2015. április 28., kedd

Velünk meg valami nagyon nincs rendben.
Az első - és eddig utolsó - elolvasott német nyelvű könyv után  jól ráültem az eredményre. Az utóbbi évekhez képest az is nagy dolog persze, hogy ezt követően hét (vagy nyolc? most nem vagyok benne biztos, de nem is ez a lényeg) magyar nyelvűt is magamévá tettem gyors egymásutánban, és nem a számomra igénytelenebb fajtából. Mindig elkezdek többet is egyszerre, vagy párhuzamosan, és amelyikhez kedvem van, azt folytatom, és viszem a végéig. 

Örültem három hónapig az első könyvnek, és most eldöntöttem, hogy jöjjön még egy, ezúttal a másik kedvenc témám: történelem, uralkodóházak. Nagyon meglepődtem, de egészen jól haladok. Ez ugyan relatív, mert arra gondolok ilyenkor, hogy a régi osztálytársaim már (valószínűleg) a gimiben könyveket olvastak, míg én rettegtem, hogy engem szólít fel a számomra kedves német tanárnő, és meg kell próbálnom mondatokat kipréselni a falusi iskolában nyelvet tanuló fejemből. 

 A lényeg: olvasni jó, németül beszélni jó (kár, hogy csak egyvalakivel teszem ezt).

*

Múlt héten a rám jellemző módon elkezdtem hirtelen jól enni és tornázni. Ennek köszönhetően a múlni nem akaró depi valami furcsa örömbe csapott át, bár tudom, ez nem tarthat sokáig, sosem tart, lásd. mai nap, amikor is olyan, mint volt, és nem tudok egyszerűen nekikezdeni mozogni, mert a nehéz súly visszaült a lelkemre, nyomja a mellkasomat. Megint. De még (!) jól ettem, még nem vesztem el teljesen, még nem hiszem megint, hogy minden mindegy. Csináltam dolgokat a lakásban, hogy lássam, van eredménye a létezésemnek. Mint a hullámvasút, ez megy bennem évek óta, és senki nem vezeti, irányíthatatlan. Mi segít? Ki segít? Én nem tudok...

*

2015. április 25., szombat

Egy óriási szakadék tátong a passzív és aktív németem között. Siralmas. Mindenki ennyit kínlódik a nyelvekkel vagy csak én vagyok ilyen "tehetséges"?

(A szakadék egyébként Kluft, ezt most jól beépítem az aktívba, miután kerestem hozzá még 10 beépítendő másik szót, hogy mondatba is tudjam helyezni.)

2015. április 22., szerda

Ha az avokádó még nem volt elég érett, de ezt nem értem fel ésszel, hanem mégis felaprítottam, és megpróbáltam a mixerrel krémmé formálni, majd az eredmény láttán döbbenten tudatosult bennem, ja ez így mégsem lesz rendben. Belelapátoltam egy edénykébe, lezártam, betettem a hűtőbe. 

Ennek volt értelme, vagy már veszett fejsze nyele, és nem válik ehetővé a tartogatás után sem? Hm?

*

Tapas volt a cél, ami így mára halasztódott. Elbicikliztem a távolabbi boltba, ahol nagyobb a kínálat is, és ha már ott voltam, megkerestem a balzsamecetet és a szójaszószt, amire szükségem lesz pár újonnan felfedezett recepthez. Ezek olyan összetevők, amiket én még életemben használtam. Faluban nőttem fel, főzni is ilyen dolgokat szoktam, amit ott tanul meg az emberlánya, ezért kissé csodálkoztam, hogy mindenből volt vagy nyolcféle, és egész érdekes dolgokat is találtam mellé. 

Lassan kitágul a világ, legalább a konyhámban, ha fejben nem sikerül.

Jaj, és találtam ezt a csíraszerű valamit, aminek most már tudom a német nevét, bár magyarul még mindig nem. :D

Az kevésbé jó, hogy bármi jó a napjaimban az evéssel kapcsolatos ...

Szándékosan egy másik eddig kipróbálatlan úton indultam haza, majd meglepődve vettem észre, hova is lyukadok ki így. Hihetetlen mennyire nem tudok tájékozódni, már-már nevetséges. Autózással is az a gond - a vezetés mellett -, hogy képtelen vagyok megjegyezni az útvonalakat; de még a szülővárosomban se tudom sokszor elmagyarázni merre menjünk, illetve nem tudom melyik út hová vezet. Más is van így ezzel, vagy csak én vagyok ennyire életképtelen?

Annyi mindenről írnék, sokszor eszembe jut napközben, ötleteim vannak, amiből hosszabb írások születnének, majd végül ennyi.

2015. április 16., csütörtök

A hétvégén sikerült beszélnünk a szülőfalum papjával, és összeházasodhatunk ott minden nagyobb probléma nélkül, egyedül M-nak kell kikérni egy igazolást a templomból, ahol megkeresztelték. Azért ettől egy kicsit feldobódtam, mert ez most egy igazi lépésnek tűnt az elképzelhetetlen felé. 

A facebook nagyjából azóta ajánl karikagyűrűket, mióta erről a megbeszélésről hazaértünk. Azt tudtam, hogy megfigyelnek, de hallanak is?!

2015. április 10., péntek

Minden farmerben fáj ülni.. hm. 

Rászántam magam, mert nincs más választásom ugye, hogy megnézem mi jön rám, ami vékonyabb, és megfelelő ebben az időben, amit elvihetek holnap. Eddig még nem jutottam tovább a leggingsen. De azok meg már vastagok. 

Van még szűk másfél hónapon, hogy belefogyjak az októberben (!) vásárolt dirndl-be, mert esküvő, és abban kell lenni a vendégeknek. De azóta még rohamosabban híztam, ez egy nagy képességem amúgy. Úgy szaladgálnak fel-le rólam a kilók, hogy csak na, nem egy-kettő-három, hanem nyolc-tíz. De nagyon nehezen szedem össze magam, hogy harcba szálljak, ez a baj, a koncentráció teljes hiánya minden téren.

Ez most nem sokat segít, nincs mit felvennem jelenleg.

Update: találtam egy nadrágot ami nagyon vékony, vacak kis farmer, de legalább nem fáj.

*

A tegnapi vezetés meg borzasztó volt, nem tudok én már váltani, sőt nem is tudtam rendesen soha. Úgy éreztem magam, mint a tavalyi vezetésórákon. Össze is vesztünk kicsit. Nem viccből mondogatom, hogy nem tudok vezetni rendesen. Álló helyzetben mutogatja nekem, látod ilyen egyszerű, szépen beleugrik hármasba, a városban meg úgysem kell négyes. Igen, azt én is tudom, csak mikor tiszta ideg vagyok menet közben, és még váltanom is kell, persze, hogy össze-vissza megy, bőg a motor, mindenem reszket, idiótának érzem magam, leblokkolok, veszélyeztetem magunkat meg a szüleim (csak nekik) új autóját, amit holnap mi szállítunk le remélhetőleg. 

Rettegek már akkor, ha a váltóhoz kell érnem, jajj, most milyen hangot fog kiadni a motor, megint mellé ment, vagy nem, szívem majd kiugrik. De jó is lett volna húszévesen letudni ezt ez egészet, most nem lenne ekkora szar. Öreg vagyok én már ehhez is, a vezetési órák meg örökké kísérteni fognak, úgy látszik.

Csak a holnapot éljük túl. 

2015. április 9., csütörtök

Azon agyalok mit csomagoljak szombatra. 1450 km elvileg. Ez fájni fog. Mit együnk, amitől nem fújódok fel 8 óra utána mint egy hatalmas lufi?

Nem tudom más hogy van vele, de a hosszú autóutakat mindig durva hasfájással fejezem be. Gondolom az üléstől, ha meg vezetek, még ideges is vagyok hozzá. 

Ma este még gyakorlunk egy kicsit az autóval, hogy tudjak váltani vele. Egy éves a jogsim, de már újrakezdő gyakorlatokat kell végezzek. :D

2015. április 7., kedd

Találnom kell valamit, ami segít elhitetni, hogy képes vagyok még valamit megtanulni ezen a világon.

(vers, egy fejezet egy nyelvkönyvben, 10 szó angolul, németül, akármi...)
Két és fél hét alatt már a hatodik könyvet olvastam el. Most is azt keresem a szememmel mi legyen a következő, pedig kettő meg van nyitva a tableten, és egy könyv formában hever mellettem. 

Nálam nincs olyan, hogy középút, vagy mindent, vagy semmit. Utoljára kb. 12 éve éreztem így magam, vagy még régebben, talán a gimiben. Mit olvassak? Mindent akarok, olyan kevés az idő, és olyan sok a könyv.

Lassan legurul ez a nehéz súly a mellkasomról, egy időre megint azt hihetem lesz ez még jó, reménykedek, feleslegesen persze, a "rend" mindig visszaáll.

2015. április 3., péntek

Ti mivel etetitek a cicáitokat? 

Váltogatom a különböző kajákat, de most bármit adok, semmi se tetszik nekik. A fiúnak megint be is lapult a hasa, pedig olyan sokat erőlködtem, hogy kikerekedjen végre. 

Rá különben is vigyázni kell, mert elég érzékeny, már megint fogköve van, az ínye se túl szép, a húga egy durva sebet ejtett a nyakán, konkrétan hiányzott belőle egy darab, tiszta vámpír ez a lány. Ő bezzeg majd kicsattan az egészségtől, az állatorvos is odavolt, hogy milyen kis stramm, gyönyörű rózsaszín íny, szép fogak, semmi seb. 

Ugyanazt eszik, egyformán bánok velük, sőt a fiúra még jobban is figyelek, épp a fentiek miatt. Lehet ő túl okos, kicsit butának kell lenni, hogy az ember (macska?) jól legyen. 

Nem tudom. 
Amikor rájövök, hogy nincs is itthon fél kiló lisztem a húsvéti kalácshoz...

De ne mondjátok, mert nem vagyok mindig mélypesszimista, két másik nem tervezett sütire még elég, megcsinálom azokat.

Holnap jöhet a kalács. Ki eszi ezt meg mind?
Már mentem egy kört, ami a takarítást illeti. Úgy kellett könyörögni nekik több formában is, hogy ugyan írják már meg melyik nap jönnek egyáltalán, vagy mikor érnek ide, hogy elkészülhessünk. Biztos én vagyok a hülye, de nálunk, ha vendég jön, annak kitakarítunk, összepakolunk meg minden. Tudom, hogy ez náluk nem így van, vagy legalábbis a vendégtől függ, és minden eddigi jel alapján én nem tartozom a kivételezettek közé, nekem nem takarítanak, de akkor is, legyen már annyi eszük, ez nem csak annyi, hogy szólnak, aztán jönnek, és kész.

Továbbra se értem, miért jönnek, nem is szeretnek minket, vagy lenéznek, mint alsóbbrendű egyedeket, akik túl egyszerűek, mindenféle igények nélkül; elég csak arra gondolnom a húga milyen hangnemben beszél M-hez. M szerint meghívót már nem hoznak az esküvőre, nekem ez volt az egyik ötletem. Azt fontos elmondanom, hogy más vendégeknek örülnék, sőt szoktam is. ;)

Tegnap csináltam hirtelen felindulásból túrós-almás pillesütit, kicsit úgy néz ki mint a tejespite, de finom lett. Mára ha végeztünk a pakolás-takarítás-mindent elrakással megpróbálkozom még egy másik sütivel, és a húsvéti kaláccsal is. Egyiket se csináltam még, mondjuk pont ez hiányzik, hogy még süteményeket is magamba tömjek, már így se jön rám semmi (és ez nem vicc).

Itt a mai nap is ünnep, így lehetett volna négy nyugodt napunk együtt, ami ránk is férne, hiszen mostanában elég őrült vagyok, M kapja tőlem az ütéseket szóban, érzem, hogy szó szerint bolond vagyok, és csak csapkodok magam körül.

De nem, mert ehelyett jópofizhatunk, kínosan feszengve, néha csöndben, vagy a semmiről beszélgetve; hallgathatjuk, hogy a srácnak minden remek, mert ő egy kis goldenboy, ő bizony nem fog hochdeutsch-ul beszélni a németországi munkahelyén, mert miért is, mindenki érti ugye a szörnyű osztrákot, hát persze; de már autót vett három hónap munka után stb stb.  

Nem ártott volna egy kis pihenés, mielőtt kikészítjük magunkat egy hét múlva az 1500 km-es vezetéssel, és oh jajj, megint meg kell tanulnom váltani, és beszélni fogunk otthon a pappal, hogy összeházasodhatunk-e nála, és rajta múlik, lesz-e igazi esküvőnk, látnak-e a nagymamáim, lesz-e egy szertartás, amit én is értek stb. Azután meg visszarepülünk, és jajj, repülés.

Nem bírom én ezt a sok szorongást, meg félelmet. 

2015. április 1., szerda

De utálom ezeket a gumis lepedőket, ha nem a matracon vannak. Se rendesen kiteregetni, se összehajtani nem lehet őket. 

Ráadásul a macskák is mindig beleülnek a szárítón, még ilyet.




Én? Én nem is ültem bele..


Egyszerre tűnünk majd el a világból, így egyikünknek sem kell azzal a tudattal élnie tovább, hogy a másik már nincs.