Két hét távollét után hazatért, és 4 egészen jó napot töltöttünk együtt. Semmi extra dolgot nem csináltunk, mert szakadt az eső, szünetekkel, de minden nap. Egyszerűen csak jó volt együtt. Beszéltem rengeteget, mert az nagyon hiányzik. Most megint jobban értek mindent, vannak néha ilyen napok, ekkor vagyok a hullám tetején, gondolom.

Bevásároltunk, keresgéltünk dolgokat, amikre hétköznap vagy azon az egy szabadnapon nem lenne idő, így most már van egy csodálatos, hatalmas serpenyőm tetővel. Fel is avattam rögtön, kétszer.

Jártunk a magyarul-nem-tudom-milyen hivatalban, be akartunk jelenteni engem a városba, és így az országba is, de sajnos nem sikerült, mert már itt se megy semmi időpont nélkül, amin Ő teljesen kiakadt, szerinte 3 évvel ezelőtt minden (!!!) papírját elintézte egyetlen óra alatt.  

Másik állomás a Közlekedési Hatóság volt, vagy valami ehhez hasonló, itt is egy időpont lett az eredmény, és tőle szokatlan módon már egészen dühös volt. Itt tényleg nem gyakori az ügyintézésnél, sőt ennek a hivatalnak a honlapja egyáltalán nem írt erről.

Ezt az időtöltést „találtuk ki” magunknak, hogy gyorsabban teljenek az órák, míg a kislányka orvosnál van (erről később), de a végén olyan gyorsan végeztünk, hogy még két bútorboltba is be tudtunk nézni. Találtunk is egy jó kis ebédlőasztalt székekkel, fából, ezt másnap spontán meg is vettük. Most a nappali valami raktárfélére emlékeztet, még nem találtuk ki, hogy rendezzük el, van ami még össze sincs rakva, üres és teli dobozok, asztal szék, meg minden, plusz két mosás is ott figyel a szárítókon. Semmiképp se vendégvárós állapot. De itt ez az egyik legjobb: nem kell foglalkoznom a ’mit szól, ha jön valaki, milyen „széjjeség” van kérdéssel, ami otthon kardinális, ide nem jön senki.

Szép lassan, és kissé bizonytalanul csak lesz valami ebből a lakásból.

Tervezgettünk ezt-azt a jövővel kapcsolatban is, amit épp akkor és ott el is hittem, de később mindig bizonytalanná válok.