Nincs kedvem semmihez. Felkelni, enni, hajat mosni, bármit kezdeni a lakással, megmozdulni, hogy ne legyek ilyen undorítóan kövér. 

Fekszek, sokáig alszok, későig fenn vagyok, a szokásos tünetek; bár határozottan jobb, mint a múlt heti fél egyes, fél kettes kelések.

Olvasok pár oldalt, nézek pár részt valamiből, keresek valamit németül, kiírok egy-két szót, amivel többet nem is foglalkozok. Berúgtam a tananyagot a könyvespolc alá, két napja van ott; már késő, elküldtem a jelentkezést.

Kesergek magamban, néha hangosan is, hogy mindent elrontok, tegyek valamit, mert így fog leperegni az életem; keresek valamit amit két pofára bezabálok, még undorítóbbnak érzem magam. 

Előveszek egy listát, sok van, most épp az utazósat; újraolvasom, aggódok egy sort, hogy nem tudunk mindent elintézni, vagy mindenkivel beszélni, ahogy elterveztem. 6 nap az semmi. Gondolatban újabb dolgokat húzok ki a listáról, amit nem kellene megvennem, mert minek, csak a pénz megy el vele. Nem kell nagy dolgokra gondolni, könyvek pl.

Ha van még időm, mielőtt összedobok valami ehetőt vacsorára, elgondolkodom, tovább szidom magam, milyen nőietlen is vagyok, hogy se öltözni, se sminkelni nem tudok, igénytelen vagyok, kívül-belül.

Legszívesebben elbújnék. A világtól már sikerült, de magam elől nem tudok.