Most kutatni kezdtem a naptáramban jó dolgok után, és a két nyilvánvalón kívül még ezeket találtam:

Januárban

ugyan egy vírussal indítottam, aminek köszönhetően egy napot majdnem eszméletlenül töltöttem, a vezetési órákkal szenvedtem és az egész hónapot egymástól távol töltöttük, de láttam egy csomó filmet, a családommal voltam, és pár könyvet is elolvastam, miközben végig abban reménykedtem, hogy az oktatóm végre rámondja az áment a vezetésemre, és kiír vizsgára. Mint tudjuk ez nem történt meg. Sokat látogattam barátnőm novemberben született babáját, akinek hatására megmozdult bennem valami. Voltam megint temetésen és fogorvosnál, ahol életemben először azt mondta a doki, hogy nincs baj a fogaimmal.

Februárban

tovább folytattam az önbizalmam módszeres lerombolását a vezetéssel, mélyen bennem maradtak ezek a dolgok, vagy csak ráépültek a korábbiakra, de a lényeg, hogy még mindig keserűen gondolok vissza rá. Újrapakoltam az összes szekrényemet, kidobtam mindent, amire már nem volt szükségem, vagy nem tudom hordani, olvastam és filmeztem tovább. Egyre jobban szenvedtünk a távolléttől, megint megbetegedtem. A hónap végére nagy nehezen lett vizsgaidőpontom, mondani sem kell rengeteg pénzért.

Márciusban

már teljesen kész voltam a különléttől, tanulni is kellett volna, de a végén már a jogsi se érdekelt csak vele lehessek. Ő is hasonlókról számolt be, és már komolyan aggódtam magunkért. Nagy nehezen sikerült megszerezni a kis plasztikkártyát, és 2 hónap 3 hét után újra láttuk egymást. Voltam Essenben, megvettem életem első futócipőjét, használatba is helyeztem és elromlott a tűzhelyünk sütő része.

Áprilisban

egyszer csak elkezdtem dolgokat egyedül intézni mindenféle félelem nélkül németül. Ezek csak kis lépések másnak, nekem nagyok voltak. Sokat filmeztünk. Voltunk esküvőn itt, ahol a zene beindulása után nagyon jól szórakoztunk, hazafelé pedig életem első önálló vezetését is abszolváltam. Végre jártunk az állatkertben is. A hónap végét veszekedéssel töltöttük, voltam egyedül meccsen.

Májusban

még mindig tartott a rossz időszak. Megoperálták a lány macskát, sajnáltuk nagyon, de azóta mindenkinek jobb így. Voltunk sok és sokféle meccsen. Életemben először repültem, és a gyerekek 1 évesek lettek. 

Júniusban

voltam otthon két hetet. 2 évesek lettünk. Meglátogatott a Tesóm, pontosabban együtt vonatoztunk ide az első osztály minden kényelmével. :D Hivatalosan is az ország és a város lakója lettem; Öcsémet körbevándoroltattuk a vidéken: jártunk Helgolandon, egy csomó olyan dolgot látott a városból, amit eddig még én sem. Vezettem hazafelé Cuxhavenből egészen fel egy kompra, láttuk az Északi-tengert, ott is ahol az Elba belefolyik, mindenféle kastélyokat és állatkerteztem Tesómmal is. Ő pedig megvette ezt az autót, az egyetlent, amit vezetni tudok. Meglátogattak a szülei is, ez mindig több stressz, mint öröm. :D

Júliusban

32 éves lettem és sikeresen beittam előtte éjszaka, aminek következtében délig a fejemet is alig tudtam felemelni, de este azért el tudtam menni isteni kínait vacsorázni. Németország világbajnok lett, majd másnap elutaztunk Dániába, majd továbbmentünk Malmöbe, a kettő között pedig megkérte a kezemet, na az azért elég jó volt. :) Megnéztük Az Operaház fantomját. Átrendeztük a lakás még alakítható részeit. Megrendeltük az új matracainkat. Lett egy cuki kis biciklim, és bicajoztam!!! 

Augusztusban

egyedül vezettem egészen messzire autópályán és alagúton keresztül, miközben egy olyan autóval haladt előttem, amiből elfolyt a fékfolyadék, igen autószerelőhöz mentünk. Valahogy itt kezdődött a baj, mert kimentünk a halpiacra, és vettünk egy zacskó édességet. Életem első dönerje.

Szeptemberben

hazautaztunk két hétre, beszólt az apja, azóta se békültem meg vele, és valószínű ez nem is változik már. Norvégiába menet itt aludtak a húgáék. Láttuk Stayrt, Erzberget, Hilflaut, Gödöllőt, Lüneburgot. A hónap végén a matracok is megérkeztek. 

Októberben

túl sokat vásároltam. Bepánikoltam egy parkolóházban. Visszamentünk Dániába Legolandba. Találkoztam Edevel. :) Pinnebergben az autóba zártuk a kulcsot. Voltunk Kreisky koncerten. Imádott párkám is ekkor érkezett hozzám. Durván lebetegedtem, de két nap alatt láttam a Dortmundot és a Bayern Münchent is játszani.

Novemberben

hazautaztam, hogy ugyanaz történjen mint mindig, és elbukjak, de újra repültem és felköszöntöttem barátnőm egy éves kisfiát, akivel nagyon jót játszottunk. Nálunk vacsorázott egy régi barátja, és kollégája a hongkongi barátnőjével, akivel jó lenne barátkozni, de kéne egy közös nyelv, amit mindketten elfogadhatóan beszélünk. Minden karácsonyi ajándékot elrendeztünk. Egyébként szégyen, depresszió meg a szokásos haverok; az is biztos belejátszott, hogy megint nagyon kövér lettem. Lett új telefonom.

Decemberben

hazautaztam újra, és elhoztam a szüleimet, akik először jártak külföldön és repültek életükben. Nálunk töltöttek egy hetet, amiről még most is csillogó szemmel beszéltek; elvittük aput igazi Bundesliga meccsre, sőt anyut is, aki egyébként otthon nem is jár. A hazautazós családolás kevésbé sikerült jól, főleg az ő részén, beleértve az esküvőt is. Meg is betegedtünk nem kicsit, még mindig benne vagyunk, de ennek ellenére örülünk, hogy tegnap végre hazaértünk. Hozzánk haza. Kaptunk viszont sok ajándékot, ezek nagy része jó is, ez se elhanyagolható öröm. :) Megvan az új laptopom, és gyönyörű. :)

+1 Kiderült, hogy a tűzhely a lakásszövetkezethez tartozik, csak el kellett volna olvasni a szerződést, írni egy emailt, és már meg is szerelték volna. Márciusban! :D

Minden szépet és jót kívánok Nektek! Szeretnék a következő évben is ennyi érdekes posztot olvasni Tőletek, abba ne merje hagyni senki az írást! :D

A saját évértékelésembe még csak bele se merek kezdeni. Maradjunk annyiban, hogy változtatni kell, mégpedig szinte mindenen, és sürgősen, mert így nem mehetnek tovább a dolgaim. Kivéve persze Őt, mert megmagyarázhatatlan okból ugyan, de szeret, még így dagadtan és hisztisen is, ezt a jó szokását tartsa is meg. :)

Vannak ötleteim, akár fogadalmaknak is nevezhetnénk őket, de rettegek az újabb csalódástól magamban, ezért rágondolni is félek, nemhogy írni vagy beszélni róluk.

Jó, hogy vagytok! Írjatok sokat! :)

A december második fele így telik (kivéve, ha én vezetek, de arról inkább nem csinálok képet) :

Minden sokkal, de sokkal jobban alakul, mint vártam. :) Úgy látszik jó előre "el kell félni", minden lehetőséget, és akkor nem lesz gond. Ez a módszer vált be eddig a legjobban. Kivéve a hátamnak, ő nagyon nem örül az ilyen fajta idegeskedésnek.

Holnap repülünk, szülőkkel. Becsekkolós email meg nem jött, eddig mindig kaptam, akkor is, ha nem használtam. A szél meg fúj, de nagyon. Mi lesz ebből?

Most épp teljes stresszben próbálom - Tesóm régi ágyára száműzve - összeállítani, hogy mit fogok enni adni a szüleimnek, míg nálunk lesznek. Az egy teljes hét, napi háromszori étkezéssel, úgy, hogy napközben városnézést tervezünk, tehát nem lesz időm felkészülni.

Totális stresszben vagyok, ráadásul apu nem eszik "futtyfuruttyokat" (minden ami nem a nagyon hagyományos magyar falusi étel kategóriába tartozik), és az én M-em meg ilyeneket tervez, hogy majd elmegyünk dönert is enni, meg currywurst-pommest, burgert. stb.

Ez jól is hangzik, de ettől nekem még főznöm kell, mert apunak egy nap minimum egyszer, de inkább kétszer főtt étel kell. 

Valami durván fáj a hátam és a gerincem. Mindig ez van, ha ideges vagyok napokig, és szorongok, ráadásul itt elvárások lesznek felém, nem is kevés, én meg már vagy évek óta nem feleltem meg egynek sem. 

Mindegy, a végén a konklúzió úgyis ez lesz: "Nem főz.". A többit meg inkább hagyjuk.

(Még  mindig nem jó a sütőnk, így a jénaiba összedobált hozzávalók gyors és frappáns megsütése kiesik...)

Már épp felszállt volna a gép, percre pontosan menetidőben, erre megszólal a kapitány, Jörg, hogy fellépett egy kis technikai probléma, igyekeznek elhárítani, türelmünket kérik, blabla. Fél órával később közli, hogy a kis hiba nagy, és inkább gépet cserélnek. Gépet! Hm. 

Oké, szerintem is cseréljünk inkább, de még további 30 perc következett, míg arra vártunk, hogy egyáltalán kiengedjenek minket. Vissza a buszra, megint vissza a kapuhoz, újabb várakozás,  megint beszállítás, busz, felszállás.. és megtörtént, elhagytuk a földet. 

Ilyenkor mindig erősen nyomom a fejem az ülésbe, mert nem tudom más ez hogyan érzékeli, de én elég durván szédülök. A másik finomság az volt, mikor felhívták a figyelmünket, hogy ha nem túl fontos, ne nagyon kapcsoljuk ki az öveket. Na mondom remek, még össze is hányom magam (jobb esetben! - A hányós zacskóra azt írták, nem gond nem veszik személyesnek), de akkora gond nem volt, csak kis turbulencia sorozatot kellett átvészelni, túl lehetett élni, de ha először repültem volna, igencsak kellemetlenül érintett volna.

... és vezettem egyedül!!! 

Több helyre, és parkoltam nem is egyszer, és sávokat váltogattam, meg k. nagy kereszteződés előtt jó helyre soroltam be. Visszamentem a múltkori tett színhelyére is, itt a parkolás elmaradt, mert konkrétan egy darab hely sem volt, csak mentem egy-egy kört mindkét szinten (ez egy kicsi bevásárlóközpont, és a parkolás is ingyenes, érthetően tele volt délben).

Vettem nagyon (nagyon-nagyon!) meleg cipőt is, meg karácsonyi ajándékot neki. Persze rendkívül jól néz ki, hogy én laptopot kaptam, ő meg hátizsákot és könyvet fog. A könyvet még otthon vettem, magyar kastélyokról szól németül, nem is hoztam magammal, akkor kapja meg, ha odaérünk, itt csak a hátizsákot kell rejtegetnem, majd elutaztatom Ausztriába, és ott majd a szobájában rejtegetem tovább egészen 24.-ig. De azt akarom, hogy legyen neki meglepetés, mert kisgyerek módjára annak örül, na meg a csokimikulásnak. Így kétszer lesz neki karácsony, itt is, ott is kapja a meglepiket. :)

Oh, most jut eszembe Mikit nem is vettem. Jártam több boltban is, és nem tűnt fel, hogy minden ilyesmivel van tele. Hmm, most öltözhetek fel megint, és mehetek le, még azelőtt, hogy hazaér. Szerintem tök csalódott lenne, ha nem kapna. Mondom, hogy olyan, mint egy gyerek.

Este vacsorázni megyünk, 8-ra, én vezetek. :) De akkor már nekik is veszek egy-egy csokimikit, bár nem tudom, a lánynak jelent-e ez valamit. És csináltam Albert kekszes sütit is, azt viszem desszertnek. Milyen remekműveket alkothatnék, ha tudnék sütni működne a sütőnk. :)

Apropó sütés-főzés! Már előre tiszta para vagyok a jövő héttől. Előre látom, hogy "jajj kislányom, hogy néz ki ez a lakás", "miért nem főzöl?" vagy hasonlók... Amúgy várom, mert tök jó lesz, itt lesznek a szüleim, látják hol élünk, életükben először kiteszik a lábukat az országból meg minden, csak majd azt várják - különösen apu -, hogy itt is minden úgy legyen, ahogy megszokták; eléggé biztos vagyok benne, hogy meg fognak dorgálni, mert nem úgy gondoskodok M.-ről meg a lakásról, ahogyan azt kéne. És nem főzök minden nap szigorúan délre minimum kétfogásos, magyar ételekből álló ebédet. De az egyetlen közös az otthoni és itteni életünkben, hogy van pálinka a hűtőben. ;)

Miért érzem úgy, hogy síkideg leszek egy hétig? Ráadásul ő alig lesz itthon, mert mint kiderült, azon a héten ügyeletes, pénteken karácsonyi bulijuk van, de az ügyelet miatt szombaton és vasárnap is be kell mennie. Az időzítés egyszerűen remek. 

Szeptemberben is így volt, mielőtt útra keltünk volna: dolgozott két hétig egyfolytában, majd elindultunk haza, 1064  km macskákkal meg velem. Bár állítása szerint óriási segítség voltam neki a vezetésben azzal, hogy cserélünk kb. kétóránként. Most megismételhetjük, csak ne essen se eső, se hó. Egyik rémálmom a több százból, hogy vezetek, és egyszerűen megáll velem az autó, vagy defektet kapunk, és nem tudom kezelni a helyzetet, kisodródunk, baleset, a kölykök kiesnek, elütik őket, hasonló jóságok; kis osztrák-magyar horror story..

Ha néha nekiülök az írásnak, egészen jól belelendülök, de azt hiszem, erre mondják nálunk, hogy összehordott szelet, esőt. :D

Minden évben rájövök, hogy nincs igazi téli cipőm/csizmám, és ezért fázik a lábam.  Ez focimeccsen az igazi, mert a végére már szó szerint fáj, teljesen mindegy, hány vastag zoknit kényszerítek bele a cipőmbe.

De az az igazság, hogy alig látok valamit, aminek vastag bélése is van, meg tetszene is.  

Azt is meg kellett ma állapítanom, hogy bármennyire is azt hittem, de nincs itt sapkám. Otthon (másik otthon) kell lennie, de legutóbb se találtam, pedig kettő is van. 

Még egy mai napi tanulság: ne biciklizzek kesztyű nélkül, mert utána a zárat is alig tudom megfogni, nem hogy még ki is nyissam. 

Mikor pattanjak kerékpárra, ha nem -2-3°-ban, ugye. Sütött a nap egész októberben, sőt még november első felében is, de szegény biciklim a lyukas gumijával álldogált a garázsban két hónapig. A válasz mindig csak ennyi volt, ha kérdeztem, mikor tudná megcsinálni: rajta van a listán. Hétvégén valahogy előre ugorhatott pár helyet, mert végre megtört a jég. Gyorsan kerekezek még párszor, mielőtt leesik a hó.

Az egésszel csak azt akartam mondani, hogy kimentem, és szétfagytam. :(

Egyébként a szombatot szokásom szerint túlparáztam. Egész kellemesen sikerült, leszámítva, hogy túl korán (!!!) jöttek, és én melegítőben szárítottam a hajamat. Elterveztem, hogy szépen kisminkelem magam, keresek valami ruhát, ami látszólag eltakarja, hogy dagadt disznó lettem megint, és milyen jó lesz. Konkrétan a macskaszaralom se lett kitakarítva, nemhogy még sminkeljek.

A lányt Jennifernek hívják, szegényt azóta következetesen Jessica-ként emlegetjük, és tényleg nem tud jól németül. Próbáltam vele nagyon szépen, lassan, artikuláltan beszélni, mert tudom, milyen ez, sokszor nekem is nagy segítség lenne, de nem tudom, tényleg értette-e, vagy csak bólogatott, igen, igen. Ez egyébként állítólag jellemző az ázsiaiakra. Sokszor vettem észre, hogy ért valamit, de mégsem jól. 

Jó lenne vele találkozni, mert itt nem tudok beszélni senkivel, és azt vettem észre, hogy egész este be nem áll a szám, olyan jó érzés végre több emberrel egyszerre kommunikálni. Én beszélek ("") németül, ő angolul, de itt meg is áll a tudomány.. Ez a barátkozás sosem ment nekem. Kifejezetten magamnak való vagyok, félek is az emberektől, vannak nehézségek bőven.

Ellenben a srác visszahívott minket a hétvégére, amit jó lenne pénteken megejteni, mert vasárnap hazarepülök, nem szeretnék előző este még sokáig fennmaradni. Eszünk valami ázsiait, azt írta. Ez így azért elég tág fogalom. :)

Múlt héten kétszer álmodtam azt, hogy terhes vagyok. Unokatesóm a legutóbbi otthonlétem alatt mesélte el, hogy ő nem csak álmodta. Örültem neki nagyon, majd hazamentem, és elbőgtem magam. Felköszöntöttem barátnőm 1 éves, cuki-okos-gyönyörű kisfiát, játszottunk a kis szőnyegén, imádtam. Még most is ott autóznánk, ha nem kellett volna sietnem. Hazamentem, és elbőgtem magam.

Tegnap mikor felkeltünk, megosztotta velem az álmát: a kórházba fuvarozott szülés céljából, ahol egy kisfiúval ajándékoztam meg anyukámat a kis családunkat. 

Majd tovább gondolkodott: 

- Tudod milyen az, mikor csak fokozatosan jutnak eszedbe a részletek a saját álmodból? Azt hiszem igazából ketten voltak. :D

Persze ami korábban nem volt rendben, az most sincs. Csak most a vágy nagyon hatalmába kerített, valószínűleg teljesen irreális az egész. Itt is valahogy minden címlapon állapotosan virít valaki, a facebookom tele van ultrahang képekkel (azoktól egyébként kiver a víz valamiért), vagy baba -és kisgyerekfotókkal. Talán csak ezek miatt vannak ezek a furcsa érzések.

Az egész olyan zavaros...

... mert vannak csodák. Ugye vannak?

Várom a bácsit, akihez minden évben szerencsém volt, mióta együtt vagyunk. Hogy hívják azt a valamit, ami a konvektoron van, és méri a fogyasztást? Fogyasztásmérő? :D Na azt cseréli. Ha jól emlékszem tavaly szétparáztam az agyam, mi lesz, ha kérdez valamit. Most nem nagyon érdekel,  gondolom tele lesz kérdésekkel. :)

*

A telefonnal nem boldogulunk egymással. Én elvárnék bizonyos - szerintem alap - dolgokat, ő meg nem tudja, nem akarja, nem mutatja. De legalább van rajta piros, és nem kell egyfolytában töltőn tartanom.

*

Megbeszéltük azzal a két emberrel, akiket talán az itteni barátainknak is nevezhetnék, hogy szombat este nálunk fondue. Lemondták, mert a lánynak mégis be kell mennie dolgozni. 

Erre ő, nevezzük leendő férjemnek, hogy legyen pozitív kicsengése a mondatnak, meghív egy másik párt. A sráccal kétszer találkoztam eddig, menő, és gazdag (a családja), körbedugtautazta a fél világot, szóval már előre örülök, hogy meglát így jól elhízva, fúj, a szar németemmel, és hozza az új csaját, akivel össze is cuccoltak, ergo komoly. Gondolom valami gyönyörű modellkinézetű, vagy hasonló, tetőtől talpig "dizájner" ruhában. Amint belép ebbe a lakásba, szerintem felsikít. Nincs jelentősége, de egyébként honkongi, és inkább angolul tud, mint németül. Jár valami kurzusra, de attól tartok az nekem édeskevés lesz.

Na ki nem beszél itt angolul? Biztos nagyon szórakoztató lesz. 

Meg is könnyebbültem, hogy nem jön ide senki, és elég lesz csak egyszer nagyon nagyot takarítanom, mielőtt jövő héten hazautazok, és elhozom a szüleimet. Tudom, tudom, anyukám is mindig mondta, hogy rettentően magamnak való vagyok.

Szeretnék egyedül lenni, fetrengeni az ágyban, csokoládét (vagy bármit, ami elém kerül) zabálni, mert már úgyis mindegy:

Na most már kezd felb*ni ez a telefon.

1. Nehmen Sie die Batterieabdeckung ab!

... és ennyi. Idáig jutottam. Nevetséges, komolyan, ennyire hülye vagyok??!

A tök gyenge körmeim inkább be-és letörnek, minthogy fel tudjam nyitni. A picsába már.

Persze tanulni is kéne, meg boltba menni ajtódíszért, de inkább befekszem a telefonnal a kádba, hátha beleejtem. Na jó, inkább csak a használati útmutatót viszem.

*
Update: 

Az a titka, hogy nagyon, de nagyon dühösen kell csinálni. Most már befejezem a nyafogást. 

Már hónapok óta rosszalkodik a laptopom. Nem szeretem cserélgetni a kütyüjeimet. Ha rajtam múlna, sose vennék újat. De csak két pozícióban nem csíkos a képernyőm, vagy ugrál, vagy vibrál, és csíkozódik, illetve ezek tetszőleges kombinációja. Ha nagyon hátrahajtom az az egyetlen használható póz, filmnézésre már így sem alkalmas. :( 

6 éves. Na igen, de ez szerintem nem jogosítja fel semmire. Neve is van, hogy teheti ezt velem?

A telefonomról  már írtam korábban. Már három aksim is van, mindegyiknél ugyanaz történik. Máshol, másik kábellel is töltöttem. Az eredmény változatlan. Még nem okos, de nagyon szerettem. Mikor most otthon voltam, teljesen megszívatott. Csörgött, kikapcsolt, megnyomtam egy gombot, kikapcsolt. Telefonálni csak töltőről  tudtam, valahogy azt nem szívesen teszem. 

Akartam venni egy másikat pár ezer forintért, arra a célra, amire kell: hívás, sms. De valaki ugyebár nem engedte, mondván, vegyünk itt egyet, és lehetőleg okosat. Itt került a képbe egy újabb probléma, a sim. Micro meg mini, meg nano, és ki tudja mik vannak még. A számom 9-10 éves, így a kártyám is. A német telefonom okos ugyan, de még abba is a hagyományos sim került, ezért csak nemrég kellett szembesülnöm a változásokkal. 

Három szempont alapján választottam: ár, sim kompatibilitás, és egyáltalán mi tetszik. Évek óta még csak nem is érdeklődtem a telefonok iránt, nemhogy keresgessek. Rövidre zárva: rendeltünk egyet az amazonról, és ma megérkezett. Ott tartok, hogy kiszedtem a dobozból, és még a aksit se tudtam betenni, pedig nem mondanám, hogy teljesen hülye lennék ezekhez a dolgokhoz, bár eddig még a német telefonomat se kellett szétszednem. Hoppsz, azt sem tudom. Talán újra kellene gondolnom a technikai dolgokhoz kapcsolódó, magamról alkotott véleményemet. 

Az izgalom addig tartott, míg kibontottam. Az örömöt az okozta, hogy várhattam a futárt, és míg kinyitottam a csomagot. Normális dolog ez? Nem hinném. Talán, ha vágytam volna rá ...

A laptopra visszatérve. Nagyon sokáig győzködött, hogy vegyünk egy másikat. Nehezen válok meg a szeretett tárgyaimtól. Jó ez még, biztos lehet vele valamit kezdeni, megjavíttatni, bármit. Kicsit lelkifurdalásom is van, úgy általában, hogy én ezt csak úgy megkapom karácsonyra, míg más sokáig gyűjtöget, áruhitelre veszi stb. 

De ez lesz az ajándékom, unokatesóm intézte (ezzel foglalkozik, szóval nem leesett egy teherautóról, vagy hasonló..), már nála van, és telepíti. Ha ma végre odaér a számlámra a pénz, átutalom neki az árát is. Mire hazaérek 7-én, már otthon fog várni. 

Fogom annyira szeretni, mint ezt, az elsőt, aki használtan került hozzám, és olyan nagy örömet okozott?  Rajta fejeztem be a szakdolgozatomat egy hosszú hétvégén. Végig velem volt, mikor össze-vissza szaladgáltam, hogy leadhassam. Az első skype-beszélgetésünket is rajta bonyolítottuk. Hallott, látott, olvasott mindent az utóbbi 3-4 évemből. 

Én minden ilyen tárgyamhoz ragaszkodok, talán túl szentimentálisan is. Sokan írjátok, másoktól is hallom, hogy legszívesebben földhöz vágná a telefonját, tabletjét, meg ki nem állhatja ezért meg azért. Lehet nincsenek igényeim, vagy szerencsém volt, de én eddig mindent szerettem, amim valaha is volt, mindegyiktől fájó szívvel váltam meg, akár telefon, akár laptop (jó, abból csak ez az egy volt/van), bármi.

Hiányozni fognak. :( 

Hogy szoktatok feldíszíteni egy lakást karácsonyra? 

Én még soha nem csináltam. Hiányzik belőlem mindenféle vágy a dekorálásra, ez tény, és még soha nem is volt saját helyem. Most is csak vándorlunk majd egyik szülőtől a másikig, de az érzést még előtte szeretném előidézni valahogy.

Nem elhanyagolható az sem, hogy meglátogatnak a szüleim (!!! vegyük észre mekkora dolog ez, ha azt írtam korábban, el se tudom képzelni, hogy ez megtörténjen) december közepén, és azon kívül, hogy eredménytelenül kitakarítom a lakást (úgyis azzal lesznek elfoglalva, hogy "széjjeség" van, és kosz), arra gondoltam, hogy egy kis ünnepi hangulatot is teremtek.

Első lépés: vettünk egy rénszarvast, aki téli ruhában veszít a tükör előtt. Rendkívül szellemes módon Rémynek kereszteltem, meglepő, de a kölykök körbeállták, megszaglászták, és békén hagyták. 

Második lépés: ...

Per pillanat itt tartok. Ja, és van szaloncukrunk, amit otthonról hoztam magammal, és a szüleinek szánom az ajándékokhoz csomagolva. Tavaly már kaptak, és nagy sikert aratott. Bár édességgel rosszat nem is tehetek. :) Kérdés, hogy marad-e addig. Ha jól meggondolom, van még egy köröm az édességboltban otthon. Most is tele volt a bőröndöm Túró Rudival, szaloncukorral. :)

De tegnap ráerősítettem a karácsonyi outfitre. Ezt legalább nem tudom kihízni:

Tegnap megint vezettem hosszabb idő után. Az utóbbi időben annyira rágörcsöltem, hogy inkább a lehetőséget is kihagytam. Tudom, tudom, gyakorolni kell, de mintha ez nálam fordítva működne. Csak egyre rosszabb lesz. Nincs semmi baj, míg nem kell parkolnom. Vagyis az elindulással és a megállással van problémám, épp csak a lényeg a gond. Na, ja. :/

Szakad az eső, és hideg van meg sötét is. El kellene vonszolnom magam egy egy boltig, elfogyott a mézem, és nagyon úgy érzem, legalább még egy hétig tömnöm kell magamba.

Még pislogni is fáj.

Nagyon rosszul esik, hogy az idő hirtelen észrevette: október van, és azonnal úgy is viselkedik, hogy még a héten november lesz, minden értelemben. 

Vasárnap volt a utolsó túra az oldtimerrel. Elküldtük téli álmot aludni, és a következő 6 hónapban nem kell róla sokat hallanom. (Itt be lehet jelenteni az autót egy félévre is.)

A biztonság kedvéért két kulcsot is vittünk, de most senki nem csinált hülyeséget, viszont betegen jöttem haza. Ezt úgy kell elképzelni, hogy beültem hazafelé a kocsiba azzal, hogy fáj a torkom, a következő percben már égtek a szemeim, fájt minden csontom. Hazaértünk, még egy pulcsi, fűtés be (most már nem volt indokom, miért ne kapcsoljuk még be), takaró, kanapé, tea, méz. Az ágyba már vacogva mentem, persze be is lázasodtam.

12 órát aludtam, a lázat sikerült is kiizzadni, de a torokfájás a mai napig nem múlik. Antibiotikumom nincs (nem is szívesen veszek be), a mézem épp elfogyott, a köptetőt nem találom a szótárban. Vannak bajok. Sajnos, ha megbetegszek, és nem jutok köptetőhöz, elég gyorsan fulladni is kezdek, és a tegnap éjszaka azzal telt, hogy állandóan fel kellett ülnöm, mert alig kaptam levegőt. 

De ettől függetlenül sikerült azt álmodnom, hogy terhes vagyok, majd Manuel Neuer (most szakított, az álmaim alkalmazkodnak a valósághoz, látjuk, ugye?) új csaja is, bár azt nem tudom a kettő ugyanabban az álomban volt-e. El is menekültünk egy szállodába az edzésről, amiért mindenki nagyon haragudott, de ő magasról tett rá, velem akart lenni. Cuki volt, és nagy.

Ennek nem tudom, van-e ahhoz köze, hogy ma este látni fogom, ugyanis így betegen meccsre megyek (tegnap is voltam, Dortmund!!!), nagyon okosan, de annyira örültünk, hogy láthatjuk az ország két legjobb csapatát, ez  betegség meg most jött. Értelemszerűen nem fogom kihagyni, csak nem igazán javulok, és a tegnap esti fagyoskodás se segített sokat. A mai sem fog, gondolom. És nem, nem tudok úgy felöltözni, hogy ne fázzak egy stadionban. Eddig legalábbis még nem sikerült.

A gyönyörű, barackszínű, vizsgázós outfithez szánt blúzomat, amit ráadásul kézzel mostam ki, belefújta a szél az erkély egyik pocsolyájába. Ja, mert esik is. Kezdhettem elölről.

Legalább szép ruhában megyek. Azt hiszem most megvan az érzés, és nem menekülök el. 

*

Ma este koncertre megyünk. Még soha nem voltunk ilyen helyen, fel sem merült. Él bennem a gyanú, hogy csak azért akarja, mert osztrák a zenekar. :D

Kreisky. Ismeri valaki? 

Egyáltalán nem vagyok koncertes. Utoljára talán 7 éve voltam, vagy még több. Egy régi bunkerből alakították ki egyébként a helyet, és a neve Übel & Gefährlich. Remélem egyik se lesz. :D

Mit vegyek fel egyáltalán? Nem akarok túlöltözni, de táskát mindenképp vinnem kell pl. Mi van, ha vékonyan öltözök, ha megdöglök a melegtől, ha nem tudom letenni még a kabátomat se? 

Így szórakozok én. Egyből szorongani kezdtem. :/

Ma valami megmagyarázhatatlan okból össze-vissza szédültem, ezért nem mentünk autózni, pedig tervben volt. Mondtam neki, hogy elindulhatunk, majd lesz valahogy, de nem akarta. Szerintem ő se bánta, mert ezen a héten ügyeletes, tegnap és ma is dolgozott, a telefon is csörög időnként (eddig csak nappal, nem ez a jellemző), elfáradt, na.

Főztem egy (tényleg!)jó levest, lefeküdtünk aludni. Én csak fetrengtem, de elmúlt végül a fejgörcsöm. Délután már nem akart nekiindulni, ma itthon játszott a Hsv, ez egyet jelent a dugóval. Elég közel lakunk a stadionhoz, az építkezés se fejeződött még be, egy óra alatt lehet ki se jutunk az autópályára. 

Tegnap este viccesen még megbeszéltük, hogy mind a ketten viszünk egy-egy kocsikulcsot magunkkal. Ha ma ejtettük volna meg a múltheti utat, bajban lennénk, mert országosan sztrájkolnak a vasutasok, és az S-bahn (vasárnapi megmentőnk) is oda tartozik. Egész hétvégén nyomják, ezzel magukra is haragították az egyik legnagyobb embercsoportot ebben az országban: a futballszurkolókat. 

Apropó sztrájk! A Lufthansa pilóták is kedvet kaptak, holnap kezdik. Csütörtökön a Germanwings vette fel a kesztyűt, a munkát meg ugye nem. Ezzel az az egyetlen problémám, hogy velük repülnék, kevesebb, mint egy hónapon múlva. Hm. Remélem addig megkapják, amit akarnak, vagy megegyeznek, akármi; én is csütörtökön repülök, oda és vissza is, ha ez a kedvenc napjuk erre a célra, meg leszek lőve. 

Tegnap volt egy nagyon vicces kis kalandunk. 

Lassan itt az október vége, és lejár az a fél év, amíg használhatjuk az oldtimert. Ezért valaki, aki nem én vagyok, minden alkalmat megragad, illetve  kisebb kirándulásokat is kitalál, csak hogy ezt az autót vezethesse. Az utunk csak Pinnebergig vitt, ebből is látszik, hogy nem a cél a fontos, csak az eszköz. :D

Már hazafelé indultunk, mikor megtörtént a baj. Régi autó, ha lecsukod a a csomagtartót, az zárva is marad, akkor is, ha az ajtók nyitva vannak.

Ha a kulcsot egy automatikus mozdulattal a hátizsákodba teszed, majd rácsukod a csomagtartót, az bizony semmi jót nem jelent. Ellenben nagyon vicces. Nekem. De nem mertem nevetni, mert annyira sajnáltam szegényt, teljesen kétségbe esett, majd dühös is lett.

Szerencsénkre van pótkulcs, de otthon. Újabb mázli, hogy erre jár az az S-Bahn, ami a mi városrészünkön halad keresztül. Igen ám, csak hogy a bérlete is be volt zárva, a pénztárcájával, a jogosítványával, és az összes iratával együtt. 

Becsuktuk az ajtókat, elindultunk. A táskámban volt lakáskulcs és pénz, na meg a most tényleg rendkívül fontos jogosítványom. Mikor odaértünk, épp indult a vonat, a következőig majd félórát kellett volna várni, így nem vettünk jegyet az automatából, csak beugrottunk, és drukkoltunk, nehogy jöjjenek az ellenőrök. Megúsztuk. Hazasétáltunk, bár inkább könnyebb galoppnak nevezném. Annyira ideges volt, alig bírtam tartani a tempót.

Először a kulcsot sem találtuk, de csak meglett végül.

Azt el is felejtettem, hogy a másik kocsi kulcsa is nála volt, mert indulás előtt kivette belőle a gps-t. Csak az az autó jöhetett szóba, amit én (is) szoktam vezetni. Még szerencse, hogy életem szerelme ilyen kis autób..i, és van egy kalappal. Az is lényegesen gyorsította a megoldást, hogy rávett a jogosítvány megszerzésére. 

Itt el is érkeztünk ahhoz a részhez, amikor a szerdai pánikom következtében kijelentett dolgokat "kényszer hatására" visszaszívtam, és vezettem. Oda és vissza is. Városban, autópályán, másik városban, majd újra. Visszaérve már nem mertem két kocsi közé beállni, minden hely tele volt, de mentségemre szóljon, hogy ő is az én segítségemmel oldotta ezt meg.

Este jót nevettem, most már hangosan. Az ő mosolya még nem volt őszinte, kell neki még pár nap. :)

Három napig egyedül vagyok. :( 

Na jó, persze a kölykök itt vannak. Kompenzálásként csináltam magamnak lencsefőzeléket, ami nagyon jó lett (nem szokásom ezt érezni a saját főztömmel kapcsolatban..), cserébe leégettem a nyelvem nagy részét.

A szokásos vasárnap esti, családi skype-beszélgetést áttettük mára, és anyuval nyomtuk vagy két és fél órán keresztül, bár ehhez Tesóm is kell, a szüleim nem tudják kezelni a számítógépet. Megtudtam, hogy anya olyannyira meg van győzve a decemberi látogatásukról, hogy kijelentette, mindenképp jön, apu nem is kell hozzá. :)

Egyelőre nem tudja, mikor megyek pontosan haza, azt sem, hogy kétszer, az okát végképp nem ismeri. Erről még nem akarok beszélni. Úgy tervezem: a második hazaút után elhozom magammal, valószínű repülünk. :D Visszafelé viszont vonatoznia kellene, de akkor első osztályra veszek jegyet neki, ott kevesebben vannak, és kényelmesebben tud ülni a rossz hátával, derekával. Bár a 14 óra így sem lesz kevesebb.

Az a gond ezzel, hogy nem beszél másik nyelvet, és nem merem csak úgy otthagyni a repülőtéren két órával indulás előtt, egyedül. Értem én, hogy biztonsági okokból nem lehet bemenni, ha nem repül az ember, de ez nekünk nagyon nem jó így.

Meglátjuk.

El akarok utazni Stockholmba, meg Prágába, meg akkor már Amszterdamba is. Most így ezeket. 

Jut eszembe Prágán már tizenkétszer átutaztam, sőt a főpályaudvaron több órát is töltöttem, ha összeszámolom, de ugye az nem az igazi.

Azt is meg szeretném még osztani, ha már itt vagyok, hogy eddig azt hiszem, csak egyszer ittam tequilát, egészen tegnapig. Ezért kellett ma is. De ettől valahogy nem jön a pörgős jóérzés, csak nehéz a fejem, és nagyon meleg van. :)

A németek meg itt kapnak ki épp a szemem előtt. Ez mi ez, de komolyan? Értem én, hogy be kell építeni az új embereket, de ááá. Legalább a magyar egy pont megvan. 

Tegnap megvolt életem első blogtalálkozója egy kellemes, "kantinos" evés-ivás és hatalmas beszélgetés formájában. :)

Köszönöm Ede, hogy végighallgattál! :)  

Olvasom ezt a könyvet (lásd. jobb felső sarok), és úgy éreztem, tennem kell valami (nekem) bátor dolgot, és beülök az autóba, elvezetek végre egyedül valahová, anélkül, hogy mellettem ülne, vagy őt követném, és utána majd büszke leszek egy egészet parányit, és rövid időre elmúlik ez az utálat és lenézés saját magam iránt.

Megerősítő élményt akartam, hogy ne fetrengjek egyfolytában a saját pocsolyámban, amit az állandó szorongásból, ismétlődő sikertelenségből, és az önbizalom teljes hiányából öntöttem össze. Próbálkozom, hogy segítsek magamon, de legtöbbször annyira rettegek, hogy meg se merem próbálni.

Fél 11-kor lementem megnézni, állnak-e előttem és mögöttem. Igen, nem merek egyedül kiállni. És igen, a jogosítványom holnap lesz 7 hónapos. Két autóhely is szabad volt, de észrevettem, hogy a telefonomat otthon hagytam, így visszamentem a lakásba. Több mint két óra kellett ahhoz, hogy megint vissza merjek menni. 

Elindultam, sikerrel kikanyarodtam ott, ahol egyik oldalon se lehet kilátni. Tudtam melyik sávon haladjak az építkezés miatt. Egy kiugró autóra még jól is reagáltam. De! Megérkeztem a parkolóházba. Az első szinten nem volt hely, mentem két kört is, az alsó szintről előugró autóval összeütköztem volna, ha rajtam múlik. Már minden tagom remegett. Olyan ideges voltam, hogy el se tudom mondani. Éreztem, ahogy az idegszálak már teljesen beálltak a hátamban és a derekamban. Lüktetett a fejem. Egy szinttel lejjebb mentem, ahol végre volt hely, de olyan idióta voltam, hogy az első szabad helyre be akartam állni, persze rosszul sikerült, ide-oda szerencsétlenkedtem. Egy oszlop, és egy másik autó közé kellett volna. A legszörnyűbb vezetési órán éreztem magam újra, leszámítva, hogy senki se volt ott, hogy segítsen rajtam. Láttam a visszapillantóban, hogy két ember is nézi mit művelek. Minden mozdulatnál csak közelebb kerültem a mellettem lévőhöz. 

Egyszerűen pánikrohamot kaptam. Kiugrottam a kocsiból, egy teljes kerékkel voltam túl a vonalon, de ki tudtam szállni. Teljesen ferdén parkoltam. Térerő nem volt a mélygarázsban. Majdnem szó szerint futottam felfelé. Menekültem, ahogy mindig is teszem, csak elérjek oda, ahol biztonságban vagyok. Rettegtem, hogy utolér a másik kocsi vezetője, vagy mittudomén'.

Felhívtam az egyetlent, akit lehetett. Alig tudtam elmondani mi van, elfelejtettem németül is. Ezt már megfigyeltem, ha ilyen állapotba kerülök, magyarul is nehezen szólalok meg, nemhogy még egy másik nyelven. Ott akartam hagyni a kocsit, hogy ő majd elhozza. Nem emlékszem miket mondott, csak arra, hogy oldjam meg amit csináltam, mert ő biztos nem fogja megtenni helyettem.

Bementem a bankba, elintéztem amit akartam, alig találtam bele a kártyával az automatába, a lábaim is annyira remegtek, épp csak tudtam járni.

Aztán mégis visszamentem, és nagy szerencsémre, valaki más megoldotta az én problémámat: két autó is kiállt mellőlem, sőt az előttem lévő sorból is. Gyorsan bepattantam és begurultam az első sor két autója közé.

Olyan nevetségesnek éreztem ezt az egészet, hogy próbálom egy kicsit kipofozni a szánalmas önbecsülésemet, és ehelyett, csak még rosszabb lesz. A fejgörcsöm a nap hátralévő részére megmaradt, és most úgy érzem, többet nem merek kocsiba ülni, egyedül biztosan nem. Maradok a jó kis biztonságos autópályánál (nem!).

Megrendeltük a jegyeimet az első útra.  November 13.-án utazok haza, 20.-án vissza. Meglépek egy szintet, mert eddig még nem adtam fel csomagot, remélem megoldom ezt is. Illetve Ferihegyről még nem repültem, hátha nem tévedek el.

Van még több, mint egy hónapom tanulni is, meglátjuk mit hozok ki ebből. 

*

Holnapra van egy feladatom magamnak. El kell vezetnem egyedül valahova. Még kitalálok egy célt, de ezt meg kell most tennem. Van jogosítványom, tudok vezetni, de mégse az igazi, ha mindig kíséretre és utasításokra van szükségem. Ha nem írok többet, akkor valami nem jött össze.

Jelentkeztem két vizsgára. A reményt még mindig nem adtam fel, hogy össze tudom szedni magam, és megszabadulok végre. Beadtam egy kérelmet, hogy az első vizsgára az utolsó napra osszanak be, így megúsznám egy hazaúttal, mert az eredeti beosztás szerint egy hónap van a két időpont között. 

Ennyi idő túl sok otthon a kis családom nélkül, ráadásul Tesóm elfoglalta az ún. szobámat, és beköltözött. Ezt meg is értem, hiszen a házunk nagyon kicsi, de tanulni se lehet, mert a csukott ajtó korábban se jelentett sokat, de most ott fogok aludni, ahol eddig ő, az pedig egy átjáró. Megígértem neki, hogy nyugodtan ott maradhat, cserébe ha hazalátogatunk a duplaágyon alhatunk. 

Erre tegnap kapom az elutasító levelet. Sajnos nem engedélyezhetik. Hogy az a ....

Abban maradtunk, hogy inkább hazautazok, majd vissza, és megint haza, megint vissza. Az is kérdés, mire jutok az első tárggyal, de ha otthon kell felkészülnöm a másodikra, miközben nem tudok magamra csukni egy ajtót, az első hét után rám tör a depresszió nélküle, abból  nem lesz pozitív eredmény.

Lehet ennek épp úgy semmi értelme nem lesz, mintha november közepén hazarepülnék, decemberben meg vissza. Jó, hogy ilyen biztos vagyok magamban, nem?

Addig is próbálom rábeszélni a szüleimet, hogy decemberben utazzanak vissza velem együtt. Már jó ideje "könyörgök" nekik, de ez náluk több mint nem egyszerű. Mert jaj így, meg jaj úgy. Nekünk azt nem lehet, sokba kerül stb. Bonyolult, na. Anyunak nagyon is lenne kedve, de apu azonnal rávágta, mikor először felhoztam a témát, hogy nem jó. Majd máskor, valamikor, egyszer, vagyis soha.

Gyakrabban kell(ene) blogolnom. Beválik arra, amire eredetileg kitaláltam. Terápiaként. Nem tudom jól leírni, ha bánt valami, se a mélyen belém vésődött rossz gondolataimat, érzéseimet., sőt szorongásaimat. Ha megpróbálom kiadni magamból, csak erősen sarkított pár sor lesz belőle, mint az előző poszt is. De mégis segít, kicsivel jobb, ha rendszeresen írogatok. Nem tudom, mi az igaz: írok, ha jó, vagy jobb, ha írok, ami kétségtelen, hogy használ.

Nem ez az egyetlen dolog, ami jót tesz nekem. Sokszor ismerem a megoldást, mégis az ellenkezőjét teszem, vagy leggyakrabban semmit. Súlyos gondok vannak a gondolkodásommal, a hozzáállásommal, sokszor érzem úgy, hogy abba kellene hagyni ezt az egészet, úgy ahogy van. Minden okom megvan rá, hogy boldog legyek, egy-két nap a maximum, amikor jól érzem magam, nem akarok eltűnni a föld színéről, vagy elfutni, haza -vagy visszautazni. Komolyan nem értem magamat. Nálam egyszerűen valami nagyon el van rontva odabent. Fejben is, a testem defektjeiről már ne is beszéljek. Évek óta nem tudok segíteni magamon. Erőlködök, próbálkozom..

Mielőtt kérdezitek már voltam orvosnál, csak még több baj lett belőle. Minden mindennel összefügg, gyógyszerek, végül újra ugyanoda érkezek meg. 

*

Megkérdeztem akar-e gyereket. 

Azt válaszolta örülne neki természetesen, ha "véletlenül" úgy alakulna, de nem érzi azt, hogy most kifejezetten vágyna erre, mert szereti a jelenlegi életünket, és az a kötöttség, amit a két kölykünk jelent, épp elég. Jó érzés, hogy eltűnhetünk egy-egy napra, és ezt meg is tesszük hétvégenként.

Megkönnyebbültem. Van még 1-2 boldog évem vele, mielőtt tényleg rájön, hogy gyereket akar, és ezzel együtt arra is, én ezt nem tudom megadni. 

A holnap itt nemzeti ünnep, ezért ismét nekivágunk Dániának, de csak erre a napra, és csak Legolandig visz az út. Azt se tudtam, hogy ilyen van, de valaki(!) meg akarja nézni, szóval felkelek 5-kor, hogy a négy napra lezárt kereszteződés miatt kerülő úton lehetőleg dugó nélkül elérjük az autópályát. 

Ez 5 percre lenne innen, de így lesz vagy 20. Nem mintha ott nem lenne tele minden útépítéssel. Azt még nem kérdeztem, de gondolom nem azzal a kocsival megyünk, amit én is tudok vezetni, és mivel 3-3,5 óra az út, viszek könyvet.

Mondtam már, hogy utálom a sportautókat? Szinte belefekszem, összenyomódik a hasam, alig látok ki, olyan érzésem van, mintha a földön ülnék, ááá. Vezetni ezeket meg végképp nincs kedvem. Viszek könyvet, mondom én.  

Szombat este óta megint itthon vagyunk, minden utat túléltünk, mi is és a kölykök és, még én is vezettem, nem is keveset. 

Két hét nagyon gyorsan el tud szaladni, jól éreztem magam legtöbbször náluk is, kivéve az utolsó estét, amikor az apja elég furákat mondott, eleget ahhoz, hogy a hiperérzékeny lelkem megint szarul érezze magát. 

Haraggal aludtam el, és reggel alig vártam, hogy eltűnjünk végre onnan. Egészen Passauig tartott, hogy hozzá se szóltam, ha nem volt fontos. Tudja ő azt, milyen vagyok, és ha nem szólok, annak általában oka van. Hozott nekem almás táskát, mert tudja, szeretem, és mondjam már el mi a bajom. Elmondtam, de nem tudok azzal mit  kezdeni, hogy az apja ilyen, és időnként túllő a célon.

Úgy éreztem nem fogunk összeházasodni se, mert mindig azt fogja csinálni amit az apja akar, és a gyűrűt se vettem fel, csak a dobozával együtt betettem a táskámba; olyan keserű érzés volt. 

Már az is nagy szó, ha rendesen értem őket, minden igyekezetemmel koncentrálok, hogy rendesen tudjanak társalogni velem, olyan kedves vagyok, hogy már saját magamat nehéz elviselni, erre meg ez van. Tudom, kicsit rébuszokban írok, de még mindig felhúzom magam az egészen. Majdnem családtagként éreztem ott magam. Aztán mindent összeomlasztott.

Ilyen dolgokon nem tudok túllépni, mert se önbizalmam, se lelkierőm nincs ezekhez, én vagyok a gyenge, engem fognak eltaposni, tudom, és a legegyszerűbb hibát és fogást találni rajtam, mert rengeteg lehetőséget nyújtok ezzel az elkúrt életemmel.

Ááá..

Ma vezettem azon az úton, ahol hétfőn még sikoltoztam. Őszintén szólva nem mentem gyorsan, mert nem éreztem biztosan, hogy be tudok venni egy-két kanyart, és egyszer majdnem baj is lett, de végül megmaradtunk.

Szarrá fagytam egy hegy belsejében, de előtte még egy hatalmas gépen körbeutaztuk, kirázta belőlem a szuszt is.

Láttam katonai temetőt, ahol egy magyar fiú neve is fel volt írva az egyik sírköre. Legtöbbjük tizennyolc éves volt, harminc még egyikük se; a háború utolsó napjaiban estek el, sokan ismeretlenül nyugszanak ott. A háború utolsó napjaiban estek el. Ahogy azok a szintén magyar zsidók is, akiknek emlékművét is véletlenül fedeztük fel. 

De a legjobb az egészben, hogy holnap utazunk haza, hozzánk, és látom a családomat, meg a többi macskát, és a kutyánkat. :)

Ha csak pár óránk van rá, mit nézzünk meg Budapesten? Egyikünk sosem járt ott, a másik csak kórházban. 

Van valami ötletetek?

Szép lassan rendeződnek a dolgok. Szerencsére a ház elég nagy, babáknak van hol aludni (rajtam!), ügyesen kifigyelik, hol a kutya, és az alapján közlekednek.

Tegnap elkísértem kapcsolatunk kedvesebb felét az ügyféllátogatására. Hétfő-kedden még dolgozik, így szabadságon is van, meg nem is. Ezekre az utakra mindig bérelnek neki egy autót, mert a sajátjával nem mehet, inkább csinálnak maguknak plusz költségeket, ki érti ezt.

Olvastam az autóban míg végzett, nem tartott túl sokáig. Az odaút elég izgalmas volt, mert a hegyek között autóztunk, olyan kanyarokban, amit ő tud ugyan kezelni, hiszen itt nőtt fel, neki ez teljesen rendben van ellentétben velem, az alföldi lánnyal, aki apró sikolyokat hallatott, és teljes erővel kapaszkodott az ajtóba. 

Imádom az osztrák tájat, mindig tátott szájjal nézelődök, ha itt vagyunk. Ezután ellátogattunk Steyr-ba, ahol ismét sok gyönyörűséget láttunk, de olyan meleg volt, hogy topra kellett vetkőznöm és így is szétfolytam. Nem hittem, hogy ez még megtörténik ebben az évben. Este néztem is a tükörben, hogy megint megkapott kicsit a nap.

Hazafelé vezettem én is kb. háromnegyed órát. Csakhogy az utóbbi időben én csak automatát vezettem, így nem volt olyan egyszerű visszaállni a váltásra. De ha már egy húszezer eurós kocsi van nálunk,  ezt a lehetőséget nem fogom kihagyni. Autópályán nem is volt semmi baj, de mikor a városba értünk, elkezdtem balf*kodni. Kicsi utak, sok kanyar, lejtők, hegyek, addig szerencsétlenkedtem, míg öt percre a háztól orbitálisan lefulladtam. Kézifék be, ki a kocsiból, cseréljünk. Majd fel robbantam mérgemben. Saját magamra voltam dühös, és így persze megint azt hiszem, hogy mégsem tanultam meg vezetni. Én ilyen hirtelen, hisztis picsa vagyok, de őt nem szoktam bántani, csak puffogok. Közlekedek mindenféle, alagutakban probléma nélkül, útépítés itt, forgalomkorlátozás ott, de egy kis utca hegymenetben már meghaladja a képességeimet. 

Most várom haza, hamarosan jönnie kell. Azt  mondta a mai út még durvább lesz, mint a tegnapi. Csak remélni tudom, hogy a nagy örömben, amit ez a típusú vezetés okoz neki, még vigyáz magára.  

Megérkeztünk, mindenki túlélte.

Vezettem kb. 450 kilométert, nagyjából gond nélkül. 

A kölykök eléggé besokkolódtak, nem használták az almot, de a hálót is békén hagyták, a nyitott ketrecajtó se hatotta meg őket, alig jöttek ki. A fiú aludt pár órát az autó oldalában egy lyukban (fogalmam sincs mi az, de egy macska belefér), de enni se evett. A lányba pár falatot sikerült beleerőltetni.

Ideértünk, megint sokkot  kaptak, kutya. Egy óriás, ha ugat, én is megrezzenek. Nagyon kedves, és hálás minden simogatásért, de a macskuszoknak nem mondhatom, h cirógassátok meg azt a hatalmas fekete valamit, amitől rettegtek.

Az emeleten vannak a szobánkban legtöbbször, néha lemerészkednek, belebotlanak a kutyába, vagy az egyik macskába a háromból, és visszamenekülnek. 

Remélem megnyugszanak hamarosan, mert nagyon rossz érzés félni látni őket.

A pasi helyett egy fiú jött, valószínű idősebb volt, mint aminek tűnt (20-21), alig kérdezett valamit, kipróbált pár dolgot, szétszerelte a tévét, valamit kicserélt, és megjavult. Végre!

Megint feleslegesen paráztam, de ez nem jelenti azt, hogy a következő alkalommal nem fogok.

*

A bőröndök már készen vannak, a háló még felszerelésre vár a kocsiban, a ketrecet lehoztam a padlásról, a kölykök elég gyanakodva figyelték, és nem ültek bele, mint eddig mindig. Szerintem tudják,  mi következik holnap.

Már ettől elfáradtam. Tiszta ideg vagyok a holnapi naptól, főleg a gyerekek és a vezetés miatt. 

A lány macsekkal épp datolyát eszünk, míg a fiú visszajátssza az összes egeret a hűtő alá, amiket 5 perccel ezelőtt szedtem ki. Imádom őket, mondtam már?

Itt üldögélek teljesen kényelmesen, ahelyett, hogy mint az őrült takarítanék, mert jönnek a húgáék este. Egy éjszakát maradnak csak szerencsére, de akkor se ártana rendet vágni, hogy legyen hova tenni a matracot, amin alszanak. 

Jó, hogy időnként jön valaki, legalább kitakarítok rendesen, nemcsak egyszer ezt, egyszer azt, ezért mindig csak részeredmény van. Lusta dög vagyok, valljuk be.

Szombaton indulunk, addig még van pár elintéznivaló apróság: beszerelni a hálót a kocsiba, hogy a gyerekek mögöttünk kicsit szabadabban közlekedhessenek, de ránk se ugorjanak vezetés közben. Kissé szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban, mert az még oké, hogy kijöhetnek a ketrecből az úton, és alhatnak a bőröndökön mondjuk, de nem hiszem, hogy ne akarnának szó szerint velünk lenni. De nem veszem el az ötletgazda örömét. 

A ketrec egyébként 25 kilós kutyáknak van kitalálva, de a kölykök akkorát nőttek január óta - akkor utaztak utoljára, - hogy kétlem, elég hely lenne még kettejüknek alomtálcával, tányérral. Ezért úgy gondoltuk nyitva hagyjuk az ajtót, kijöhetnek, de a hozzánk vezető utat "behálózzuk".

Rémálmom: Én vezetek, és a két macska a hálóra felkapaszkodva ordít a fülembe, hogy oda akarnak jönni hozzánk.

*

Elromlott a tévénk, legalábbis az egyik; még élt a 3 éves garancia, ezért kapcsolatunk optimista fele írt a gyártónak a problémáról. Péntekre jelentette be magát a szerelő. CSAK én leszek ekkor itthon. Ha azt akarja, hogy mi legyünk a hibásak, amiért nem működik a készülék, szerintem meg fogja tudni oldani. Nem fogom érteni mit akar, és ha ránk veri a hibát, az ellen nem tudom megvédeni magunkat..

A baj egyébként annyi, hogy nem tudjuk bekapcsolni. Áram ki-be, és néha a 40. alkalom körül néha mégis bekapcsolt, vagy akkor se. Kíváncsi leszek.

Péntek 11-15 óra között jön, mondhatni a legalkalmasabb időben, mert nem készülődnék az útra, nem pakolnék épp bőröndökbe, á nem. Remélem az utolsó órában jön, addig meg itt malmozhatok, este meg majd kapkodhatok.

Ma ettem életemben először dönert. Itt Németországban mondjuk nem tudom, hogy kerülhettem el eddig, hiszem majd' minden sarkon lehet kapni.

Ja igen, ettem, megint. :/ 

Az éves kártyadíjam a tavalyi 2.100 helyett 3.600 lett. Hm..

Nincs kedvem semmihez. Felkelni, enni, hajat mosni, bármit kezdeni a lakással, megmozdulni, hogy ne legyek ilyen undorítóan kövér. 

Fekszek, sokáig alszok, későig fenn vagyok, a szokásos tünetek; bár határozottan jobb, mint a múlt heti fél egyes, fél kettes kelések.

Olvasok pár oldalt, nézek pár részt valamiből, keresek valamit németül, kiírok egy-két szót, amivel többet nem is foglalkozok. Berúgtam a tananyagot a könyvespolc alá, két napja van ott; már késő, elküldtem a jelentkezést.

Kesergek magamban, néha hangosan is, hogy mindent elrontok, tegyek valamit, mert így fog leperegni az életem; keresek valamit amit két pofára bezabálok, még undorítóbbnak érzem magam. 

Előveszek egy listát, sok van, most épp az utazósat; újraolvasom, aggódok egy sort, hogy nem tudunk mindent elintézni, vagy mindenkivel beszélni, ahogy elterveztem. 6 nap az semmi. Gondolatban újabb dolgokat húzok ki a listáról, amit nem kellene megvennem, mert minek, csak a pénz megy el vele. Nem kell nagy dolgokra gondolni, könyvek pl.

Ha van még időm, mielőtt összedobok valami ehetőt vacsorára, elgondolkodom, tovább szidom magam, milyen nőietlen is vagyok, hogy se öltözni, se sminkelni nem tudok, igénytelen vagyok, kívül-belül.

Legszívesebben elbújnék. A világtól már sikerült, de magam elől nem tudok. 

Ma elkerekeztem félórányira. Majd összecsuklottam, mikor leszálltam a bicikliről. Na ki a puhány? :D

De nagyon élveztem, már nem félek egyáltalán. Egyszerűen ott megyek, ahol van kerékpárút, és kész. 

Hétvégén elég sokat vezettem is a városban ide-oda, egyszer az eső is szakadni kezdett, de olyan erősen, hogy alig láttam. Épp a belvároson mentünk keresztül, enyhén szólva erős forgalomban, de megmaradtunk. Azt nem mondom, h milyen jól megy, de már sokkal jobb érzés, és mintha már nem lennék annyira bizonytalan. 

Jövő héten szombaton hazautazunk. Autóval, és én is vezetni fogok. Először 1000 km. Később jön a többi. Jujj!

Mit csináltok a hajatokkal, hogy szép legyen?

Az enyém tök gyorsan zsírosodik, nem áll sehogy, törik. Megcsinálom (már azt amit szoktam, meg ami még megy, az is minimum másfél óra, mármint a semmi eredményhez is ennyi idő kell nekem..), eltelik kb. két óra, aztán begöndörödik a fülem mögött a tincs, elkezdi b.. a nyakam, idegesít, ide-oda pakolgatom, végén összekötöm. 

Tele vagyok két oldalt hülye kis kunkori gyerek hajakkal, amivel idiótának nézek ki, ha kiáll.

Ja, undi korpás is. Már egy csomó sampont kipróbáltam, festés után nagyjából két hétig jobb egy kicsit.

Az sem segít, hogy egyáltalán nem tudok bánni a saját hajammal, nem tudom beszárítani, vagy frizurát készíteni. Olyan, mintha egy rakás fos lenne a fejemen, ami egyfolytában zsíros. Ráadásul utálok hajat mosni, mert tudom, hogy pár óra és ugyanolyan fos lesz az egész mint én. De azért szoktam, átlagban 5 naponta, de ezt persze igénytelen összekötözött csonkkal a fejemen töltöm, mindenképp gáz.

Amit Annunciata utál magán, avagy miért nem vagyok igazi nő című teleregény első részét olvashattátok. 

(Az egész onnan jött, hogy mennem kéne hajat mosni, mert megyünk grillezni (k. erős szél van, meg vagy 16°, időnként esik is!!!), és kéne egy fej, ha már sminkelni se szoktam..)

A nyárnak hivatalosan is vége: esik, fázom, és zokni van rajtam. :(

Megmaradtam!!! Sikerült! :)

Amikor félig hasalok a konyhakövön, és a szedőkanállal kapargatom ki a hűtő alól a játékegereket..

:D

Ő az

Ma este egyedül kell vezetnem. Sokat, messzire, autópályán is. A gondolatra már összeugrott a gyomrom. Drukkoljatok!

A laptopom már másodszor kapcsol ki egy óra alatt. Ez már mondhatni rendszeres az utóbbi időben. Naponta, kétnaponta megtörténik. Aggódom. 

Ma pedig meccsre megyünk, és életemben először végre pólóban és rövidnadrágban, és nem fogok szétfagyni, mint mindig.

Nyilván szakadó esőben fogunk hazajönni, mert nehogy már. :D

Tegnap bicikliztem, féltem. Jobb híján elkerekeztem a bankig, mert tudtam, hogy végig van kerékpárút. Szerencsétlenkedtem a zárral, bevertem a fejem, leesett a szemüvegem, közben mellettem álltak az autók a dugóban. Megint tök hülyének éreztem magam. Ez a normális. 

Nem akartam még hazamenni, irány a Kik. Jobb híján, mert közel van. Igen ám, de elfogyott az út. Úgy éreztem, mindenki engem néz, nem tudom, hol is menjek, vártam, mikor büntetnek meg, mert a gyalogúton megyek. Újabb bénázás a zárral, pánikoltam, szokásos.

Megint összehoztam magamnak valamit, amitől félhetek. Nevetséges vagyok.

Úgy tűnik a kupi egyszerűen ennek a lakásnak és az együttélésünknek a része.

Vagy bútor érkezik a szülőktől, vagy mi veszünk egyet, vagy valaki épp utazott, és a bőröndből alig tud kipakolni, mert nincs hova.

De! Ha 

• feltesszük a polcot annak a szekrénynek a segítségével, ami már fél éve az előszobában áll, pedig csúnya fehér, és igazából a padlásra lett szánva; 
• majd átpakolunk belőle a szép új (nem, mert használt) fa ruhásszekrénybe, ami egyelőre nagynak látszik, és talán megoldja a ruhák és még egyebek problémáját
• a fehér szekrényt felcipeljük a padlásra végre, a helyére beállítjuk a szintén fa, és frissen (de nem újonnan) vásárolt cipős szekrényt, ami jelenleg az előszoba közepén áll a másik polc mellett felállítva, és épp csak el tudunk menni mellette
• és az ágy végében fémvázra összehányt cipők is eltűnnek (attól is épp csak el lehet férni, mindig nekimegyek valaminek)..

..majd ekkor talán mondhatom, h rend van.

A kölyköket sajnálom kicsit, mert imádnak egyik szekrényről a másikra ugrálni, fent aludni, vagy bármit, de már utálom, h amióta itt vagyok, úgy érzem, mintha épp frissen költöztünk volna be. Persze az otthonról hozott, "mit szólnak, micsoda rendetlenség van"-érzés is közrejátszik, bár ide nem jön senki.

Kivéve most, mert jövő héten csütörtökön érkezik egy barátja Ausztriából, aki nem szereti az állatokat (hahó két macska), és az idegeneket (hahó én!). Négy napig marad, abból az egyik a péntek, amikor velem lesz. Khm. 

Addig még ott hever a vendégmatrac is a nappaliban, mert "minek tegyük el erre a két hétre" - mondta a leendő férjem. :D 

Hát így élünk mi. 

Ha anyukám egyszer közölné, hogy meglátogat, nem tudom, mit tennék. 

Itt nem lehet úgy rendet tenni, h arra ne forgatná a szemeit. Azzal egyszer jól felhúzott, mikor skype-on beszéltünk, és a háttérben látott dolgokat, és elkezdett sutyorogni Tesómnak, h rumli van.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a hálóban több papírdoboz is van a gyerekeknek a konvektor előtt, senkit nem zavar, ők meg élvezik.

Ezek a dolgok sokkal kevésbé idegesítenének, ha látnék rá esélyt, hogy valaha is rend lesz itt, és csak a babák után kell pakolnom. Mindig van valami.

Csak úgy érzem, senkit se lehet idehívni rendkívül hosszas előkészületek (kétnapos intenzív pakolás és takarítás) nélkül, és még akkor se néz ki jól a lakás.

Múlt héten hosszan kerestünk nekem biciklit, de kevés sikerrel, mert a használtak is több száz euróért voltak csak elérhetőek, ennyit meg nem adunk ki érte, de végül, mikor már lemondtunk róla, mégis megláttuk őt.

Kifejezetten olcsó volt, olyan helyen találtuk, ahol mindenféle használt dolgot lehet venni bútoroktól könyveken át egészen a kerékpárig. Ez most egy új üzlet, nem is a városban van már, hanem egy kicsit északabbra kell menni érte.

Megkétszereztük az értékét másnap a kerékpárboltban, és az én kis ezermesterem meg megszerelte, és most van egy járgányom, aki cuki, piros és ezüst, és aki azóta a garázsban áll, hogy kész lett, mert közben minden nap álmodozok róla, hogy kerekezek, de végül mégse indulok el. 

Rájöttem, hogy félek itt bicajozni, mert én még csak egy faluban tettem, itt meg fogalmam sincs a közlekedésről.

Ráadásul minden nap a kerékpárosokkal foglalkozik az újság, hogy mennyire nincs elég kerékpárút, nem tartják be a szabályokat, veszélyes. Ezt én is látom az autóból, mikor megyünk. Megijeszt. Mondjuk, mi nem? 

Értitek, tökre lenne kedvem csavarogni, így már nem mondhatom, hogy pénzt kell kiadni a jegyekre, ehelyett "elfélem" ezt a jó kis lehetőséget.

Küldjetek le a garázsba!!!

Már írtam róla korábban, hogy egyértelművé tette, meg fogja kérni a kezem. Elmélkedtem is a lehetőségeken, ezek közül az első igazi, közös nyaralás tűnt a legjobbnak, a többi valahogy nem illett hozzá. 

Az első este Koppenhágában nagyon el akart menni vacsorázni, elég későn kezdtünk el éttermet keresni, és már zártak épp, vagy borzasztó drágák voltak. Úgy éreztem ezért a nagy igyekezet. De én mondtam végül, h csak essünk be valahová, nem számít milyen, jó lesz a hamburger, gyros, azonosítatlan dán gyorskaja is. Utóbbit választottuk végül, és baromi jól esett. 

Mikor beléptünk, arra gondoltam, ha így kell legyen, történjen meg itt, nem számít. Nem a hely számít. De nem történt semmi..

Volt egy érdekes incidens, nevezzük így, amikor rákérdeztem, hogy mégis mit tart még mindig a hátizsákja első zsebében, ha mindig nálam van a dögnehéz tárcája, és a telefonja is. Rátette a kezemre a kezét, hogy ne nyúljak hozzá. 

Hm. Eszembe jutott, hogy valamit rejteget előlem, vagy mi van ott. Nem értettem, egyszerűen nem esett le. Gondoltam rá, hogy még a szülinapomra ad valamit, de akkor mire vár. A gyűrű is átfutott az agyamon, de megint azzal, hogy mire vár..

Persze belenyúlhattam volna a táskába, mikor zuhanyozik, vagy egyedül hagy vele, de ez nem én vagyok. Nem bántom a holmiját, és nagyon jó érzés, másnál bele "kellett" néznem, és mindig találtam is valami szörnyűt. 

Vele megkérdezzük egymást, kivehetem-e ezt vagy azt, belenyúlhatok a táskádba, tárcádba.

Utólag azt gondolom, egyszerűen tudtam, hogy nem szabad megnéznem, nem tehetem tönkre, amit eltervezett. Kedd este el is szontyolodtam kicsit, mert azt hittem, rosszul éreztem, nem most lesz. Rövid ideig tartott ez az állapot, gyorsan visszatért az a boldog eufória, amiben végig lebegtem a nyaralás alatt, hiszem minden nap szinte minden percében olyan élményeket kaptam, amit korábban soha. 

Nem foglalkoztatott sokáig, mert hittem neki, ha azt mondta, úgy is lesz, legfeljebb még nem most.

Csütörtök délután indultunk Malmőbe, ekkorra már el is felejtettem az egészet, az sem tűnt fel, h a reggeli után nem is evett már semmit, csak én tömtem a fejemet a kocsiban a kiadós dán Nemzeti Múzeum meglátogatása után.

A híd fele előtt elkezdett lassítani, 

- Most vedd elő a hátizsákomat, és keress benne valamit.

Remegve nyúlok hátra, akadozik a kezemben a cipzár, azt sem tudom, mit csinálok, mikor megtalálom a kis dobozt, már az is szép volt és puha.

- Nyisd ki, tudni akarom tetszik-e, mielőtt kimondom.

Alig tudom kinyitni, de mégis sikerül valahogy, és ott van A Gyűrű. Gyönyörűséges, bármelyik az lenne, mert Ő adta.

Kimondja:

- Leszel a feleségem?

- Igen.

Felhúzom az egyik ujjamra, megfogja a kezemet, megcsókolja, elmondja még egyszer, könnyes a szeme, az enyém is, lassan kezdem felfogni mi  is történt, még mindig lassan haladunk, szerencsénk van, alig van forgalom. 

Már a hangom is remeg, még legalább háromszor igent mondok, kissé idegesen vihorászok, tapogatom a dobozt, nézem a gyűrűt, nem érdekel, hogy kicsit nagy. 

Ő észbe kap, hogy most már haladni is kellene, de rosszul vált, aztán megint; kicsit bemegyünk a felezővonalra, a forgalom még mindig a segítségünkre van. Kifejezetten rosszul vezet a híd végéig, fizetünk a lábánál, közben csinálok pár képet. 

És Svédországban vagyunk. A hotelt villámgyorsan elérjük, ha tovább tart az út, nem tudom, mi lesz, a parkolás se megy most neki, de végre leállítja az autót, megkérdezi még egyszer, most már térdelve. Már szinte fáj, olyan mértékű boldogság önt el.

Nem tudtam, hogy még ennél is lehet jobb, mint amilyen a hét első fele volt, mégis megtörténik. Felmegyünk a szobába, ahol egy legalább háromszor szebb fogad, mint a korábbi volt. El se tudjuk hinni, ez még jobban feldobja a hangulatot, belefetrengünk a pihepuha ágyba, nézzük egymást, és a gyűrűt. Aludni akarunk kicsit, persze lehetetlen, szinte lebegünk az örömtől, és még azóta is.

Így esett, hogy eljegyeztük egymást az Öresund-hídon. :)

A Öresund híd két dologról is nevezetes: Dániát és Svédországot köti össze, Európában egyedülálló módon 

és..

itt kérték meg a kezem. :)

Kastélyokkal, várral, királyi családdal, családfákkal engem kilóra meg lehet venni. Ezekből szerencsére Koppenhágában sem volt hiány. Amalienborg és Rosenborg kastélyainak kincseivel nem tudtam betelni. Az eredmény: újabb 300 kép. :)

Sok csodát láttunk, minden egyes terem újabb és újabb ámulatba ejtett.

A semmiből most beugrott egy képeslap, amit jó sok évvel ezelőtt mamámnál találtam:

"Nagyon örülünk, hogy megvan a kisbaba. Vasárnap ebédre otthon leszünk.

                                            K. és L."

A két hónapja házas nagynéném és az első férje küldte, aki azóta már régen meghalt..

A kisbaba meg én vagyok. :)

Nézzétek el nekem, hogy nem tudok fényképezni, gépem sincs hozzá. Viszont lelkesen próbálkozom a fénnyel, beállítással, megfelelő szögekkel stb. De! Mindezt telefonon. :D

Szóval, aki igazi "" fényképeket készít, most ne nevessen ki. :)

(Épp csak szemezgettem kicsit, legalább 800 képünk van :D)