Minek van blogja annak aki nem ír?! Na igen. Annyiszor fogalmazódnak meg bennem témák, gondolatok, és elképzelem, amint laptopot érek, már csattognak is az ujjaim, és jobbnál jobb bejegyzéseket posztolok, de látjuk, nincs így mégse. 

Azt hiszem ez az egész életemre igaz: elképzelek dolgokat, látom magamat amint írok, tanulok, olvasok, takarítok, tornázok egyszóval élek, majd mégsem teszek semmit. Vannak kis fogadalmaim az évre, semmi új, de ezt összefoglalva úgy is mondhatnám: mostantól legyen másképp. Ezt viszonylag tudom is tartani, mert minden egy kicsit jobb. Egészen jól szinten tudom tartani magam, nem esem mély búskomorságba, pedig az egészségem nem a legjobb, de egyelőre ellenállok, hiába áll a dep mindig a küszöbön, most úgy tűnik elvesztette a kulcsát és nem tud bejönni.

Voltam otthon egy hetet, és mentem minden áldott nap össze-vissza, intézni amit kellett, letudni a kötelező látogatásokat, orvosnál (az eredményeim még a szokásosnál is rosszabbak).

Pénteken indulunk Stockholmba, ennek örültem, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy az olyannyira várt négy nap azzal telik majd, hogy vécét keresek. 

Két hónapja próbál ideérni a vérem, - ezzel szenvedek már hetek óta, ebben az évben még nem szexeltem egy jót, mert mindig készült, erőlködött a testem, és ez minden téren nagyon igénybe vett -, de mikorra időzíti a legnagyobb zűrt? Olyan igazságtalan ez az egész. Utálom, hogy teljesen kiszámíthatatlan az idő, a mennyiség, a minőség az egész úgy ahogy van.  De az se kizárt, hogy még egy hétig görcsölök, és egyebek, mielőtt úgy dönt, akkor most nyom egy rendeset is. Csak tudnám, minek eszek gyógyszereket, és minek erőlködöm. Miért épp ez lenne normális nálam, ha más se tud?! Erről szól az életem, hogy könyörgöm, jöjjön már meg.

Ez a bejegyzés nagyon más irányt vett, mint ahogy szántam.

***

Akarok már egy jó ideje panaszkodni hosszabban M szüleire is, mert karácsonykor voltak itt, és azóta összegyűlt ez-az, de valahol felesleges az egész, rá kellett jönnöm, hogy ami számomra logikus lenne bármilyen szempontból, vagy az én értékrendemnek megfelelő, ők pontosan az ellentétét gondolják, cselekszik. Az egyik utolsó húzásuk azonban olyan messzire lőtte a pöttyöst, hogy ezt a labdát már senki nem hozza vissza. Röviden összefoglalva: miután az első számú kutyára elköltöttek egy kisebb vagyont, olyan műtétekre, amik végül feleslegesnek bizonyultak, és nem is voltak kapcsolatban szegény állat bajaival, mégis elvesztették őt. Az anyja őrült módon, mindenkit hibáztatva reagált (erről tudni kell, h M apja gondoskodik az állatokról, sétáltatja a két kutyát minden nap többször, anyuka meg nagyon okos a kanapéról), és senki de senki nem szenvedhet jobban  mint ő, ez a személyisége része, mondhatnám, hogy nem lepődtem meg, de vérzett a szívem a férjemért, aki két napig rettegett, hogy akkor mi is hibásak leszünk, mert a vég akkor kezdődött mikor nálunk voltak (rossz gyerek nem megy haza, ezért el kellett jönniük!), és hiába próbáltam megnyugtatni,csak annyit mondott, higgyem el, ő jobban ismeri őket, és a kitekert logikájukat. 

Megúsztuk végül, vagy csak nekünk nem mondtak olyat, ha a hátunk mögött mégis, az a legkevésbé se érdekel. Én úgy tartom a gyásznak időt kell adni, legyen az állat vagy ember, aki kedves volt a szívünknek, nagy fájdalom ha elveszítjük. Ezért is ért minket hatalmas sokként, amikor kereken három héttel a kutyus halála után elhoztak a menhelyről egy újat. Feltétlenül lány kellett, mert az előző is az volt. Ez több okból is furcsa, lévén volt egy második számú kutyájuk, akit úgy is kezeltek, anyósom kísérő kutyaként hivatkozott rá, - ez M-nél totálisan kiverte a biztosítékot -, és kb. társalkodónő/fiúnak szánták az első mellé. Számomra a nagy állatszeretet nem ezt jelenti, de mint mondtam, én nem fogom már őket soha megérteni. Ott volt az szegény kutyus, és várta, hogy szeressék, erre hoztak még egyet. M kisebb húga vigyázott rá egy hétig, és a fotók tanúsága szerint a kutyus egy kicsit bele is szerelmesedett, nagyon boldogan nézett rá, és azt hiszem végre örült, hogy vele is foglalkoznak rendesen, ezért nem is csodálkoztam, amikor a szülők haza akarták vinni, és ő nem akart velük menni.

Ahhoz képest, hogy csak pár mondatot akartam erre az egészre szánni, rendesen belelendültem, gyakrabban kellene írnom. Ami nálam betette a kaput megint, és rohadtul feldühített, az az új kutya neve: ugyanis pontosan úgy hívják mint engem!!! Egy nem kicsi osztrák város menhelyén találtak egy darab kutyát, akit el akartak hozni, akit pontosan úgy hívnak, mint a fiuk feleségét. Logikus nem? Ehhez mit szóltok?!

Azt hiszem egyáltalán eszükbe se jutott, hogy ez finoman szólva is kurva gáz. A tizenöt évig velük élő kutyusukat Fülöpnek hívták, mint a későbbi vejüket, Fülöpkét; csak a srác 11 évvel később jött mint a kutya, ez így véletlen. De viccet már ők csináltak belőle, hogy ember-Fülöp, meg kutya-Fülöp. Hát szakadok, tényleg. De most, én már ott voltam, nem volt annyi ész, költői kérdés, nyilván nem, hogy akkor talán ne hozzunk már egy ugyanolyan nevű állatot, ha már egy ember van ezzel a névvel a családban. Szerintem ez megalázó. Nem vagyok még felkészülve rá, hogy M családjában mostantól ember-x legyen. Akárkinek elmeséltem eddig, azt hitték viccelek, még a német barátaink is, szóval ez nem valami olyan dolog, ami csak nálunk gáz.

A kutyus egy éves múlt, tehát jó eséllyel az elkövetkező több mint tíz évet ebben a vicces helyzetben éljük majd. Ráadásul ő se kicsi, és én már rémvíziókban látom magam előtt, ahogy beállítanak hozzánk két kutyával 55 négyzetméterre két emberhez, két macskához. Megfenyegettek "" már karácsony után, jönnek húsvétkor is. Erre mit mondjak?? Legalább az én tündér aranyos férjemet adták nekem, és nem tudták a maguk furcsa képére formálni, ezt köszönöm.