Tegnap:

- eltévedtem, miközben neki próbáltam megvenni valamit (próbálom megismerni a közlekedést, ez az eredménye; folyománya: idiótának éreztem magam, beidegesedtem, feldühödtem, leesett a vércukrom, beszédültem, még jobban kitört rajtam a pánik, mikor rájöttem, hogy nincs kit felhívjak, ha baj van, mert nincs itt senkim az égvilágon, aki  meg lenne, nincs itt, és mivel borzasztó elfoglalt "" ott ahova ment, a telefont se venné fel... )

- először volt olyan gondolatom egy városrészben, hogy nagyon kell fognom a táskámat, tele is szaladt mindenem rossz érzéssel, mert ez a város minden értelemben nagyon színes, és itt mondjuk úgy, feltorlódtak olyan emberek, akiket nem szívesen látnék a közelemben -> bár ez már az eltévedés után volt, tehát egy bizonyos lelkiállapot már adott volt (soha nem a szín a gond, hanem a viselkedés, de vannak bizonyos összefüggések is, tegyük hozzá..)

- annyi rendőrt láttam, mint még soha életemben, mind rohamfelszerelésben - kedves kis szokás itt április 30-ról május 1-re virradó éjjel bizonyos városrészekben a randalírozás, autók, és egyebek felgyújtása, ill. hasonló kis kedvességek, teljesen érthető nem?

- hazudtam Anyunak (egyetlen szót, de nem akartam, hogy kombinálni kezdjen, amiért egyedül lettem hagyva két hétre, ezért letagadtam jó pár napot; a hazugságot nagyon komolyan veszem, nem is megy jól és nem csinálom, hacsak nincs rá fontos okom. ez az volt)

- közben beleült az ölembe nagy dorombolva a lány macska, ezzel jelezve, hogy befejezte a bagzást (oh, Gott sei dank!!!)

- éjszaka megkaptam, hogy igazságtalan vagyok.. valaki szenved ebben a kapcsolatban, bár mikor ezzel szembesítettem, szerinte nem erről van szó.. mi van ha ezek már az első jelek, hogy akkor ennek lassan vége lesz?