Az első - és eddig utolsó - elolvasott német nyelvű könyv után  jól ráültem az eredményre. Az utóbbi évekhez képest az is nagy dolog persze, hogy ezt követően hét (vagy nyolc? most nem vagyok benne biztos, de nem is ez a lényeg) magyar nyelvűt is magamévá tettem gyors egymásutánban, és nem a számomra igénytelenebb fajtából. Mindig elkezdek többet is egyszerre, vagy párhuzamosan, és amelyikhez kedvem van, azt folytatom, és viszem a végéig. 

Örültem három hónapig az első könyvnek, és most eldöntöttem, hogy jöjjön még egy, ezúttal a másik kedvenc témám: történelem, uralkodóházak. Nagyon meglepődtem, de egészen jól haladok. Ez ugyan relatív, mert arra gondolok ilyenkor, hogy a régi osztálytársaim már (valószínűleg) a gimiben könyveket olvastak, míg én rettegtem, hogy engem szólít fel a számomra kedves német tanárnő, és meg kell próbálnom mondatokat kipréselni a falusi iskolában nyelvet tanuló fejemből. 

 A lényeg: olvasni jó, németül beszélni jó (kár, hogy csak egyvalakivel teszem ezt).

*

Múlt héten a rám jellemző módon elkezdtem hirtelen jól enni és tornázni. Ennek köszönhetően a múlni nem akaró depi valami furcsa örömbe csapott át, bár tudom, ez nem tarthat sokáig, sosem tart, lásd. mai nap, amikor is olyan, mint volt, és nem tudok egyszerűen nekikezdeni mozogni, mert a nehéz súly visszaült a lelkemre, nyomja a mellkasomat. Megint. De még (!) jól ettem, még nem vesztem el teljesen, még nem hiszem megint, hogy minden mindegy. Csináltam dolgokat a lakásban, hogy lássam, van eredménye a létezésemnek. Mint a hullámvasút, ez megy bennem évek óta, és senki nem vezeti, irányíthatatlan. Mi segít? Ki segít? Én nem tudok...

*