Harmadik napja ébredek még mindig úgy, hogy az első gondolatom az eredmények, és még mindig dühös vagyok, még mindig csalódott és úgy érzem most minden olyan reménytelen. 

Megbeszéltük M-mel mi nem választunk, mert nem érezzük helyesnek úgy dönteni emberek sorsáról, hogy nem is élünk abban az országban. Ennek ő ősszel eleget is tett.

2014-ben nem mentem el, mert úgy éreztem nincs az égvilágon semmi értelme. Akkoriban még vonattal közlekedtem (Hamburg - Bp.), és Érsekújváron felszállt egy kedves, igényes negyvenes nő, és kissé bizonytalanul de magyarul köszönt. Elkezdtünk beszélgetni, elnézést kért a kiejtéséért, már régen nem használta a nyelvet, a férje és a fia nem akarja (?) talán így mondta. Szóba kerültek az akkor közeledő választások, és kissé ijedten kérdezte visszautazok-e még, nem szavazok, miért nem. Nem volt tolakodó, semmi ilyesmi, de ha jól emlékszem úgy fogalmazta meg, csak a f. gondol rájuk, mert itt őket be akarják olvasztani, erőltetik az asszimilációt, ezért használja a nyelvet is csak nagyon ritkán. Nem kezdtem el vele vitatkozni, a beszélgetés maga se volt kényelmetlen, inkább csak arra döbbentett rá akkor is és ma is, mennyire másként láthatja két ember ugyanazt a dolgot, illetve ő soha nem fogja érteni az én véleményemet, és én se az övét, egyszerűen nem vagyunk ugyanabban a helyzetben.

Februárban hazalátogattam, mondhatni már a szokásos időben (valahogy mindig novemberben és februárban sikerül), ilyenkor mindig sort kerítek egy kis tévézésre, rádöbbenek gyorsan, hogy engem ez nem érdekel, elszörnyedek az állami csatornákon, majd tesómmal a végén főzős műsort nézünk. Amit viszont most tapasztaltam, az túl ment nálam minden határon. A plakátoktól eddig is a hideg futkározott a hátamon, de most folyt a kampány is pluszban. Ordítani, sírni, csapkodni szerettem volna a tehetetlen dühtől. Ezt hallgatják  minden nap az emberek, az idősek, akiknek a tévé a szórakozásuk, azt hiszik ez az igazság. Apu is konkrétan tévéfüggő: -Megyek, mert kezdődik a Tények! - Ezt nem hiszem el, ne ezt a szard nézd már! - De miért? Nézzem az RTL-t? Az se jobb. Ilyen párbeszédek hangzottak el, hihetetlen hogy nem tűnik fel neki a különbség. Egyik este együtt néztünk meccset, a szünetben persze kapcsolgat össze-vissza és megállapodik az M1-en. -Apu kapcsold már el innen, hogy tudod ezt a szemetet hallgatni?! - Ez téged már nem érint, miért zavar? - Azért mert nem itt lakom most, nem jelenti azt, hogy már soha nem is fogok. 1-2 perc múlva elkapcsolta, akarta vagy miattam, azt már nem tudom. De ekkor vágott valami nagyon fejbe, hogy el kell mennem, ott a helyem, ezt nem hagyhatom.

Jöttek szembe a hírek, mindenfélék, fake news minden oldalról, azt hiszem meg tudom állapítani melyik az és melyik nem, bár néha erősen gondolkodnom kell. Olvasgattam, nyilván célirányosan, a taktikai szavazás segít majd, gondoltam, és a rengeteg magyar külföldön, aki hazamenne, és a sok elégedetlen fiatal. Minden blog, minden cikk amiket olvastam potenciális ellenzéki szavazatokat ígért. 

Kis lelkifurdalással elmondtam M-nek megszegném a szavam, meg kell szegnem, el kell mennem. Ez fontos. Elhittem egy szavazat is számít, mert mindenki azt mondja számítani fog. M megértette ezt és támogatott, persze menjünk Berlinbe. El is mentünk, őszintén szólva nem kicsit paráztam, ugrált a gyomrom, tartottam tőle, hogy valamilyen okkal majd mégsem szavazhatok, találnak egy hibát, stb.

Rengetegen voltunk, és ez most nem lesz túl kedves, de csak kevesen látszottak magyarnak.  Ha hazarepülök, még a kaputól jóval messzebb is meg szoktam ismerni a magyarokat az itteni reptéren. Van egy arcunk, azt hiszem az enyém is olyan. Kicsi vad, kicsit szomorú, kicsit reménytelen. Azt hiszem mindenki bizakodó volt, mind azt hittük valami nagy dologért vagyunk ott, hogy majd most megváltozik minden. 

A nap hátralévő részében a telefont bújtam városnézés közben, reménykedtem. Éjfélre értünk haza, és akkor már lehetett tudni: nincs csoda, nem sikerül; az okok nyilván összetettek, ebbe bele se kezdek. Azóta se szabadulok a csalódottságtól, minden hiába volt, azt mondta mindenki az az egy szavazat is számít, az én szavazatom is számít. Nem számított. Nem tudom mi lesz.