2014. május 25., vasárnap

2014. május 23., péntek

A telefon továbbra is szar, oh, vagyis nem működik kielégítően. Ugyanolyan gyorsan lemerül, mint az előző aksival. Eszembe jutott már az is, esetleg a kábellel van a gond, ezért a laptopon keresztül töltöttem fel, az ehhez tartozó másik vezetékkel,  az eredmény ugyanaz. Mi baja lehet még?
Ez mind én vagyok, illetve az érdeklődési köreim, avagy mennyire passzol a két (-három?) stílus, ugye? 



A Glamournak története is van. Szeptemberben náluk voltunk, és elvitt vezetést gyakorolni, én meg állandóan lefulladtam, és szerencsétlenkedtem, majd kisebb pánikrohamot kaptam, kiugrottam a kocsiból, és elindultam visszafelé, persze fogalmam se volt merre tartok. Saját elmondása szerint, ilyet még sose tapasztalt, várt egy darabig, majd elindult utánam. Én már jó messze jártam, elkerült, kalimpált, összeszorított foggal mentem tovább, majd leparkolt, és visszajött értem. Magához szorított, és elkezdtem bőgni. Annyira féltem, hogy nem megy majd a vezetés, - jogosan, mint később kiderült-, illetve tudtam azt is, hogy egy hét múlva otthon kell maradnom, végignézve, ahogy kigurul a kocsi az udvarunkból vele és a kölykökkel együtt. Felgyűlt bennem egy kis feszültség, ahogy lenni szokott. Elmentünk tankolni, én még mindig pityeregtem, mikor visszajött a fizetésből, előhúzott egy Glamourt a háta mögül, mert adni akart nekem valamit, amivel megvigasztalhat, és csak ezt találta. Annyira kellett ezen nevetnem, mert ez nagyon nem én vagyok, soha nem olvasok ilyeneket, és aki igazán ismer, ezen hangosan felröhögne. :D

De az egyik húga konkrétan emiatt hiszi, hogy érdeklődöm a divat iránt. Én!!! :D :D :D


Ezen néha még mindig nevetünk, pl. tegnap, amikor megint beállított eggyel, mondván, tudja, hogy szívem szerint előfizető lennék, de nem merek szólni. :D
Akik rendszeresen magassarkút viselnek, mit tesznek annak érdekében, hogy járni tudjanak, és ne csúszkáljon ide-oda a lábuk? Mi a trükk?

A legutóbbi próbálkozásomból három hétig gyógyuló seb lett. Az esküvőn lánynak akartam öltözni, és egy kis platós beütésű feketét is vettem ehhez az attrakcióhoz. A boltban mászkáltam benne egy csomót, zokniban, harisnyában, meglepően stabil volt, nem csúszkált, nem nyomott, még nőiesnek is éreztem benne magam.

De! Amikor indulni kellett, egyszerűen előre csúszott a lábam, a sarkam pedig kijárt, olyannyira, hogy csak csoszogni tudtam, lépni vagy normálisan járni teljesen lehetetlen volt. Izzadó lábacska ugye. Ez is harisnyában volt. Levettem, ugyanez.  A megoldásként a levetett  harisnyazoknikát, - ami pedig szép mintás volt, nem az a szokásos undi -, és betűrtem a cipőm orrába (!!!), így nyerve stabilitást. Közben az esküvő zajlott, ezeket a manővereket is ott hajtottam végre. Igen ám, de így az Achilles-inam már hozzáért a cipő valamijéhez, ami tudjuk, mit okoz. Olyan villámgyorsan kaptam egy-egy véres billogot, hogy most már ezért nem tudtam járni.

Szerencsére volt nálam ragtapasz, és beugrottunk a mellettünk lévő cipőboltba egy szép fekete balerináért, ebben egy ideig egész jól bírtam, de egy idő után legyűrte a tapaszt, és az eredmény ugyanez lett, de legalább addig ment a járás, sőt táncoltam is, habár a végén már mezítláb nyomtam.


Kiképzett magassarkú-felhasználók segítsetek, mit tehetnék az ügy érdekében, ha nagy ritkán nőnek öltöznék, ne egy szánalmas és nevetséges tortúrába keverjem magam.
Rájöttem, hogy az én táska –és körömlakkmániám szinte nem is létezik másokéhoz képest. Már ha ezt a meglévők darabszámához viszonyítjuk.

De most valahogy mégis égek a vágytól, hogy vegyek valamit.. Nem fogok. :) 
Hagenbeck's Tierpark

Még húsvét vasárnap döntöttünk úgy, hogy itt az ideje végre elmenni az állatkertbe, ami gyalog csak 20-25 percre van tőlünk. Arra azért nem gondoltam, hogy a város összes gyereke is ott lesz, enyhén szólva zsúfolt volt, de hatalmas élmény. 7 órát töltöttünk ott, de újra visszamennénk, és fogunk is mindenképp, de nem vasárnap. Az állatok gyönyörűek, csodálatos helyeket alakítottak ki nekik; hihetetlen mennyire hozzá vannak szokva az emberi jelenléthez. Az azért vicces, amikor kifejezetten produkálják magukat a látogatóknak. Egyszerűen imádtam ott lenni. 

















2014. május 22., csütörtök

Be kéne vásárolni, mert egy szelet sajton, és két szelet sonkán kívül semmi sincs a hűtőben. De! Rohadt meleg van kint, legalább 30°, és akkor le kéne vetkőznöm, én meg még nem készültem fel rá, hogy ne takarjam el magam az emberek előtt. Igen, arra se, hogy megmutassam a felkaromat. 

Két dologtól félek a repülésen kívül a hazamenetellel kapcsolatban: 1.vizsga és annak minden körülménye, bár ahogy ismerem magam, végül el se megyek.. 2. Valamelyik családtagom megjegyzi, hogy meghíztam, vagy ebben a tárgykörben kapok valami kedveset. Ez lehet anyu, a keresztanyáim, nagyanyáim, vagy aki szintén előszeretettel stíröl, a nagynéném. És igazuk lenne, és igen, én is látom.

De lényeg, hogy nincs itthon kaja. Egy vacsorára még futja, mert hal meg zöldségek vannak a fagyóban, és ennyi. Amióta egyedül járok a "bótba", mindig kevés itthon az ennivaló, és folyamatosan kifogyóban vannak a készletek. 

Az is baj, hogy a fagyasztórész elég kicsi, így oda se zsúfolhatok be túl sok mindent. Még vagy 2 órán keresztül nem ér haza, elutazott valahová munka miatt, addig még átmehetnék hűtőfeltöltési céllal, de tudom, hogy nem fogok. 

Pörög az életem! :/  
Ma megint (!!!) azt álmodtam, hogy terhes vagyok. De a korábbiakkal ellentétben teljesen jó érzés volt, és jól is néztem ki. Persze mert még nem értem el a drabális korszakba.. :D

Napközben nem vet szét a gyerek utáni vágy, nem érzek semmit, ha valakit nagy hassal látok stb. Kb. fél éve gondoltam először komolyan azt, hogy talán lehetne mégis egy, az undi dolgok ellenére, de eddig kifejezetten nem akartam.

Mit jelent az álom? 

(Mert azt hiszem ez nem lehetséges: egészségügyi problémák a köbön, illetve minden jel arra mutat. )

2014. május 20., kedd

Ma olyan meleg volt, hogy teljesen hülyének éreztem magam, amiért így felöltözve indultam el. Póló, sál, farmerdzseki. Postára mentem egy nem nehéz csomaggal. Viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a sál bizony felesleges volt. Utána elkocogtam a boltba, és bevásároltam grillezéshez.  Itt már a Jacke se kellett volna, de nem akartam a Germany pólómmal villogni. :D Lehoztuk a padlásról az asztalt meg a székeket, és ebben az évben először baromi jót kajáltuk az erkélyen pólóban.

A gyerekeknek is szabad volt kijönni, kicsit körbenézhettek. Szerencsére a kinti zajtól jobban félnek, mint, hogy kiugráljanak a másodikról, csak óvatos lapos kúszásban közlekedtek, és nemsokára vissza is tereltem őket, mert tartok tőle, most már mindig ezt akarják. 

Mennyi esély van rá, hogy végig ilyen jó idő marad, és nem kell feleslegesen kabátokat magammal cipelnem? 

Oh, jajj 10 nap, és repülök!!!!!
Megérkezett az aksi, elsőre egyáltalán nem tudtam bekapcsolni a telefont, sőt valami fehér hoki is volt azon a részén, ahol csatlakoznia kellene, de aztán megpiszkáltuk, és töltődik. Már jelzett is, hogy készen van, amit túl gyorsnak találtam, és csak most gondoltam rá, mi van, ha a kábelnek van baja... hm.. Kiderül.

A mai nap híre, hogy rákerült a nevem a kapucsengőre, illetve a postaládára is. Egy ideje már bejelentett a lakásba, és most végre ott virít egymás mellett a nevünk. Jól néznek ki együtt, majd észben tartom, ha esetleg később szükséges lesz. :D

Remélhetőleg június második felében hivatalosan is megkezdem itteni életemet, de valamiért az online időpont kérés működik. Még a végén telefonálni kell, mi ez már. Nem akar ez a város engem, úgy érzem. :D



2014. május 19., hétfő

Kíváncsi leszek, mikor ér ide az aksim. Szombaton rendeltünk pár dolgot az amazontól, abból ma az xbox és nekem egy könyv már megérkezett. Persze ami a legfontosabb lenne, még várat magára. 

A könyv egyébként németül van, és rohadt (így, ezzel a szóval!!) büszke lennék magamra, ha tényleg el is olvasnám végig, ahogy azt kell. Egyik nagy álmom elolvasni németül egy igazi könyvet.

A futárt már egész jól ismerem, az arcát legalábbis, de hogy még egy épkézláb mondatot nem hallottam/értettem tőle egyszer sem, az is biztos. Morog valamit, fogalmam sincs, ez most köszönés volt, egy másik nyelven szid, vagy mi akar ez lenni. Én azért a Hallo - Danke schön - Lächeln - Tschüß  vonalon mindig végigmegyek, mert jól nevelt kis külföldi vagyok. :D


Ma megint abban az állapotban vagyok, hogy könyörögnöm kell magamnak, mozduljak már meg, csináljak már valamit. Felkelek, elkezdek valamit, visszaülök. Következő alkalommal vagy újba kezdek, esetleg folytatom a régit, de órákig tökölök egy dologgal. A fejem csatak zsír. Olyan szőrös vagyok, mint egy jeti, és ebben a hónapban még nem tornáztam, ráadásul egy hete vad vágyat érzek a csoki iránt, amit minden nap rendesen be is teljesítek. Ja, és tanulni kéne, gondolom ez lehet a fő probléma, és az is közrejátszhat az életkedvem rohamos csökkenésében, hogy jövő héten hazamegyek.

Akartam ma egy csomót takarítani, tornázni, utána beledögleni a kádba, megborotválkozni, majd hajat mosni, szépen beszárítani, és tanulni, vagy legalább elővenni, hogy lássam nem harap. 

Ehelyett kitakarítottam az almot, felsöpörtem amit szétrugdaltak a konyhában, kimostam az új ágyneműinket, a kiteregetéssel kalandparkká alakítottam a kölyköknek a nappalit, elmosogattam, ééés ennyi. :/

Pedig nem is aludtam majdnem délig, ami egy szintén gusztustalan szokásom, ha egyedül vagyok. Emiatt (is) utálom magam. 

Mit tegyek magammal, hogy legyen értelme egy napomnak?

Már jó ideje listákat írok egy adott napra, amit aztán vagy elvégzek, és kihuzigálom egymás után a tennivalókat, vagy nem.

2014. május 18., vasárnap

Nevessetek ki, de ma kimentünk a reptérre, és körbenéztünk. Elmutogatott nekem mindent, amit jegy nélkül meg tudtunk nézni. Ha egyszerűnek nem is, de kivitelezhetőnek tűnik. Háromszor kell átszállni egyébként: Busz+metró3+metró1+S-bahn1 és már oda is értünk. 1órába telt. Gondolom péntek reggel 8 órakor a dugó miatt még tovább is tarthat majd. Van egy egyszerűbb, kevesebb közlekedési eszközt igénybe vevő út is, de az egy nagy kört ír le, és fél órával tovább is tart. Maradnék ez előbbinél, nem lesz nehéz a csomagom, kivéve, ha a fél város épp ezen a vonalon közlekedik, és mindenkin keresztül kell vonszolnom.
Bár gondolom, majd jól elrontok valamit, és szanaszét fogom idegeskedni magam közben. Most még ott tartok, hogy az egyértelmű dolgokat se fogom fel, ha ott leszek, nem fogom tudni, beidegesedek, leesik a vércukrom, össze-vissza szédelgek, mire Budapesten leszállunk. Akkor nyugszom meg, ha már az IC-n ülök, és telefonálok.

*

Tudunk élni, éjszaka 3 körül találtunk egy dokumentum-filmet Helmut Schmidtről, és meg is néztük. Hiszitek vagy sem, de érdekes volt. Én meg annyira, de nagyon szeretném érteni az ilyen tartalmú dolgokat.

*

Most este visszavittük a Lyányt (:D) még egy második kontrollra is, ez a doktornő, aki szintén gyönyörű és fiatal, teljesen elégedett volt. Nina a vizsgálat után csak úgy söpört vissza a hordozóba, épp csak magára nem csapta az ajtót. :) Még egy kis idő kell míg teljes egészében felszívódnak a varratok, addig bekeményedik a heg, de nemsokára visszanő a szép fehér szőre, és makulátlan kis gyönszi lesz megint. :)

*


Elvezethettem volna a rendelőig, ami nincs olyan messze, és már egy hete megtettem ezt az utat hiba nélkül, de a szerda esti mondjuk gyakorlás nagyon rosszul esett, - kicsit megint beállt a derekam az idegességtől, most már mindig ez lesz? -, így inkább nem éltem a lehetőséggel. Tudom, tudom, gyakorolni kell, de már nagyon unom ezt a rettegést a saját tudatlanságomtól, vagy attól, amit ezzel okozhatok. Brutális kereszteződések vannak itt, és egyébként is, minden olyan furán van felfestve. Mindig úgy érzem magam, mint mikor vezetni tanultam.. 

2014. május 15., csütörtök

Tegnap megrendeltük a jegyemet, és életemben először, két hét múlva repülni fogok. Huh. Nem áll szándékomban semmit magammal vinni, nincs feladandó poggyász; azt hittem naivan, hogy a kicsi bőröndöm, és a kézitáskám jöhetnek fel a fedélzetre, de nagyon úgy tűnik, egy darab, az egy darab, szóval, ha jól értelmezem, még azt is bele kell préselnem a kis, egyébként a megadott paramétereknek megfelelő kofferkémbe, na meg a 8 kg-ba. Lesz nálam egy csomó jegyzet, félek, hogy már azzal elérem a súlyhatárt. A légitársaság Germanwings, nem mintha lett volna bármi más választásom, ezen kívül csak a madarak járnak erre.

Már attól totál ideg lettem, ahogy elképzelem, elveszik tőlem a cuccaimat, csak úgy. Maga a repülés nem mozgat meg túlságosan, nem érzek semmit, majd ha egyáltalán feljutottam, gondolom.


Az idegességem okai a következő két hétben:

- Át kell evickélnem a városon, busz és két metró, rengeteg ember, mert itthonról kb. 8 órakor kell elinduljak, csúcsidő.

- Az itteni reptéren átjutok-e bármilyen kapun, mit csinálok rosszul, értem-e, ha hozzám szólnak valamit, elveszik-e a bőröndömet, súlyhatár stb. stb. stb.

- A repülés: mert lezuhanni mégse kéne; Ez is egy kis izgalom valljuk be. :D

- Ferihegy: kitalálok-e belőle egyáltalán, megtalálom-e a 200E busz megállóját, mennyire van messze?

- A busz tényleg a ferihegyi vasútállomásnál tesz le? És ott fel tudok szállni a Nyugatiból induló Ic/gyorsvonatra, ami végre abba az irányba visz, amit ismerek is? Hol lehet jegyet venni?

Ezek biztosan nevetséges kis apróságoknak fognak tűnni, ha mindezen már egyszer átesek, és jó lenne, ha már péntek este otthon hallgatnám Anyu dorgálását, amiért nem voltam képes elmondani neki, hogy hazajövök. Ti nem ismeritek őt.

Nem fogom elmondani neki, hogy hazamegyek, csak ha már az IC-n ülök, mert szétidegeskedné magát, és hívogatna, de mivel azt ugye nem lehet, ha jól tudom, plusz nem is jó a magyar készülékem, nem tudna elérni, és félek, hogy még jobban becsípődne a dereka, és egy sima munkanapot is nehezen él túl néha, alig tud járni. Ha vonattal megyek, akkor is mindig felhív, és sokszor megszakad, akkor össze-vissza hívogat, de nincs térerő, próbálja a német számom, és teljesen kiakad, ha a „hang” azt mondja nem kapcsolható, és hasonlók. Most már értitek? Inkább haragudjon rám, amiért nem szóltam, majd örülni fog utána, de nem akarom, hogy még nagyobb baja legyen, mint ami már egyébként is van.




Lehet felvinni éjszakai és nappali krémet a repülőre? 
Pénteken elvittük a lánykát az orvoshoz a műtétre. Szegényke annyira remegett, hogy a hordozón keresztül éreztem, ahogy az ölemben tartottam az oda úton. El se tudom mondani, mit éreztünk, hogy oda kellett adnunk, ráadásul hatalmasra nyílt szemekkel, könyörögve nézett, ne hagyjatok itt. Nem soká tartott volna, és sírva fakadunk mind a ketten.

A délelőttöt hivatalokban és bútorboltokban töltöttük, ezzel is telt az idő, és nem azon aggódtunk, mi van, ha történik vele valami, ez mégis csak egy hasi műtét. Mikor hazaértünk, felhívta a rendelőt, a torkunkban dobogott a szívünk, de nem volt gond, 2 órára mehetett érte, én közben főztem.

Ami még külön érdekes, hogy a fiú alig evett, szomorú fejjel nézelődött ide-oda, ült a lábam mellett, és nézett rám, hol van a tesóm?

Amikor apukája (nyál, tudom..) hazahozta, nagy nehezen kikecmergett a ketrecből a fején a körgallérral, alig tudott menni, azt is részegen, de azonnal harcolni kezdett, hogy leszedje valahogy, ez sikerült is, majd visszaerőltettük, újra leszedte, inkább ráhagytuk. Az viszont elég vicces volt, ahogy Maxi sokkot kapott a galléros Ninától, és eszeveszett ütemben rohant a lakás túlsó végébe. Később előjött már, de csak távolról szemlélte. Miután már nem volt ott a mumus, odament hozzá, és látni lehetett az aggódást, ha nem láttam volna, nem hinném el. Megpuszilta, megnyalta az arcát, és olyan aggódva nézte, utána minket, mi a baja? Szagolgatta, aztán a hordozót. Végül benne éjszakáztak egymás mellett. Még cuki volt, amikor odahozta neki az egyik egerüket, és letette elé, hogy gyere, játsszunk, vagy tessék ajándék. Egyem meg őket, olyan édesek, egymással is, meg velünk is.

Nem tudom elképzelni, hogy még ennél is több szeretetet lehetne kapni egy állattól.

Vasárnap este visszavittük kontrollra, és a doktornő nem igazán volt elégedett a sebbel. Most szigorúan rajta van a gallér, vagy ha nem, mindig nézem, mit csinál, ha nyalakodik, hol, és rászólok, hogy azt ne csinálja, és abbahagyja, tényleg.





Ezen a vasárnap is vinni kell, remélem most már rendben lesz. Naponta többször megnézem, nincs-e vele baj, de nem szenved, játszanak is, akkor is, ha rajta van a gallér. Nagyon vicces, ahogy szinte bólogatva közlekedik vele.


Szeretjük őket, ez nem is kérdés. :)

2014. május 14., szerda

A magyar telefonom most már végérvényesen és teljesen tönkrement. Feltöltöm, már aznap este kikapcsol. Tudom, nem túl bonyolult a diagnózis, bedöglött az aksija. De én szeretem ezt a telót. Lehet még egyáltalán nyomógombos telefonokhoz akkumulátort kapni? Vagy szerezzek be még egy okosat, ami inkább csak okoska, mert nincs szükségem túl jóra.
Két hét távollét után hazatért, és 4 egészen jó napot töltöttünk együtt. Semmi extra dolgot nem csináltunk, mert szakadt az eső, szünetekkel, de minden nap. Egyszerűen csak jó volt együtt. Beszéltem rengeteget, mert az nagyon hiányzik. Most megint jobban értek mindent, vannak néha ilyen napok, ekkor vagyok a hullám tetején, gondolom.

Bevásároltunk, keresgéltünk dolgokat, amikre hétköznap vagy azon az egy szabadnapon nem lenne idő, így most már van egy csodálatos, hatalmas serpenyőm tetővel. Fel is avattam rögtön, kétszer.

Jártunk a magyarul-nem-tudom-milyen hivatalban, be akartunk jelenteni engem a városba, és így az országba is, de sajnos nem sikerült, mert már itt se megy semmi időpont nélkül, amin Ő teljesen kiakadt, szerinte 3 évvel ezelőtt minden (!!!) papírját elintézte egyetlen óra alatt.  

Másik állomás a Közlekedési Hatóság volt, vagy valami ehhez hasonló, itt is egy időpont lett az eredmény, és tőle szokatlan módon már egészen dühös volt. Itt tényleg nem gyakori az ügyintézésnél, sőt ennek a hivatalnak a honlapja egyáltalán nem írt erről.

Ezt az időtöltést „találtuk ki” magunknak, hogy gyorsabban teljenek az órák, míg a kislányka orvosnál van (erről később), de a végén olyan gyorsan végeztünk, hogy még két bútorboltba is be tudtunk nézni. Találtunk is egy jó kis ebédlőasztalt székekkel, fából, ezt másnap spontán meg is vettük. Most a nappali valami raktárfélére emlékeztet, még nem találtuk ki, hogy rendezzük el, van ami még össze sincs rakva, üres és teli dobozok, asztal szék, meg minden, plusz két mosás is ott figyel a szárítókon. Semmiképp se vendégvárós állapot. De itt ez az egyik legjobb: nem kell foglalkoznom a ’mit szól, ha jön valaki, milyen „széjjeség” van kérdéssel, ami otthon kardinális, ide nem jön senki.

Szép lassan, és kissé bizonytalanul csak lesz valami ebből a lakásból.


Tervezgettünk ezt-azt a jövővel kapcsolatban is, amit épp akkor és ott el is hittem, de később mindig bizonytalanná válok.  
Még az esküvőn kiderült számomra, hogy meg fogja kérni a kezem. Akkor azt mondta, tudja mikor, de azt még nem, hogyan. Oh!!!!!!

Vasárnap egy régebbi beszédfordulatunk jutott eszembe, amit már egy ideje nem mond („Ich brauche noch Zeit.”), és rákérdeztem, hogy már nincs rá szüksége, vigyorgott, és azt mondta nincs. Persze bogár a fülemben, mert azért mégis csak érdekes ez, bedobtam 1-2 kérdést még, de nevettünk közben, mert próbált nagyon titokzatos maradni. Már azt is tudja, mikor, és azt is hogyan kéri meg a kis kacsómat (ez egyébként olyan nőiesen hangzik, egyáltalán nem illik hozzám..). Még megkérdeztem, biztos-e benne, hogy kell-e ez neki, de a legcukibb mosolyával mondta: „Ich bin mir sicher.” 

Azért ez egy kicsit izgi, nem?

Már nincs egy hónap az évfordulónkig, júliusban szülinapom van, illetve nyaralni is akar a hónap végén. Milyen időpontokhoz kötnek még lánykérést a fiúk?  De valahogy nincs meg a kép a fejemben, ahogy elmegy gyűrűt venni.

Egyébként itt nem tipikus a gyűrűvel kérés. Testvére meg a pasija is most mentek el gyűrűt nézni, pedig már karácsonykor megvolt a nagy kérdés. (Akarsz segíteni, hogy kevesebbet adózzak? – Na jó, most nagyon gonosz vagyok…)

Akiknél az esküvőn voltunk, ott a lány nem is látta a szertartásig. Egyforma karikagyűrű, csak a nőiben volt egy kis kő is, és ennyi. Kevés dologhoz ragaszkodok otthonról, de azért a kérést egy gyűrű különbözteti meg a kérdéstől, vagy nem? Csak legyen jó az ujjamra, és tetsszen, a többi nem számít. :)

(Persze az sem kizárt, hogy ez az egész soha nem történik meg…)
Hosszú ideje próbálom már megfogalmazni magamban ezeket, hátha most sikerül jól visszaadni írásban is, ami a fejemben van. 

Rengeteg dolog van, ami az embereknek egyszerűen természetes. Ez mindenkinek más, persze. Barátom például nem érti miért nincs hitelkártyám, hogy lehet az. Nekem az is nagy szó, hogy bankszámlám van egyáltalán, miért lenne hitelkártyám, miből fizetném ki a tartozást rajta, meg egyébként is, ha lenne rendszeres bevételem, még akkor se. Ez egy példa volt, van belőle még vagy száz.

Én nagyon egyszerűen voltam nevelve, és bármennyire próbáltam is ennek ellenállni, - ki is lógok a sorból azért rendesen, de ahhoz nem eléggé, hogy egy másikba beleilljek (van ilyen szó?) -, a mai napig ez határozza meg az életem, a gondolkozásomat, és ami a legfőbb, az igényeimet.

Igénytelen vagyok. Nem abban az értelemben, hogy nem fürdök, vagy nem cserélek ruhát, hanem ami másnak természetes, hogy megveszi, elvégezteti, szolgáltatást vesz igénybe, étterembe megy, ezek nekem mind nincsenek meg, nincs rá igényem, sőt, ami a legrosszabb, nem is merek ilyenekre gondolni. A mai napig zavarban vagyok a pincéres helyektől, nem volt pasi aki étterembe vitt volna*, félek is ilyen helyre bemenni, félek a fizetéstől, nem tudok borravalót adni, rettegek tőle, hogy lenéz a pincér, ha kevés stb stb. Unokatesóm felszolgáló, és ő is pont az a fajta, akik miatt nem is mernék bemenni ilyen helyekre. "Éccerű falusi lyány". Ez vagyok én. 

Most az esküvőn is baromi zavarban voltam. Nem tudok emberek között enni, én vagyok az, aki alig eszik vendégségben, mert összeugrik a gyomra, és csak csipeget. Itt az is hozzájárul, hogy nem értettem az étlapot, és tele volt olyan ételekkel, amiket nem ismertem, és sajnos ízre se igazán jöttek be. De hál' istennek, nem jöttek és kérdezték mit kérek, mert akkor még nagyobb bajban lettem volna. Svédasztal volt, ami egy másik parám, hogy tülekedni kell az ételért, azt megint nem tudok. Tudom, tudom, rengeteg parám, félelmem és szorongásom van, ami főleg a származásomból, és a neveltetésemből adódik. Rengeteg dolgot soha nem láttam, soha nem próbáltam, akárhová kerültem, mindig hátrányban éreztem magam, és valójában hátrányban is voltam.

Olvastam könyveket, igényem van igazi filmet látni, nem érdekel a tévé, szeretnék színházba menni, szeretném, hogy ezek a dolgok és a kultúra az életem része legyen, de soha nem volt ilyenre lehetőségem, maradtak a könyvek, az elérhető volt. Az otthoni, esetleg vendégségben hallott beszélgetések kiakasztanak, nem érdekel a téma, nem tudok csatlakozni. Nem érdekel kinek a kijének a kijével mi történt; ki szakított, ki válik, ki terhes, ki nem, ki dolgozik, ki nem. Egyik uncsi tesóm mondta egyszer: "Te más vagy, mindig is az voltál." Döntsük el, ez most jó, vagy rossz. 

Mindenhonnan kilógtam, otthon arra vágytam bárcsak egy olyan családban élnék, ahol úgy nőttem volna fel, hogy a kultúra az életem részét képezi, de nem. Ezért az érzésért régen is, és a mai napig is óriási lelkifurdalásom van. Irigyen olvasom a blogokban, ha arról írtok, kinek milyen származású a családja, ez vagy az történt velük, és a rengeteg könyv a polcokon stb stb. Nálunk a legtöbb, amit hallani lehet valakiről: "Jó ember volt és/vagy nagyon vallásos." És hasonlók. 

Azt hallottam: ne hazudjak, ne lopjak, ne csaljak (a Tízparancsolat nagyjából), sok volt a nem szabad, és a legfontosabb a 'mit szólnak'.

Mindig úgy érzem, kevés vagyok mások mellett, és amit megkaphattam volna, azt is elszalasztottam a félelmek miatt. Sorolhatnám az élethelyzeteket, aminek a közelébe se merek kerülni, sőt, ha módomban áll, olyan messze megyek tőle, amennyire csak lehet. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, például most kezdtem el itt "merni" boltba menni és bevásárolni vagy csak nézelődni. Tele vagyok rossz érzésekkel emiatt, persze az önbizalmam régóta a nulla felé konvergál, ez sem sokat segített az évek során, hogy túllépjek az évtizedes vélt vagy valós hátrányokon. Tudom, hogy valószínűleg nem vagyok annyira rossz mindenben, kell lennie valaminek, amit én is jól tudok, de ha nem így érzek, akkor mit tegyek?

Csak annyit akartam ebből leszűrni, hogy nagyon szeretlek olvasni titeket, de sokszor írtok olyan dolgokról, amit én nem csinálok vagy nem eszek, nem is kóstoltam,  néha nem is tudom, mi az, és ilyenkor olyan rossz, mert arra kell gondoljak, milyen távol is vagyok mindezektől, meg sokszor úgy általában az igazi élettől.



* Lásd. az okot pár poszttal ezelőtt, meg azelőtt, meg azelőtt. Én nem vagyok jó nő, azokat viszik el vacsorázni. Meg a pasijaim is csórók voltak, nem csak anyagi értelemben, remélem értjük.   
Nem írtam több mint 10 napja már, de most a legfontosabbnak azt érzem elmondani, hogy továbbra is a mosás a kedvencem a házimunkák közül. :D

2014. május 1., csütörtök

Tegnap:

- eltévedtem, miközben neki próbáltam megvenni valamit (próbálom megismerni a közlekedést, ez az eredménye; folyománya: idiótának éreztem magam, beidegesedtem, feldühödtem, leesett a vércukrom, beszédültem, még jobban kitört rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy nincs kit felhívjak, ha baj van, mert nincs itt senkim az égvilágon, aki  meg lenne, nincs itt, és mivel borzasztó elfoglalt "" ott ahova ment, a telefont se venné fel... )

- először volt olyan gondolatom egy városrészben, hogy nagyon kell fognom a táskámat, tele is szaladt mindenem rossz érzéssel, mert ez a város minden értelemben nagyon színes, és itt mondjuk úgy, feltorlódtak olyan emberek, akiket nem szívesen látnék a közelemben -> bár ez már az eltévedés után volt, tehát egy bizonyos lelkiállapot már adott volt (soha nem a szín a gond, hanem a viselkedés, de vannak bizonyos összefüggések is, tegyük hozzá..)

- annyi rendőrt láttam, mint még soha életemben, mind rohamfelszerelésben - kedves kis szokás itt április 30-ról május 1-re virradó éjjel bizonyos városrészekben a randalírozás, autók, és egyebek felgyújtása, ill. hasonló kis kedvességek, teljesen érthető nem?

- hazudtam Anyunak (egyetlen szót, de nem akartam, hogy kombinálni kezdjen, amiért egyedül lettem hagyva két hétre, ezért letagadtam jó pár napot; a hazugságot nagyon komolyan veszem, nem is megy jól és nem csinálom, hacsak nincs rá fontos okom. ez az volt)

- közben beleült az ölembe nagy dorombolva a lány macska, ezzel jelezve, hogy befejezte a bagzást (oh, Gott sei dank!!!)

- éjszaka megkaptam, hogy igazságtalan vagyok.. valaki szenved ebben a kapcsolatban, bár mikor ezzel szembesítettem, szerinte nem erről van szó.. mi van ha ezek már az első jelek, hogy akkor ennek lassan vége lesz?