2018. április 20., péntek

Ha már fájdalmak: 2-3 napja fáj egy ujjpercem is és fogalmam sincs mi történt vele. Ez sajnos a leggyakrabban használt ujjamon van, az író - egérrel klikkelősön, így most igyekszem aktivizálni a középsőt, épp csak minden második szót kell kijavítanom. Az írás (mármint kézzel) épp csak azért lenne fontos mert tanulnék vagy mi a szösz, és nálam az jó sok firkálást jelent mindig, úgy meg nehéz, hogy nem tudom rendesen megfogni a tollat.

De! Meleg van, még nálunk is. Tegnap bicikliztem egy csomót pólóban(!!!), intéztem ezt-azt, és óriási vadalma vigyorral értem haza. Négyszer is tornáztam a héten, és még ma is akarok. A hétvégét még nem látom előre, egyszer legalább jó lenne, de ha ott van M akkor valahogy nem megy. 

Fogytam 3,5 kilót március eleje óta. Valami most bekattant, és megy. Február vége óta eszem nagyon szigorúan és következetesen a gyógyszereimet, és igyekszem amennyire lehet tartani a diétát, de nem méricskélek. Kár, hogy a fogyás még a torna előtt történt, ezért elég röcögős vagyok (nem mintha előtte olyan kemény lett volna a husim), de majd lesz ez jobb is. Sőt meg is jött azóta egyszer, július óta először rendesen, mondom én alakul itt valami. Most azt akarom látni, ha eszem rendesen a bogyókat, tornázok is és egy normális szinten tartom a diétát, akkor megjön-e viszonylag gyakrabban, ne adj isten rendszeresen. 

M is hazaért tegnap dögfáradtan, de viszonylag boldogan; több ügyfelet is szerzett, és rengeteget tárgyalt, kapott egy csomó pozitív visszajelzést. Olyan büszke vagyok rá, azt hiszem szakmailag nagyon jó, és ezt végre észre is veszik. Sőt a főnöke 6,5 év után felajánlotta a tegeződést, ez nagyon sokat jelent neki; az új nagy-nagy főnök pedig egy bizonyos témakörben mindig kikéri a tanácsát, mióta kinevezték. Oda vagyok, milyen menő a férjem. :) 
Van egy visszatérő fülfájdalmam. Felébredek, és egy nagyobb nyomást érzek, kicsit fáj. Ez 1-2 óra múlva lüktető fájdalommá alakul, és akárhol is érintem meg ordítok egyet. Azt mondanám a hallójárat lehet, de hangsúlyozom nem belenyúlkálást értek a megérintés alatt amikor felordítok, vagyis bárhol lehet, tehát ebben se vagyok teljesen biztos. Az eggyel ezelőtti alkalommal már fájdalomcsillapítót is bevettem, mert annyira lüktetett, ja és ma is. Nem tudom, jobban fáj-e vagy csak én lustultam el kivárni a fájás végét, de ma is bedobtam egyet. Most épp fáj, ezért írok, hátha nem figyelek rá. 

Vannak ezek a fájdalmak, mint a fej meg a fog, amik eléggé kiütnek (mást is gondolom), mert nem tudok nem arra figyelni, de most felírnám a listára a fület is. Ez egyébként a jó fülem. Tudjátok, ezt tartom oda ha hallani kell valamit, mert a másik csak fele olyan jó. Ezt egy óvodás-általános iskolás orvosi vizsgálatos füzetben fedeztem fel pár éve, mondjuk rájöttem magamtól is, hogy valami nem stimmel, de azzal lehet élni. 

Van egy gyanúm, miszerint genetikus, és valami fülzsírcucc lesz. Apukámnak majdnem évente begyullad, huzatot kap és egyebek, és mosatnia kell. Egy darabig elbírt vele a háziorvos, de pár éve már kórházba küldi. Ilyenkor ő konkrétan nem hall és ordibálni kell vele. Apai nagynéném nagyjából ugyanez. Annyira köszi tényleg a széles vállakat, az erős csontozatot, a haragráncot, a brutális vádlit és a további előnyös jellemzőket, most meg már ezt is.

Felmerül a kérdés, miért nem voltam még orvosnál. Itt még egyáltalán nem jártam dokinál, pedig vagy négy különböző helyre kellene mennem. Bejelentkezős-időpontfoglalós faszkodás van a háziorvosnál is. Elvileg. A másik meg, hogy mindig olyan időpontokban fáj, amikor nincs doki. Péntek délben, mint ma, vagy hétvégén. Úgy érzem ha csak spontán odamegyek, hogy ez és ez szokott lenni időnként, de ma nem, akkor nem talál semmit. Pláne hogy háziorvos, nem fül-orrgégész, mert ahhoz a háziorvos ad papírt, majd telefonálgathatok, és akkor valamikor majd kapnék egy időpontot. Talán.

Nem tudom hová tették azt a rengeteg orvost aki idevándorolt, de eléggé kétségbeestem, mikor pár héttel ezelőtt felhívtam egy jónak tűnő nőgyógyászati rendelőt, ahol van vagy 15 orvos, és adtak volna egy időpontot félév múlva. Félév. Meg se kérdezték nem-e ömlik belőlem a vér, vagy terhes vagyok-e, vagy mi a jó nagy büdös francot szeretnék. Megnyugodni mondjuk, mert pl. nem vagyok rákos, még úgy se, hogy 7 havonta menstruálok.  Jó ez tudom, hogy hülyeség, mert valószínű a vérzés lenne a tünet nem az elmaradás. 

Jó lenne itt is találni egy endokrinológust. Meg a tudat se ártana, hogy van hová mennem bármilyen panasz esetén. Most úgy érzem, ha ömleni kezdene belőlem a vér, itt maradnék a szoba padlóján, és annyi. Néztem három másik nőgyógyászt is, online nem lehetett már időpontot foglalni egyikhez se. Utána kicsit nyüszögtem, nem vagyok sírós, pedig néha jó lenne, ha menne, jó sok feszkótól megszabadítana, és nem nyelném folyamatosan, hogy félévente egyszer valami teljesen abszurd kis dologtól kitörjön az egész mint egy vulkán.

Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy fáj a fülem, és el akartam terelni a figyelmem a lüktetésről az írással. Jó kis depresszív valamit löktem is, hiába a gyökerek.

2018. április 18., szerda

Este elmentem moziba. Egyedül. 

Mivel M a héten rettenetesen sok sört iszik Düsseldorfban konferenciázik, igyekszem lefoglalni magam, vagy inkább úgy mondanám igyekszem a felszínen maradni. A pszichológusom szerint kell nekem valami fix, amiért minden héten kimegyek. A kimenni itt szó szerint értendő, alig járok ki a lakásból. Élvezem a madárcsicsergést, a fényt, ha épp nem esik, de szigorúan bentről. 

Csütörtök éjszaka lapozgattam az újságot, és megint beleakadtam a Romy-filmbe. 3 Tage in Quiberon. Pont a régóta nézegetett művészmoziban adják, és kiderült Romy Schneider napot tartanak hétfőn. Az egyik filmje, egy doku és a róla készült új film plusz előtte beszélgetés az életrajzírójával  lesz műsoron. Gyorsan cselekedtem és foglaltam is jegyeket. 

Azt hittem fura lesz, hogy egyedül vagyok valahol, de kifejezetten jó érzés volt. M is megszabadult egy művészfilmtől, amit nem kell megnéznie. :D Most úgy gondolom ezt nem utoljára csináltam, de nyilván nem ez lesz a rendszeres heti eseményem. 

A film maga tetszett, de nem tudom, aki nem a jó értelemben vett megszállottja mint én, mennyire találná érdekesnek.


2018. április 11., szerda

Azért a telekom igazán megbaszhatja magát. Évente adategyeztessek csak azért, mert nem akarok magamnak előfizetéses kártyát. Plusz az összes családtagomnak, akiknek szintén én vettem meg annak idején. Sms-ben azt írták fáradjak befelé az üzletükbe, de legalább mint kiderült annyi rést hagytak, hogy online is elintézhetem.
Harmadik napja ébredek még mindig úgy, hogy az első gondolatom az eredmények, és még mindig dühös vagyok, még mindig csalódott és úgy érzem most minden olyan reménytelen. 

Megbeszéltük M-mel mi nem választunk, mert nem érezzük helyesnek úgy dönteni emberek sorsáról, hogy nem is élünk abban az országban. Ennek ő ősszel eleget is tett.

2014-ben nem mentem el, mert úgy éreztem nincs az égvilágon semmi értelme. Akkoriban még vonattal közlekedtem (Hamburg - Bp.), és Érsekújváron felszállt egy kedves, igényes negyvenes nő, és kissé bizonytalanul de magyarul köszönt. Elkezdtünk beszélgetni, elnézést kért a kiejtéséért, már régen nem használta a nyelvet, a férje és a fia nem akarja (?) talán így mondta. Szóba kerültek az akkor közeledő választások, és kissé ijedten kérdezte visszautazok-e még, nem szavazok, miért nem. Nem volt tolakodó, semmi ilyesmi, de ha jól emlékszem úgy fogalmazta meg, csak a f. gondol rájuk, mert itt őket be akarják olvasztani, erőltetik az asszimilációt, ezért használja a nyelvet is csak nagyon ritkán. Nem kezdtem el vele vitatkozni, a beszélgetés maga se volt kényelmetlen, inkább csak arra döbbentett rá akkor is és ma is, mennyire másként láthatja két ember ugyanazt a dolgot, illetve ő soha nem fogja érteni az én véleményemet, és én se az övét, egyszerűen nem vagyunk ugyanabban a helyzetben.

Februárban hazalátogattam, mondhatni már a szokásos időben (valahogy mindig novemberben és februárban sikerül), ilyenkor mindig sort kerítek egy kis tévézésre, rádöbbenek gyorsan, hogy engem ez nem érdekel, elszörnyedek az állami csatornákon, majd tesómmal a végén főzős műsort nézünk. Amit viszont most tapasztaltam, az túl ment nálam minden határon. A plakátoktól eddig is a hideg futkározott a hátamon, de most folyt a kampány is pluszban. Ordítani, sírni, csapkodni szerettem volna a tehetetlen dühtől. Ezt hallgatják  minden nap az emberek, az idősek, akiknek a tévé a szórakozásuk, azt hiszik ez az igazság. Apu is konkrétan tévéfüggő: -Megyek, mert kezdődik a Tények! - Ezt nem hiszem el, ne ezt a szard nézd már! - De miért? Nézzem az RTL-t? Az se jobb. Ilyen párbeszédek hangzottak el, hihetetlen hogy nem tűnik fel neki a különbség. Egyik este együtt néztünk meccset, a szünetben persze kapcsolgat össze-vissza és megállapodik az M1-en. -Apu kapcsold már el innen, hogy tudod ezt a szemetet hallgatni?! - Ez téged már nem érint, miért zavar? - Azért mert nem itt lakom most, nem jelenti azt, hogy már soha nem is fogok. 1-2 perc múlva elkapcsolta, akarta vagy miattam, azt már nem tudom. De ekkor vágott valami nagyon fejbe, hogy el kell mennem, ott a helyem, ezt nem hagyhatom.

Jöttek szembe a hírek, mindenfélék, fake news minden oldalról, azt hiszem meg tudom állapítani melyik az és melyik nem, bár néha erősen gondolkodnom kell. Olvasgattam, nyilván célirányosan, a taktikai szavazás segít majd, gondoltam, és a rengeteg magyar külföldön, aki hazamenne, és a sok elégedetlen fiatal. Minden blog, minden cikk amiket olvastam potenciális ellenzéki szavazatokat ígért. 

Kis lelkifurdalással elmondtam M-nek megszegném a szavam, meg kell szegnem, el kell mennem. Ez fontos. Elhittem egy szavazat is számít, mert mindenki azt mondja számítani fog. M megértette ezt és támogatott, persze menjünk Berlinbe. El is mentünk, őszintén szólva nem kicsit paráztam, ugrált a gyomrom, tartottam tőle, hogy valamilyen okkal majd mégsem szavazhatok, találnak egy hibát, stb.

Rengetegen voltunk, és ez most nem lesz túl kedves, de csak kevesen látszottak magyarnak.  Ha hazarepülök, még a kaputól jóval messzebb is meg szoktam ismerni a magyarokat az itteni reptéren. Van egy arcunk, azt hiszem az enyém is olyan. Kicsi vad, kicsit szomorú, kicsit reménytelen. Azt hiszem mindenki bizakodó volt, mind azt hittük valami nagy dologért vagyunk ott, hogy majd most megváltozik minden. 

A nap hátralévő részében a telefont bújtam városnézés közben, reménykedtem. Éjfélre értünk haza, és akkor már lehetett tudni: nincs csoda, nem sikerül; az okok nyilván összetettek, ebbe bele se kezdek. Azóta se szabadulok a csalódottságtól, minden hiába volt, azt mondta mindenki az az egy szavazat is számít, az én szavazatom is számít. Nem számított. Nem tudom mi lesz.