Már írtam róla korábban, hogy egyértelművé tette, meg fogja kérni a kezem. Elmélkedtem is a lehetőségeken, ezek közül az első igazi, közös nyaralás tűnt a legjobbnak, a többi valahogy nem illett hozzá. 

Az első este Koppenhágában nagyon el akart menni vacsorázni, elég későn kezdtünk el éttermet keresni, és már zártak épp, vagy borzasztó drágák voltak. Úgy éreztem ezért a nagy igyekezet. De én mondtam végül, h csak essünk be valahová, nem számít milyen, jó lesz a hamburger, gyros, azonosítatlan dán gyorskaja is. Utóbbit választottuk végül, és baromi jól esett. 

Mikor beléptünk, arra gondoltam, ha így kell legyen, történjen meg itt, nem számít. Nem a hely számít. De nem történt semmi..

Volt egy érdekes incidens, nevezzük így, amikor rákérdeztem, hogy mégis mit tart még mindig a hátizsákja első zsebében, ha mindig nálam van a dögnehéz tárcája, és a telefonja is. Rátette a kezemre a kezét, hogy ne nyúljak hozzá. 

Hm. Eszembe jutott, hogy valamit rejteget előlem, vagy mi van ott. Nem értettem, egyszerűen nem esett le. Gondoltam rá, hogy még a szülinapomra ad valamit, de akkor mire vár. A gyűrű is átfutott az agyamon, de megint azzal, hogy mire vár..

Persze belenyúlhattam volna a táskába, mikor zuhanyozik, vagy egyedül hagy vele, de ez nem én vagyok. Nem bántom a holmiját, és nagyon jó érzés, másnál bele "kellett" néznem, és mindig találtam is valami szörnyűt. 

Vele megkérdezzük egymást, kivehetem-e ezt vagy azt, belenyúlhatok a táskádba, tárcádba.

Utólag azt gondolom, egyszerűen tudtam, hogy nem szabad megnéznem, nem tehetem tönkre, amit eltervezett. Kedd este el is szontyolodtam kicsit, mert azt hittem, rosszul éreztem, nem most lesz. Rövid ideig tartott ez az állapot, gyorsan visszatért az a boldog eufória, amiben végig lebegtem a nyaralás alatt, hiszem minden nap szinte minden percében olyan élményeket kaptam, amit korábban soha. 

Nem foglalkoztatott sokáig, mert hittem neki, ha azt mondta, úgy is lesz, legfeljebb még nem most.

Csütörtök délután indultunk Malmőbe, ekkorra már el is felejtettem az egészet, az sem tűnt fel, h a reggeli után nem is evett már semmit, csak én tömtem a fejemet a kocsiban a kiadós dán Nemzeti Múzeum meglátogatása után.

A híd fele előtt elkezdett lassítani, 

- Most vedd elő a hátizsákomat, és keress benne valamit.

Remegve nyúlok hátra, akadozik a kezemben a cipzár, azt sem tudom, mit csinálok, mikor megtalálom a kis dobozt, már az is szép volt és puha.

- Nyisd ki, tudni akarom tetszik-e, mielőtt kimondom.

Alig tudom kinyitni, de mégis sikerül valahogy, és ott van A Gyűrű. Gyönyörűséges, bármelyik az lenne, mert Ő adta.

Kimondja:

- Leszel a feleségem?

- Igen.

Felhúzom az egyik ujjamra, megfogja a kezemet, megcsókolja, elmondja még egyszer, könnyes a szeme, az enyém is, lassan kezdem felfogni mi  is történt, még mindig lassan haladunk, szerencsénk van, alig van forgalom. 

Már a hangom is remeg, még legalább háromszor igent mondok, kissé idegesen vihorászok, tapogatom a dobozt, nézem a gyűrűt, nem érdekel, hogy kicsit nagy. 

Ő észbe kap, hogy most már haladni is kellene, de rosszul vált, aztán megint; kicsit bemegyünk a felezővonalra, a forgalom még mindig a segítségünkre van. Kifejezetten rosszul vezet a híd végéig, fizetünk a lábánál, közben csinálok pár képet. 

És Svédországban vagyunk. A hotelt villámgyorsan elérjük, ha tovább tart az út, nem tudom, mi lesz, a parkolás se megy most neki, de végre leállítja az autót, megkérdezi még egyszer, most már térdelve. Már szinte fáj, olyan mértékű boldogság önt el.

Nem tudtam, hogy még ennél is lehet jobb, mint amilyen a hét első fele volt, mégis megtörténik. Felmegyünk a szobába, ahol egy legalább háromszor szebb fogad, mint a korábbi volt. El se tudjuk hinni, ez még jobban feldobja a hangulatot, belefetrengünk a pihepuha ágyba, nézzük egymást, és a gyűrűt. Aludni akarunk kicsit, persze lehetetlen, szinte lebegünk az örömtől, és még azóta is.

Így esett, hogy eljegyeztük egymást az Öresund-hídon. :)