Van mindenféle csatornánk, amit csak el lehet képzelni: spanyol, portugál, kínai, arab, török, román, sőt a Duna tv csodálatos programját is megtekinthetem, ha már nagyon erős bennem a a vágy a magyar beszéd iránt. Öt (!) darab olasz adó van lezárva az orrom előtt, az egyetlen elérhető pedig az olasz Muzsika tv, vagy valami ahhoz nagyon hasonló borzalom, a semmitől persze az is több. Talán nem késő átnyergelni mégis a franciára, hat kódolatlan tévécsatorna áll rendelkezésemre, jól hallottátok, abból bezzeg hat.

Most csak ilyen tényközlős:

Ritkán írok ilyet, de ma olyan boldognak és szerelmesnek érzem magam, mint már jó ideje nem. Újra van egy kis hit és remény, hogy jó lesz ez mégis.

*

Barátnőm kezét megkérték Capri szigetén a múlt héten, ma megtudtam a részleteket is hála a skype-nak. Egyeztettük óráinkat, nehogy kilőjük egymás időpontját az esküvőinkre.

*

Pár napja elkezdtem olaszul tanulni, valami hihetetlen jó érzés. Mosolygok minden egyes kiejtett szónál, imádom. Van valami tippetek egy teljesen új nyelv elsajátítására?

*

Kell egy farmer, kihíztam mind. Már csak egy méret választ el a "plus size"-tól :/ Holnap megyek egy vásárlós, de legalábbis nézelődős kört, úgyis ajándékot akarok venni Tesómnak, hónap végén oda is adhatom, mert hazamegyünk, és én maradok is két hetet.

*

Holnap este focimeccsre megyünk, végre, már nem is tudom, mikor voltunk utoljára. :))

Olvasni akarok, meg filmeket nézni, kimenni a szabadba, biciklizni, tornázni, hozzá rendesen enni, és rendszeresen németül tanulni nagyon haladó szinten.

De piszkálja a fantáziámat az olasz, meg a francia is, mindkettő a nulláról, egyszerűen csak tetszenek, ennyi.

Közben meg itt van ez a megalázó érzés, hogy rajtam kívül mindenki tud angolul, csak én nem, és az én koromban ez több mint kínos, ráadásul valamikor tanultam is, nem mintha a suliban boldogultam volna vele. Egyszerűen nem jött át, mit és miért úgy. A német után számomra nem volt értelme, és akkor még nem nyomták ennyire (persze akkoriban az internet is csak valami távoli, különleges és drága valami volt), különben is ki és mikor döntötte el, hogy mindenhol ezt kell használni?! Nemszeretem, kényszer nyelv, de annyit csak el kellene érnem magamnál, hogy meg tudjak szólalni, legalább.

De mi a legrosszabb, közzé tették a vizsgaidőpontokat, meg a jelentkezési határidőt, én meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy újra megtegyem. Tudom mi lesz a vége, mindig ugyanaz, de nem tudom elengedni. Már agyalgatok, melyiket válasszam, hogy lenne a legjobb időben, mikor utazzak oda, mikor vissza, nézegetem az anyagot, parázok, hogy az a megfelelő-e, szóval a rendszer működésbe lépett.

Normális ember mit csinál? Kitalálja először is mit akar, beosztja az idejét, csinál egy tervet, majd ahhoz tartja magát következetesen, és szép lassan, kitartóan koncentrálva eléri a célt.

Ehhez képest én: a fejemben cikáznak a gondolatok, szorongok, zabálok, mint egy disznó, elképzelem, milyen jó lenne ezt tanulni, meg azt csinálni, képekben látom magam előtt, ahogy megteszem, amit és ahogy kell; de közben meg egy blogbejegyzést sem tudok elolvasni anélkül, hogy közben egyszer el ne kattintsak máshová. A koncentráció számomra egy misztérium. Egyszerűbb csak üldögélni, elképzelni mi lenne ha, és nem mozdulni, hiszen minden mozdulat olyan végtelenül nehéz, és örökké ott lapul az elbukás veszélye. Nem akarok többé elbukni, vagy megbukni. Számomra egy és ugyanaz.

Mikor tanultak meg mások élni? És nekem miért nem szólt senki, hogy mindent rosszul csináltam?

Rotterdamból utaztunk a tengerhez, és útba ejtettük Delftet. 

Az első élményünk a városban egy biciklis, - szerintem kicsit ittas - idősebb férfi volt, aki bekopogott a lámpánál a kocsi ablakán. Azt hittük jól leszid minket valamiért, erre kedvesen köszöntött, majd elmondta, hogy vasárnap lévén a parkolás ingyen van, de ne menjünk beljebb, mert egyáltalán nem lehet parkolni a szorosan vett belvárosban, hanem álljunk meg egy utcával lejjebb itt meg itt,  mindezt folyékonyan angolul.

Ilyen, és ehhez hasonló kedvességekbe botlottunk lépten-nyomon ebben az országban. Nagyon a szívembe zártam Hollandiát.

Itt is gyönyörű a belváros, mint szinte mindenhol, ahol csak megfordultunk. 

Már korábban is láttunk sajtboltocskákat, de az itteninek már nem tudtunk ellenállni, a népviseletbe öltözött eladólány is kedvesen kóstolásra invitált bennünket, ami pedig ott várt ránk, elképzelhetetlen.

Sajtok, sajtok mindenhol; csodás illatok; mindegyik fajta valami hihetetlenül finom volt. Nem hiszem, hogy eddigi életemben valaha is ettem volna minőségi sajtot; természetesen hazahoztunk párat kóstolgatni. 

Tegnap este fel is bontottuk az elsőt, óvatosan szeleteltük, nehogy egy morzsányi is kárba vesszen. Bort iszogattunk hozzá, és baromi előkelőnek éreztük magunkat. Vagyis éreztük volna, ha nem übercuki kis tehenes sajtvillát(ha egyáltalán így hívják..) használnánk hozzá. :D

A Hollandiában készült képeim nagy része elég vacak lett, illett is az ottani hangulatomhoz, amit az ország cseppet se érdemelt meg, se az ott élő emberek, akik valami hihetetlenül kedvesek és segítőkészek. Kár, hogy egy szót se tudok kinyögni angolul, ami több mint frusztráló. A némettudásomat feltehetem jó magasra a polcra.

Tényleg mindenkinek van hitelkártyája rajtam kívül? Vagy ha nincs, hogy rendeltek szobát, és parkoltok a nyugat-európai nagyvárosokban? 

Annyira kezdő vagyok ebben az utazásdologban, és semmit nem tudok elintézni egyedül. Ki találta ezt ki, hogy az angol uralja a világot? 

Láttam csodagyönyörű dolgokat, és mégis az idő nagy részében így éreztem magam:

Pedig csak egy nap esett, de akkora vihar is volt hozzá, hogy csak na.

Az utazás nagy hátránya viszont, hogy azóta arról álmodozok, hová utaznék el szívesen. A választás nagyon egyszerű, mivel harmincéves koromig az országból se tettem ki a lábamat, és ott se mentünk sehová, így - ahogy M is megjegyezte már nem egyszer, - nem ismerem a saját országomat se. 

Az álmodozásnak gátat szabnak a kölykök, mert itteni közeli barátok híján (közel lakó jó ismerősnek is örülnénk) senki nem tud rájuk figyelni. A szomszéd néni meg már nem repesett a múltkor se, amikor megkértük 3 napi felügyeletre. A szabadság nagy része családlátogatásokra megy el, ott az is esélytelen, hogy jól érezzük magunkat, nemhogy még elkapjon a nyaralásérzés. De olyan jó lenne elrepülni időnként 3-4 napos kiruccanásokra, és akkor végre sor kerülhetne az általam preferált típusú városnézésre az országban össze-vissza autózás helyett. 

(A legutolsó fixa ideám most épp Brüsszel, ah.)