Azt hiszem egy blognak az érdekesség, és a személyesség mellett rendszeresnek is kellene lennie. Ezt én csak akkor tudom biztosítani, ha itthon vagyok, és egyedül. Vagyis ha nem történik semmi. Mikor zajlik az élet, arról sosem tudok frissen beszámolni, mert egyrészt épp zajlik az élet, másrészt ez nálam csak gyors telefonon internetezést jelent, és egy-egy bejegyzéshez mindig időre van szükségem. 

Most kicsit el is gondolkodtam azon, van-e értelme tovább írnom. Csak erőltetem-e, vagy tényleg rendben van-e így, ahogy van.

Ma érkezik tesóm, épp rendet rakok, ja nem blogot írok, hogy legalább a nappaliba be tudjon lépni, esetleg aludni is. Minden tele van még mindig az esküvőre kapott dolgokkal, vagy otthonról hozottakkal, és a lustaságom mellett a helyhiány a legfőbb gond. Egyszerűen nincs hova pakolnom.

Szombaton pedig indulunk nászútra. A melleim tegnap bedurrantak, de egy szavam se lehet, mert az esküvőket szépen kibírta, valamikor meg már tényleg meg is kéne jönnie. A ciklus hosszát már ki se számolom, minek. Ami a legjobban aggaszt, az az időjárás. Az egyheti ott tartózkodásunk minden napjára esőt ír. Egy francia időjárás-előrejelző oldalban persze jobban bíznék, mint a miénkben, de nem tudok franciául. Újabb para, mi van, ha egy szót se tudunk váltani senkivel? Ha szóba se állnak velünk?

Egy 23 kilós bőröndbe pakolok kettőnknek, eddig eléggé bizakodó voltam, de most mit csomagoljak, vastagot, vékonyat? 

A lényeg, hogy most megint eltűnök egy időre de nézzétek el nekem, nászúton leszek esőben és vérben. Jaj, de várom már. :)

Ha már olyan kedvesen kértétek

Hogyan írhatnám le azt a napot, ami eddigi életem egyik legmeghatározóbb élménye volt? A képek és érzések örökre belém égnek, ahogy keresztanyám mondta, az övé 38 éve volt, de még mindig úgy látja maga előtt, mintha most történne.

Az első esküvő éjszakáján eszünkbe se jutott bármit is csinálni, a szülői házak valahogy nem biztosítják az ilyenfajta intimitást. :D Csak mondogattuk egymásnak kéz a kézben egymás mellett fekve: férjem, feleségem. Tudom, fúj, nyál.  Leírhatatlanul jó érzés látni M ujján a karikagyűrűt, ami az enyém pontos mása, és az összetartozásunkat jelképezi. Az ő arcán is ugyanazt látom. 

Látjátok, hogy nem túloztam? Mondjuk szerencsés a beállítás, és M keze is jótékonyan takar :D

Az esküvő másnapján már kora reggel pattantam ki az ágyból, a családommal reggeliztem a kis szállodában, rögtönöztünk nekik egy városnézést, majd búcsút vett egymástól a két család, és elvittük őket Bécsbe a vonathoz. Visszatérve találkoztunk az itteni barátainkkal, akik képzeljétek a mi esküvőink köré szervezték a nyaralásukat érintve Dél-Németországot, Ausztriát és Magyarországot. Megejtettünk velük is egy kis városozást, és meghívtak vacsizni, mert mi fizettük a hotelszámlájukat, és így érezték fairnek, hát nem édesek?

Hétfőn még elintéztünk egy nagy halom dolgot, délután indultunk hozzánk. Egészen más érzés úgy integetni a családdal a vonatablaknál, hogy tudod, másnap viszontlátod őket.

Az úton nem volt semmi baj, még a fiú cica is megkímélt a hányástól, de cserébe meg voltak bolondulva két napig. A szobacsere, és az új ágy megkavarta őket egy kissé, bár az ablakpárkányon orchideák között szlalomozás mindig nagy megnyugvás. Csak egyet borítottak a radiátorra, de azt legalább hajnali fél 4-kor, mikor már minden perc alvás igazi kincs volt.

Most kiélhettem egyik kedvenc kedvtelésemet: a listaírást, és jegyzetelést. A második esküvő előtti héten minden napunk be volt osztva, tele időpontokkal, és megbeszélésekkel. Nem szokásom dicsérni magamat, tudjátok, de azt hiszem a hozzám tartozó feladatokat jól megszerveztem.

Volt bennem egy nyugtalanság, félelem, meg ami ilyenkor szokott, de nem volt nagy kiborulás, kiabálás vagy ehhez hasonló. Semmi bridezilla, ahogy tesóm nevezte. Egyedül péntek kora délután kellett ott hagynom a termet, a dekorálót, és a családtagokat egy bő félórára. Hazamentem, sírtam, jobb lett. Dühöngtem még szombaton egy sort, amikor nem bírtam bemászni a kocsiba, valahogy a befűzésem se úgy sikerült, mint a szalonban, de a haragom legfőbb oka a cipőm volt. Az egész hetes igyekezetem és a  4 (!!!) különböző betét ellenére is már a fotózás (ami minden előtt volt) előtt elkezdett kicsúszni a lábam. Azt hittem megőrülök, a járás is csak lassan ment, nemhogy még táncoljak. Ilyen lelki állapotban ment a first look és a kreatív fotózás is. Szerencsére a hajam és a sminkem nagyon jól sikerült, ez tudta ellensúlyozni a cseppet sem természetes mosolyomat. Az első találkozás nálam eléggé elveszett, M szemében a könnyek kárpótoltak érte valamennyire. Ő még pár nappal később is bekönnyezett: „annyira nagyon gyönyörű voltál”. Az ilyenektől meg én. :)

Még egy bizonyíték, de ne feledjétek, ahogy tesóm mondta, elfűzték a fél testemet. :D

Pisilnem  mindössze kétszer kellett, amíg a ruhában voltam, M nagyszerűen segédkezett benne az én ötleteim alapján; minden vészjósló jel  ellenére nem jött meg, mondjuk azóta se, a nászút meg közeleg, de azt hiszem az össze-vissza evéssel, és a jelentős cukorfogyasztással most jól megbolygattam már, csak még kiszámíthatatlanabb lett.

Azt mind a kettőnk nevében elmondhatom, hogy nagyszerűen éreztük magunkat. M annyira szexi volt, hogy csak még szerelmesebb lettem, mindenki megerősítette, mennyire olvadozva nézünk egymásra, ha bárkinek kétsége volt még, most végleg eloszlattuk. A tortát és az ahhoz tartozókörítést teljesen M-nek szántam meglepetésként, és annyira jól sikerült, hogy napok óta emlegeti azt is, meg hogy neki van a legdrágább felesége.

A pillanatok, amiket soha nem felejtek el:

• Az első találkozáskor M vállára teszem a kezem, és ő megfordul, ahogy rám néz, a kezem a szívére csúszik, az majd kiugrik.
• A csodálkozó tekintetek, mindenki a gyönyörű szót használja, és a legjobb az egészben: saját határaimon belül az is vagyok
• Ahogy apukám karján haladok az oltár felé, és a fotós kifejezett kérésére se tudunk egymásra nézni, ő már nem is bír a könnyeivel, fél másodpercekre pillantunk csak a másikra, tovább képtelenség, az oltár előtt erősen magához szorít, sír.
• Az atya csodálatosan személyes hangú szertartás keretében ad össze minket, nevetek és sírok; remegő hangon ígérem M-nek, amit ilyenkor szoktak, az eskü egy részét közös nyelven kell mondanunk, még az angolom is egészen jól hangzik, általában borzalmas a kiejtésem. Minden kiejtett szót átérzek, és komolyan gondolok. Az érzés leírhatatlan.
• Eljön a nyitótánc ideje, és mi ketten 100 és még pár tekintettől kísérve keringőzni kezdünk. Tudom, hogy néznek, de mi csak ketten vagyunk, nincs semmi koreográfia, de mi mégis csodásan táncolunk. :)
• Hajnalban a kissé ittas, de még mindig nagyon édes férjem tekintete, ahogy megkérdezi, nem kínos-e nekem, amiért sokat ivott.  :D

Minden nap más és más kép villan be, azt hiszem ez már így is marad. Sok dicséretet zsebeltünk be a szervezésért, az ételekért, a hangulatért stb. Azt hiszem, mégis van ízlésem, mert minden jól mutatott együtt rajtam, őszintének tűnő dicsérő szavakat kaptam hajastól, ruhástól, sminkestől.  Én 6 db nem kicsi vízhólyaggal mentem haza, az egyik lábujjamon 3(!!!) volt, de az este folyamán megtanultam a lábaimat a cipőben tartani, úgy közlekedni, és táncolni is. A combom még mindig varas egy kicsit, helló dagi menyasszony összeérő, harisnyás lábakkal.  Két napig mentem elég furán a fenti okokból. :D

Csodálatos képeket készítettem életem két fontos férfijáról, ahogy mindketten teljesen készen fekszenek hajnal fél 5-kor az ágyukban rettentő vicces pozíciókban. Apukám még másnap se volt teljesen magánál, nem szokása az ilyesmi, őt is elárasztották az érzelmek, na meg a pálinka. Tesóm se fogja elfelejteni, ahogy a fenti kettő kulcsot keres a kapuban térdelve, na igen, mindenkinek jutott egy-egy gyöngyszem, ami csak az övé.

A pörgés nem állt le másnap se, a barátaim egymás után jöttek vissza reggelizni, nagy részüket sikerült a faluban elszállásolni, így a romeltakarítás közben még jót nosztalgiáztunk is. Nem hiszem, hogy lesz még egy alkalom, hogy mindegyiküket egyszerre, egy helyen láthatom viszont. És csak értem jöttek el oda mind.

M oldaláról se lehet egy rossz szavam se, a németnyelvűek jól beilleszkedtek, nyitottak voltak, és egyszerűen hihetetlen volt mindenkit a kis falumban látni. Tény, hogy mindent meg is tettünk a kényelmükért (szálloda, taxi stb), de aki akart találhatott volna kifogásolnivalót így is.

A legkellemesebb meglepetést M családja okozta, akikért már nem tudom, hogy tehettünk volna még többet, mert péntek este elvittük őket vacsorázni, olyan helyre, ahol volt terasz, a kutya is jöhetett, eleve úgy foglaltam asztalt, hogy német étlapokra van szükségünk, volt vegetáriánus választék is. A faluban szereztünk nekik egy háromszobás, tényleg gyönyörű, újépítésű házat, ahová bevihették a kutyát is, teletömtük a hűtőt, írtam nekik egy forgatókönyvet tele infókkal az esküvőről, a programról, címekkel, telefonszámokkal. Szerencsére értékelték, és M-mel együtt mind a ketten megnyugodhattunk, legkésőbb, mikor vasárnap késő délután mind el is utaztak. A lagziban látványosan jól érezték magukat, táncoltak, nevettek, ettek, ittak. Akkor kicsit megnyugodtam, amikor a nagyon válogatós húg telepofával, mosolyogva bólogatott, igen, nagyon finom a leves. :D

Szerdán megpakolva visszatértünk a kis lakásba, most ha lehet még kisebbnek tűnik, mint korábban. Kedden az osztrák üres (!!! ilyen nem nagyon fordul elő) szülői házba visszatérvén még gyorsan elháltuk a házasságot 3x, nehogy ne legyen érvényes.  :D Vasárnapig még élveztük a mézes hetünket, és M maradék szabadságát, de tegnaptól már újra minden a régi mederben folyik tovább.