2018. július 17., kedd

Olyan sok mindent terveztünk erre a három hétre, és csak keveset sikerült valóra váltani. Nem számoltunk betegséggel, vizsgára utazással, összeomlással, halállal, temetéssel. Egy esküvő miatt időzítettük a "nyaralást" júniusra. M volt csoporttársa az egyetemről házasodott, elvett egy teljesen hozzáillő satu(nem vagyok szemét, tényleg) lányt. A srácot ha gyakrabban látnám, azt hiszem behúznék neki, M is csak kisebb adagokban tudja elviselni, mert állandóan nagyokat mond, füllent, versenyez. Elvileg ártalmatlan, az én szerencsém az, hogy alig értem, mert olyan erős dialektusban beszél. A lehető legkevesebb kedvem volt odamenni betegen, míg a nagyanyám még temetetlenül feküdt, minden nap sírtam, előtte délután értem vissza a vizsgáról, és egyszerűen kimerült voltam testileg-lelkileg.

De arra gondoltam, ott lesznek a hamburgi barátaink, velük mindig jó, úgy túl lehet élni a napot, és így is lett. Szerencsére egy eldugott sarokban ültünk, szerintem ennyit még nem ettem egy esküvőn életemben, ekkor oldódott fel végre rólam annyi takony a betegség, hogy a testem észbe kapott: nem ettünk másfél hete. M másik csoporttársa is ott volt, és hozta a barátnőjét, aki iszonyat cuki volt; külön öröm, hogy a fiú az a típus, akinek nem volt barátnője, de nagyon aranyos, és azt kívántuk neki, találjon valaki magához illőt, ez egyelőre úgy tűnik sikerült is. Így hatosban nyomultunk a sarokban a nagyon finom vacsorával. A zenekar baromi jó volt, kár hogy nem ennek a vendégseregnek lettek kitalálva; ilyet még nem láttam de senki (SENKI!!!) nem táncolt egész este, míg szegények nyomták a jobbnál jobb dalokat. Két órás üres járatok, fél 8-kor(!) már végeztünk a főétellel, majd utána semmi. Összességében ez volt az egyetlen gáz az esküvőn: a hangulat teljes hiánya. A torta maga volt a műalkotás, finom ételek, nagyon jó kiszolgálás; ott is aludtunk a vendéglőben, mint utólag kiderült, nem kifejezetten egy falusi árért, de kibírtuk. Volt pár kemény pillanatom, pl. mikor szembetalálkoztam a menyasszony nagyszüleivel, a mamájával különösen, de ők utána eltűntek, vagy csak a helyemről nem látszódtak. Mivel végig ültem, így alig fájt a lábam a cipőben, fulladni is csak egy kicsit fulladtam este, nem volt okom panaszra.

Viszont bekövetkezett, amitől tartottam: a barátaink elköltöznek Hamburgból. Ezzel össze is törték mindkettőnk szívét nem is kicsit, hiszen velük elég szoros volt a viszony. A fiúk már régről ismerik egymást, mi is találkoztunk kettesben is a lánnyal sokszor, négyesben meg remek iszogatós-játékos estéket töltöttünk együtt. :( A fiú apja május elején derült égből a villámcsapásként meghalt, volt egy kisebb cége, ezért mennek vissza. Bécsben fognak élni, mert a lány hongkongi, és saját bevallása szerint megbolondulna egy faluban, ahonnan a srác származik, és az új munkahelye is ott van. Szerencséjükre nincs messze a fővárostól, így megoldható. Tudom, meglátogathatjuk őket, és jönni fognak többször is a lakásuk miatt, de akkor is, az már nem lesz ugyanaz. Nem beszélve arról, hogy úgy érzem végképp egyedül maradunk, és nem látok esélyt új barátok szerzésére, valahogy nem megy ez nekünk, hiába akarjuk.

*

Otthon a szomorú részeken kívül egy fontos elintéznivalónk volt: M tárgyalása Miskolcon. Mivel Ausztriában is látogat ügyfeleket, nagy vágya egy ideje, hogy Magyarországon is szerezzen valakit, ahová majd jól elutazunk, és körbenézünk a környéken. A tárgyalásra valahogy én is beestem, vagy inkább bent ragadtam, de ez annyira nem árthatott, mert azóta már jött egy szerződés, alá is írták, és M következetesen csak a "mi ügyfelünknek" és a "mi szerződésünknek" nevezi. A pasi irtó kedves volt, én meg embernek, már-már felnőttnek éreztem magam. Előtte nap rájöttünk, hogy ha már ott vagyunk megnézhetjük a diósgyőri várat is a tervezett egri kirándulás mellett. Hétfő volt, kellemesen végignézegettünk mindent, elfértünk. A gyárigazgató javaslatára Egerbe a Lillafüred felé vezető úton mentünk, hegyen-völgyön keresztül, ezt csak olyan 80%-ban bántam meg. M elemében van, és meg majdnem hányok az ilyen utakon, mert annyira szédülök. Attól még szép volt nagyon persze, amikor épp láttam mi van előttem. Eger egy nagyon kellemes város, régi vágyam volt még egyszer elmenni ide, és megmutatni M-nek is. Kicsit sokalltam a Trianont, és a megszentelt vármegyék földjeit stb, de a vár másnap mindenért kárpótolt. Annyira jó volt ott lenni, hogy elhoztam magammal az Egri csillagok könyvet is otthonról újraolvasni, és letöltöttem a filmet is újranézni, az volt a kedvenc kötelezőm.

Alig ismerem a saját országomat, de ezek az utazások mindig olyan bonyolultak. Macskástól-mindenestől jövünk, a két családnál érzem őket igazán biztonságban, de valahogy a szülőktől már nincs pofám napokra elutazgatni. M családjától még lenne, ott nem érzem, hogy hiányolnának minket, de én anyukám nagyon ragaszkodó, és látni akar minket maga körül és lelkifurdalásom van vele szemben mindig, ha elmegyünk otthonról. Vannak egynapos kis utak, ahová el szoktuk vinni őt is, ezeket mindig nagyon várja, mert különben nem jut el sehová, és tesóm is jött eddig velünk, idén azonban nem már akart. Az idei kiskirándulásokra végül Gyulát és Mórahalmot választottuk. M-et jól be sikerült oltanom kastély- és várügyileg, ő is keresi a lehetőségeket ilyesmire már mindenhol. Gyulán volt kastély is, vár is, torony, múzeum, amit csak akartunk. Anyukám is kikapcsolódott kicsit, mindig beülünk valahová enni is, legalább egyszer-kétszer őt is kiszolgálják egy évben. Mórahalmon a Mini Hungaryt néztük meg, sétáltunk és ettünk a városban, majd még időben hazaosontunk meccset nézni. 

A másik parám, hogy egy ronccsal utazunk, közel s távol nekünk van a legszarabb kocsink komolyan mondom, valami mindig van vele, szerelni kell, nyilván magyarul nekem kell ezt intéznem, amúgy is utálom az ilyesmit (a kocsikat, és olyanról beszélni amihez nem értek), és nem és nem hajlandó kicserélni. Ezen úgy fel tudom húzni magam, hogy ordítani tudnék, nem is fejtegetem tovább. :I

Nem tudom milyen tervet kellene kieszelnem, hogy eljussunk olyan részekre is, amik tőlünk túl messze vannak pl. Győr-Sopron-Kőszeg vonal, és az egész Dunántúl kb. Nem éri meg reggel menni, és este jönni, mert túl sok az autózás (pláne ha le is robbanunk, mint tavaly Nyitrán, jól van, nem nyomom ezt tovább), és nem marad idő nézelődni. De ez több napos, ottalvós kör lenne, és lásd fent. 

Mondjuk ugyanez itt is, bejárhatnánk egész Németországot napi, kétnapi megállásokkal, de ugye a macskák. Nem gondoltuk mi ezt végig akkoriban azt hiszem. Tudom, hogy itt lehet őket hagyni, és szerencsénk is van a szomszéd sráccal, de valahogy mégse olyan jó érzés ez, na. 5 napnál többre meg nincs szívünk meglépni. Egy ideje kerülget a vágy egy tengerpartos nyaralásra is, olyanra ahol meleg van. M húgáék voltak 2 hétig Tenerifén most, és minden képtől csorgott a nyálam, pedig én aztán nem vagyok egy bikiniben, vagy bármi másban emberek között napon fetrengős, nem is értem honnan jön ez a vágy most a víz felé nálam. Úszni se tudok, azt mondtam már? És kövér is vagyok, ezt mondjuk tudjátok, és azt tanultam otthon, hogy ne mutogassam magam. 

Jól elkanyarodtam, de az a lényeg, hogy van mindenféle utazós vágyam. :)

*

Mikor visszaértünk M szüleihez, volt még 3 napunk az indulásig, az anyukámtól kapott sok-sok mindent lepakoltuk a pincébe, belőttük az áramos hűtőtáskát, de az a gyanúm, segített a hidegfront is, hogy ne romoljon meg a sok-sok finomság. Anyósomnak is sikerült a fincsi barackkal eltalálni a mindig válogatós ízlését. :D A maradék időben fájt a fejünk, és esett az eső így tudnám összefoglalni. Elmentünk viszont Mariazellbe, amit M feltétlenül meg akart nekem mutatni, úgy tűnik ez az egyik legnépszerűbb cél a magyarok körében, mert úgy éreztem minden második ember magyarul beszélt. A felső részt pont délután 3-kor zárták, mikor odaértünk, így még egyszer el kell mennünk, M szerint ennyi nem elég ebből a bazilikából. Bent viszont úgy elkapott a szomorúság, hogy mamám meghalt, és nem mehetek mindig a sírjához, amikor csak akarok, hogy zokogtam némán egy padban vagy 20 percig, és nem érdekelt ki lát. El se akarom képzelni milyen tömeg van ott hétvégén, ez egy csütörtöki nap volt, és ki-be jártak a csoportok annak ellenére, hogy mise volt.

Utolsó nap még elmentünk M húgával a városi múzeumba, meg kis apróságokat elintézni, de előtte még végighallgattam egy csodálatos veszekedést M és az apja között reggeli közben, el is ment az étvágyam vagy 2 napra. A téma mi más is lehetett volna mint a hús - nem hús kérdése, apja az anyósomtól hallott/tanult frázisok pufogtatásával kijelentette, hogy mi kb. az út mentén összeszedett döglött állatokat is megesszük, mert velünk mindent megetetnek, M érvelt, hogy honnan tudja ő, mi miket eszünk. Apja: húst esztek, húst esztek. M újfent megesküdött magának, hogy soha többé nem nyitja ki a száját. Azzal kezdődött, hogy megemlítette a boltban kapható némelyik vegán terméknek igen hosszú az összetevőlistája, és sok úgy hangzik mintha egy kémiai laborban dobták volna össze. Az apja meg már ott tartott, h M-nek biztosan vele van valamilyen személyes problémája, logikus nem? Én is meglepődtem, mert a menekülteknél hallgatott, a feketék futballpályán tanúsított szokásainál hallgatott, minden a szülei szájából elhangzott rasszista megnyilvánulásnál hallgatott, gondolom itt lett pont elege. Az apja elég sokat változott mióta nyugdíjas, mert miután hazajöttünk még szóba állt velünk, M szerint ezért korábban egy hétig levegőnek nézte volna. 

Ettől függetlenül nem panaszkodhatok rájuk, voltak szokásos furcsaságok, de szerintem már megszoktam, és nem nagyon akadok fenn semmin.

A hazautat már leírtam, egy kisebb pokol, de mind egyben vagyunk legalább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése