Szombat este óta megint itthon vagyunk, minden utat túléltünk, mi is és a kölykök és, még én is vezettem, nem is keveset. 

Két hét nagyon gyorsan el tud szaladni, jól éreztem magam legtöbbször náluk is, kivéve az utolsó estét, amikor az apja elég furákat mondott, eleget ahhoz, hogy a hiperérzékeny lelkem megint szarul érezze magát. 

Haraggal aludtam el, és reggel alig vártam, hogy eltűnjünk végre onnan. Egészen Passauig tartott, hogy hozzá se szóltam, ha nem volt fontos. Tudja ő azt, milyen vagyok, és ha nem szólok, annak általában oka van. Hozott nekem almás táskát, mert tudja, szeretem, és mondjam már el mi a bajom. Elmondtam, de nem tudok azzal mit  kezdeni, hogy az apja ilyen, és időnként túllő a célon.

Úgy éreztem nem fogunk összeházasodni se, mert mindig azt fogja csinálni amit az apja akar, és a gyűrűt se vettem fel, csak a dobozával együtt betettem a táskámba; olyan keserű érzés volt. 

Már az is nagy szó, ha rendesen értem őket, minden igyekezetemmel koncentrálok, hogy rendesen tudjanak társalogni velem, olyan kedves vagyok, hogy már saját magamat nehéz elviselni, erre meg ez van. Tudom, kicsit rébuszokban írok, de még mindig felhúzom magam az egészen. Majdnem családtagként éreztem ott magam. Aztán mindent összeomlasztott.

Ilyen dolgokon nem tudok túllépni, mert se önbizalmam, se lelkierőm nincs ezekhez, én vagyok a gyenge, engem fognak eltaposni, tudom, és a legegyszerűbb hibát és fogást találni rajtam, mert rengeteg lehetőséget nyújtok ezzel az elkúrt életemmel.

Ááá..