Nem sikerült végül, de nem is nagyon volt miből sikerülni.  Jól esett viszont sorstársakkal találkozni és beszélgetni, realizálni mennyire nem vagyok  egyedül. Csak viszonyításként: tízen egyest kaptunk, egy nem jött el a tizenhatból. Álltunk ott többen is tanácstalanul, most mi lesz.  Nem csak egy vizsgánk van. Ez  nincs meg, de akkor van értelme a többinek még egyáltalán?
A temetés-vizsga problémakörre azt találtam ki, hogy közvetlenül a dékánnak írtam. Kértem, elmondtam mi van. Várok. 

Azt remélem megértitek ha azt mondom, nem opció nem menni a temetésre.  Nem tudnék úgy élni utána most úgy érzem.

Azt nem meséltem azt hiszem, hogy erről az egészről a csalàdom nem is tud.  Valahol 2014 környékén azt mondtam nem bírom tovább, így is volt, ráhagytam. Utána mégis jelentkezgettem, de komolyabb eredmény/szándék nélkül. Leépülni emllett is sikerült lelkileg, így jutottam el a pszímhez, aki segített sokat, sőt egy vizsgát is összehoztunk. Most viszont újra ugyanabban a korábbi állapotomban lebegek, kétségtelenül a vizsga és annak minden hozadéka 
(tanulás, sikertelenség) idézi ezt elő.  Nem sokat segített a titkolózás sem, de mégis Mama halála nyomta meg az egészet igazán. Nyilván a betegségem is inkább csak tünet, bár tény, hogy nem oldja a problémát ha idegeskedek, mert fulladok, brutálisan ver a szívem, még jobban fulladok és így tovább körbe-körbe. 

Olyan jó most írni tudni erről. Várok. Közben lassan mégis megtanulok telefonról gépelni.