A hétvége lement nagyjából nyugiban, csak a derekam állt be kicsit a bal oldalon, de az is még a várakozásban szombaton. (Aggódjak azon, ha ideges vagyok, nem tudok teljesen kiegyenesedni? Kellene, ugye? Nem akarok már megint masszázsra menni, ezzel az erővel járhatnék állandóan.) M az útról tömören annyit nyilatkozott, nagyon boldog, hogy visszafele már nem kell mennie. :D

Vasárnap elvezettem tök egyedül a barátainkhoz, minimum fél óra az út, és parkoltam egy olyan úton, ahol mindenhol autók állnak, csak egy irányba lehet közlekedni, holott nem egyirányú az utca, patka, két kocsi közé, volt ott minden. Kicsit büszke vagyok magamra, de ez a jól sikerült hétnek is köszönhető.

Odaértem, vártam két órát, mert anya aludt, megint, még mindig nem tudom, barátainkat és a kutyájukat szórakoztattam addig, de értitek, lehet lett volna jobb dolguk is. Nagy nehezen kimászott az ágyból, menjünk sétálni a kutyákkal, ok. Szerencsére a kisebbet kaptam, akinek látni kellett volna a fejét, komolyan látszott rajta a csalódottság, hogy velem kell jönnie.

Három órán keresztül sétáltunk, és eltévedtünk basszus, én nem tudok jól tájékozódni, nem nagy titok, de ez a városrész tele van kis utcákkal, hegyre fel, hegyre le, lépcsőkkel a partra stb stb Anya nagy rinyagép :D, nem megyünk le a lépcsőkön, mert a.. ez meg az.. nem bírja el a saját súlyát, mert mondjuk ki, durván kövér. Magamon is érzem, de ő inkább megmagyarázza. El is kerültük, majd egyszer megindul lefelé, nagyon tartottam a kisebb kutyát, nehogy a lába alá szaladjon, mert akkor senki se tartja meg a legurulástól. Erre az volt a magyarázat, hogy a nagy kutya megérezte a vizet, és le kellett menni.. aha, jól van, de hogy miért kellett egyre és egyre távolabb menni, míg csak el nem tévedtünk, ezt persze nem ismerte el, mert nem az a típus, de ha ki-be járunk kiserdőkön, és minden második embert megkérdez, hogy jutunk ide és oda, akkor elég gyanús. Szegény kutyák már teljesen készen voltak a végére. Mikor nagy nehezen visszataláltunk, ami hangsúlyozom, a véletlennek köszönhető, bedőlt az ágyba és onnan már nem lehetett kirobbantani, mármint anyát. 

Szerencsére nem sokkal később M és apa is befutottak, majd apa dumált lyukat a barátaink hasába, végül elmentünk vacsizni, egész nap nem ettem semmit, én legalábbis, hogy a többiekkel mi volt, azt nem tudom, de mindenki nagyon lelkesen tolta be a görög kaját. Meghívtuk a barátainkat kis kompenzációként. Szerencsére a lakás kétszintes, így lent voltak a szülők a két kutyával, fent a hazai kutya, volt morgás rendesen, és fénypontként a szülők új kutyája egyszerűen lepisálta a falat, baszd meg, kicsit égett a pofánk. Ezután a két külön szinte szeparáltuk az állatokat, és nem volt nagyobb gond. A cica, aki lent lakik, és utálják egymást az otthoni kutyával , szintén a felső szintet választott, és nagyjából nem mozdult a hűtő tetejéről, kivéve mikor odajött hozzám az asztalra, és dorombolt olyan hangerővel, hogy csak lestem, de közben nem mulasztotta el méla undorral nézni a kutyát, vissza is ugyanezt kapta, legalább az érzés kölcsönös.

Idáig jutottam el múlt héten, és őszintén már nem sok fogalmam van mit akartam írni, mert közben egy másik hétvége is elmúlt, és inkább írok arról. :D Szóval a legnagyobb baj végül csak annyi volt, hogy a kutya lepisálta a falat, nekünk nem esett nagyobb bajunk, és amiktől tartottunk, se következett be, de ez nem változtat rajta, hogy végig para volt, nehogy legyen mégis valami, csak akkor nyugodtunk meg, mikor már útra keltek. 

Bejelentették, hogy jönnek megint novemberben, ez újra és újra megerősítést is nyert, jól van, most mit mondjak, mintha lenne választásunk. Nyilván lemegy majd az is, de előtte még jól parázok meg nyávogok itt pár sort, mert akkor főznöm kell meg kiszolgálnom, és az eléggé sokkol mindig. Majd meglátjuk.