutatni M-nek is. Kicsit sokalltam a Trianont, és a megszentelt vármegyék földjeit stb, de a vár másnap mindenért kárpótolt. Annyira jó volt ott lenni, hogy elhoztam magammal az Egri csillagok könyvet is otthonról újraolvasni, és letöltöttem a filmet is újranézni, az volt a kedvenc kötelezőm.

Alig ismerem a saját országomat, de ezek az utazások mindig olyan bonyolultak. Macskástól-mindenestől jövünk, a két családnál érzem őket igazán biztonságban, de valahogy a szülőktől már nincs pofám napokra elutazgatni. M családjától még lenne, ott nem érzem, hogy hiányolnának minket, de én anyukám nagyon ragaszkodó, és látni akar minket maga körül és lelkifurdalásom van vele szemben mindig, ha elmegyünk otthonról. Vannak egynapos kis utak, ahová el szoktuk vinni őt is, ezeket mindig nagyon várja, mert különben nem jut el sehová, és tesóm is jött eddig velünk, idén azonban nem már akart. Az idei kiskirándulásokra végül Gyulát és Mórahalmot választottuk. M-et jól be sikerült oltanom kastély- és várügyileg, ő is keresi a lehetőségeket ilyesmire már mindenhol. Gyulán volt kastély is, vár is, torony, múzeum, amit csak akartunk. Anyukám is kikapcsolódott kicsit, mindig beülünk valahová enni is, legalább egyszer-kétszer őt is kiszolgálják egy évben. Mórahalmon a Mini Hungaryt néztük meg, sétáltunk és ettünk a városban, majd még időben hazaosontunk meccset nézni. 

A másik parám, hogy egy ronccsal utazunk, közel s távol nekünk van a legszarabb kocsink komolyan mondom, valami mindig van vele, szerelni kell, nyilván magyarul nekem kell ezt intéznem, amúgy is utálom az ilyesmit (a kocsikat, és olyanról beszélni amihez nem értek), és nem és nem hajlandó kicserélni. Ezen úgy fel tudom húzni magam, hogy ordítani tudnék, nem is fejtegetem tovább. :I

Nem tudom milyen tervet kellene kieszelnem, hogy eljussunk olyan részekre is, amik tőlünk túl messze vannak pl. Győr-Sopron-Kőszeg vonal, és az egész Dunántúl kb. Nem éri meg reggel menni, és este jönni, mert túl sok az autózás (pláne ha le is robbanunk, mint tavaly Nyitrán, jól van, nem nyomom ezt tovább), és nem marad idő nézelődni. De ez több napos, ottalvós kör lenne, és lásd fent. 

Mondjuk ugyanez itt is, bejárhatnánk egész Németországot napi, kétnapi megállásokkal, de ugye a macskák. Nem gondoltuk mi ezt végig akkoriban azt hiszem. Tudom, hogy itt lehet őket hagyni, és szerencsénk is van a szomszéd sráccal, de valahogy mégse olyan jó érzés ez, na. 5 napnál többre meg nincs szívünk meglépni. Egy ideje kerülget a vágy egy tengerpartos nyaralásra is, olyanra ahol meleg van. M húgáék voltak 2 hétig Tenerifén most, és minden képtől csorgott a nyálam, pedig én aztán nem vagyok egy bikiniben, vagy bármi másban emberek között napon fetrengős, nem is értem honnan jön ez a vágy most a víz felé nálam. Úszni se tudok, azt mondtam már? És kövér is vagyok, ezt mondjuk tudjátok, és azt tanultam otthon, hogy ne mutogassam magam. 

Jól elkanyarodtam, de az a lényeg, hogy van mindenféle utazós vágyam. :)

*

Mikor visszaértünk M szüleihez, volt még 3 napunk az indulásig, az anyukámtól kapott sok-sok mindent lepakoltuk a pincébe, belőttük az áramos hűtőtáskát, de az a gyanúm, segített a hidegfront is, hogy ne romoljon meg a sok-sok finomság. Anyósomnak is sikerült a fincsi barackkal eltalálni a mindig válogatós ízlését. :D A maradék időben fájt a fejünk, és esett az eső így tudnám összefoglalni. Elmentünk viszont Mariazellbe, amit M feltétlenül meg akart nekem mutatni, úgy tűnik ez az egyik legnépszerűbb cél a magyarok körében, mert úgy éreztem minden második ember magyarul beszélt. A felső részt pont délután 3-kor zárták, mikor odaértünk, így még egyszer el kell mennünk, M szerint ennyi nem elég ebből a bazilikából. Bent viszont úgy elkapott a szomorúság, hogy mamám meghalt, és nem mehetek mindig a sírjához, amikor csak akarok, hogy zokogtam némán egy padban vagy 20 percig, és nem érdekelt ki lát. El se akarom képzelni milyen tömeg van ott hétvégén, ez egy csütörtöki nap volt, és ki-be jártak a csoportok annak ellenére, hogy mise volt.

Utolsó nap még elmentünk M húgával a városi múzeumba, meg kis apróságokat elintézni, de előtte még végighallgattam egy csodálatos veszekedést M és az apja között reggeli közben, el is ment az étvágyam vagy 2 napra. A téma mi más is lehetett volna mint a hús - nem hús kérdése, apja az anyósomtól hallott/tanult frázisok pufogtatásával kijelentette, hogy mi kb. az út mentén összeszedett döglött állatokat is megesszük, mert velünk mindent megetetnek, M érvelt, hogy honnan tudja ő, mi miket eszünk. Apja: húst esztek, húst esztek. M újfent megesküdött magának, hogy soha többé nem nyitja ki a száját. Azzal kezdődött, hogy megemlítette a boltban kapható némelyik vegán terméknek igen hosszú az összetevőlistája, és sok úgy hangzik mintha egy kémiai laborban dobták volna össze. Az apja meg már ott tartott, h M-nek biztosan vele van valamilyen személyes problémája, logikus nem? Én is meglepődtem, mert a menekülteknél hallgatott, a feketék futballpályán tanúsított szokásainál hallgatott, minden a szülei szájából elhangzott rasszista megnyilvánulásnál hallgatott, gondolom itt lett pont elege. Az apja elég sokat változott mióta nyugdíjas, mert miután hazajöttünk még szóba állt velünk, M szerint ezért korábban egy hétig levegőnek nézte volna. 

Ettől függetlenül nem panaszkodhatok rájuk, voltak szokásos furcsaságok, de szerintem már megszoktam, és nem nagyon akadok fenn semmin.

A hazautat már leírtam, egy kisebb pokol, de mind egyben vagyunk legalább.

Vasárnap reggel visszaértünk, teljesen kiütve. Ezúttal a késő esti/éjszakai autózást választottuk, először (miattam) kényszerből, a hosszú visszaútra már tudatosan, mondván a kölykök egy mukkot se szóltak, és 11 óra alatt célba is értünk, jó lesz ez. A macskák  3 út alatt összesen pár nyávogást engedtek el, semmi hányás, tökéletes. Na ehhez képest a hazaúton a fiúmacs úgy döntött megmutatja nekünk milyen az ha nem működik együtt. Az első pár óra gond nélkül lement, de utána 3-4 órányi pokol következett. Ő kezdte, de a  lány is beszállt az ordításba, rohangálásba, a bökdösésbe; jól bepörgették magukat, a fiú telibe hányta a hátizsákomat és az ajtót, amit a telefonnal a számban, zseblámpázva takarítottam a sötétben. Legalább nem fenyegetett az elalvás veszélye úgy is mondhatjuk. Persze először megijedtem, hogy valami bajuk van, főleg a fiúnak, ő csapta a nagyobb ribilliót, de utána rájöttem, ha tudna a halál faszára a fenébe küldene el legszívesebben, mert ő nem akart jönni és kész. Itthon semmi bajuk se volt már. 

Ügyesek voltunk: mindent ki is pakoltunk a kocsiból, le a pincébe, be a nappaliba. Mozdulni alig lehetett, de ez már nem érdekelt. Ébredés után kirámoltam a bőröndökből, és szinte mindent a helyére is pakoltam, csak mérsékelten idegesített, hogy M mindezt a kanapén ülve nézte végig.

Este már úgy éreztem magam, mint aki szó szerint visszaült abba a hangulatba, állapotba ami itt mindig körülvesz, tegnap már nyomott az egész. Mamám halálával se tudok mit kezdeni, sírni már megint nem tudok; Tesóm tegnap kezdett egy helyen dolgozni, ez az első igazi munkahelye, egész nap neki drukkoltam, erre este a kérdésekre foghegyről válaszolt, és egy bunkó mondattal zárta le, alig fájt tényleg. Ráadásul anyuval is csak rajta keresztül tudok beszélni.  Hajnal 3-ig ébren voltam, 11-kor keltem. 

A mára előírt nagyobb feladataimat nem hajtottam végre, minek is. A jegyzeteimet rendezgettem, próbálom eltenni a szemem elől, hely nincs persze; hasonló érzés volt, mint nagyapám ruhái között válogatni, hogy melyikben temessék el.  

Az út alatt felírtam magamnak egy halom feladatot, hátha ezek kipipálásától majd jobban érzem magam, de nincs kedvem hozzájuk, csak még jobban nyomasztanak. Próbáltam olvasni, az se megy.