Szeretem azt hinni magamról, hogy elfogadó vagyok a magam kis konzervatív módján, de eddig nem igazán volt alkalmam a tesztelésre. Ott nőttem fel, ahol a madár se jár, na jó azok még épphogy, de melegeknek hírét se hallották, kivéve Zsoltikát sok évvel ezelőtt a ValóVilágból, anyukám azóta is azt mondja, ha valaki ismertről elmesélem, a saját neméhez vonzódik, hogy "de nem is látszik rajta". Na igen, mert az látszik...

Vasárnap kora délután ülünk M-mel Düsseldorfban a Rajna partján, és nem sokkal egymás után elsétált egy huszonéves fiúpár, kézenfogva, kicsit összebújva előttünk, majd lentebb a víznél puszilgatta egymást két lány a napsütésben. Olyan jó érzés töltött el, hogy ennek örülök, jó ezt látnom, és az is egy külön öröm, hogy olyan helyeken járok, ahol ez természetes, és senki nem ütközik meg rajta. Kedvesen összemosolyogtunk, - M egy kisebb iparvárosban nevelkedett, az se jobb mint az én szülőhelyem, ezekről a dolgokról nagyjából ugyanazt kaptuk otthonról , - láttam rajta, ő is hozzám hasonlóan érez, és ez szép. Én olyan támogató lennék, de nem ismerek senkit.

De mit kerestünk mi ott? Az egy szép hosszú láncolat.

Az egész úgy kezdődött, a szülők minden ok nélkül beszélni akartak vele, beszartunk csöppet, oda a húsvét, de nem úgy tűnt, CSAK ÚGY (ilyen se volt még) akartak beszélni.. én gőzöltem közben (Stockholm óta nem tudtam kiverni a taknyot a fejemből..), így csak hallgattam, a nevemet nyilván nem nekem szánták :I.. Jaj, ez a kutya mennyire jó, ügyes, okos, ugyan nyüszít, és nem lehet egyedül hagyni (wtf.1.) és az apósom ezért lent alszik vele a nappaliban (wtf.2.), de az anyjának még minden vasárnap gyásznap, mert vasárnap halt meg az előző (wtf.3. - nem szemét vagyok, aki nem érti meg, ha valaki gyászol, csak az anyja akkora cirkuszt csinál az egészből, pedig az apja gondoskodott, és gondoskodik most is a kutyákról, hozzá ragaszkodnak, az anyja a kanapéról okos csak.. ő a legszomorúbb, mindig mindenben ő a leg..) és most járnak kutyaiskolába és hasonló fontos témák. Ilyen nagyon hozzájuk illő dolgok, az anyja teljesen magával van elfoglalva, semmi új. M itt érezte úgy, ha már megszabadultunk a húsvéti látogatástól, rákérdez, az apja nem-e jönni szeretne Essenbe (ott van egy többnapos autókiállítás, és szinte minden évben elmentek, tavaly már januárban kérdezte, akkor Essen, mi lesz, megyünk? mindig áprilisban van, szóval időben, értitek), de nem szólt eddig róla, és M már parázott, apa kitekert logikája alapján, talán elkövette azt a bűnt, hogy nem kérdezte  meg elég időben.. :/

És itt valami félrecsúszott, apa úgy érezte, M-nek szüksége van arra, hogy ő jöjjön, és vele menjen, mondta majd meglátja, hogy tudja megoldani. (Nyugdíjas, de a kutya meg a háztartás nyilván...) 

Elutaztam haza, és jön a továbbított üzenet: igen, el tud jönni, anya is jön, és ugye nem probléma, a kutya is. Na itt végem volt... Elkapott az ideg, hogy M nem fog nekik szólni, mert nem mer, hogy de igen, kurva nagy probléma, mert már tőletek se szoktunk elférni, mert olyan disznóólat csináltok a nappalinkból, és nem teszitek rendbe a kanapét, és a reggelit alig tudom bevinni, ha ott vagytok, mert nem tudok keresztül menni rajta. De igen, hozzatok oda egy 38-50 kilós kutyát (nem tudom mekkora pontosan, wikipedia ekkorára saccolja a fajta lánypéldányát), aki összevissza megy a lukszerűen lakájos lakásban, ahol még két macska is él, és nem akarom, hogy halálfélelemben töltsenek több napot a szekrény tetején. Mindig oda menekülnek, ha jön valaki, ha egy kutya fel-alá sétálgat, sose mernek lemászni. És erre mindenki más gondolna rajtatok kívül, de ti úgyis mindig magatokkal vagytok elfoglalva, és tekintettel se szoktatok lenni másokra... és nem érdekel, hogy a kutya szereti a macskákat vagy nem, magyarázd el az én remegő kölkeimnek, h, jaj de nem bánt. :/

A legrosszabb az egészben, hogy távol voltunk egymástól, ha akkor üt be valami, és csak írásban kommunikálunk, sokkal több felesleges feszkó beszalad, mintha élőben próbálnánk megoldani a helyzetet. Rövidre zárva: M nagyon büszkévé tett, mert egy-két nap után összeszedte minden bátorságát, és elmondta, hogy a helyhiány és a macskák miatt ezt mi nem szeretnénk, szóval probléma, ha jön a kutya.  Apja erre közölte, hogy hát már gondolta, mert nem írt vissza azonnal helyeslően, és akkor Jens (ő a szomszéd srác) marad útitársnak, majd lecsapta a telefont.

Éreztem, ezért még meg fogunk fizetni, de egy halom kő gördült le rólam, megígértem neki, ha nem talál senkit, akkor elkísérem én, időben felkelek, és a pofámat is befogom végig.  (Ez nem kevés, még ha annak is tűnik, mert már kétszer jártam ott, rohadt nagy tömegben, levegő nélkül, nagyon-nagyon sokáig, végignézve ugyanazt úgy, hogy az érdeklődés teljes hiánya van bennem az autók iránt, szóval egy idő után morgok, ráadásul nagyon nehezen tudok felkelni, és M szerint nagyon korán kell, és a többi, és a többi..)

A büntetés pedig a következő: ha M posztol valamit a családi csoportba, nem reagál senki, semmire, semmit. Alig szánalmas és gyerekes, nem? Az idősebb húga, Fülöpke felesége reagált 1-2x, de ő is itt van Németországban, és szerintem nem értesült arról amit tettünk(!!!). Ugye milyen szép is ez? Nem tudom felvennék-e neki a telefont, mert nem szokták egymást hívogatni, az apja szokta felhívni, ha valamit el akar mesélni, ilyenekre kell gondolni, hogy Fülöpke vett autót, mennyi km, mennyi €, honnan van, és hány éves, tudjátok, ami mindenkit olyan nagyon érdekel, az anyja akkor hívta utoljára, amikor 3 éve pénzt kért tőle, egyébként soha.

Nem tudom hová fejlődik még a helyzet, szűk másfél hónap múlva szeretnénk arra kanyarodni a barátaink ausztriai esküvője után, kérdés ajtót nyitnak-e... A nyári nagy utazásról nem is beszélve, amikorra M betervezett egy csomó ügyfél-látogatást, úgy elég nehéz, ha nem mehetünk oda. Isten óvjon a buta, sértett, igazságtalan emberektől.

A szomszéd fiúnak se volt jó, vagy nem akart olyan hosszú programot magának, így maradtam végül én. M-nek az az ötlete támadt, ha már olyan messzire megyünk, maradhatnánk még egy napot és megnézhetnénk egy környékbeli várost. Szerencsére a Ruhr-vidéken szó szerint egymást követik a városok, a választásunk Düsseldorfra esett, M kétévente jár oda egyhetes összeröffenésekre, így már ismerte valamennyire. 

A poén az volt, hogy hiába indultunk el teljesen időben, mégis Bochum belvárosában kötöttünk ki nadrág után rohangálva, az enyém pont az egyik pihenőhelyen gondolta úgy, hogy szétreped az elvékonyodott combrészen, dagadt vagyok, ez van, és cseppet sem előrelátó. Ugyan én vagyok, aki M utazásaira mindig mindenből biztonsági plusz egyet is bepakol, mert bármi megtörténhet, de magamról elfeledkezve nem vittem még egy nadrágot. Ha már ott jártunk, meg is ebédeltünk, kicsit lelkifurkám volt M miatt, hogy ugyan nem nyavalygok, fel is keltem, és el is készültem, mégsem érünk oda időben miattam. De itt jött a jó rész, mert a tömeg nagy része addigra elpárolgott, és tök kellemesen lehetett sétálni, elfértünk, odafértünk mindenhez, M teljesen elégedett volt a fordulattal, és úgy gondolja, jövőre felesleges olyan korán indulni, vagy megállhatunk közben itt-ott.

Zárásig maradtunk, utána kényelmesen átmentünk Düsseldorfba, bejelentkeztünk, elmentünk felfedezni a várost, és vacsorázni. Nem csalódtunk semmilyen tekintetben, a hotelszoba szép tiszta volt, az ágy kényelmes, a reggeli, ah a reggeli csodálatosan sokféle; vasárnap  százágra sütött a nap, szétsétáltuk magunkat, szó szerint mindenhol fájt a lábam, de nem egyben, hanem külön-külön kis részenként, és az is máshogy, jaj.  A Kunstpalastban kifogtunk egy szerintem nagyon igényes és átfogó Lukas Cranach kiállítást, 500 éves festmények és metszetek között sétáltunk, egy részükön még védőüveg sem volt, olyan közel is mehettem, hogy szinte az orromban éreztem a történelmet.

Teljesen lestrapálva értünk haza este 11-re, de ez egy jó próba is volt, hogy viselik a kölykök, ha két napra eltűnünk, és nem kérünk meg senkit, adjon nekik enni. Nem akartam újabb szívességet kérni a szomszéd sráctól, óriási segítség ő nekünk, de ki tudja mikor lesz belőlünk elege. Csináltam nekik klassz svédasztalt, többféle kaját kitettem, dupla szárazzal, jó hát a víz nem lesz friss magától, de szerintem két napot egész jól kibírtak, csak egy kicsit szidtak le, nem volt senki megsértődve, semmi se összetörve, így a hazafelé úton való tervezgetés a a jövőbeni hétvégékről már nem is olyan valószínűtlen. 

Ezzel nyilván megint azt értük el, hogy utazni-utazni-utazni akarunk, össze-vissza, és nagyjából mindenhová. :D