Nem írtam le annyi mindent te jó ég. De most itt hasalok egy panzió ágyán és újra oda jutottam ahol 1 éve is voltam, hogy valami módon borzasztóan szeretnék kárt tenni magamban, mert ez az egyetlen reakcióm van a számomra elviselhetetlen nyomásra.  Van pszichóm is, most hol azt nem tudom, néha azt se minek. Letettem egy vizsgát nagy meglepetésre még ősszel. Azóta se. Közben bejelentkezett a törvény: ha most nem teszem le a maradék hàrmat, kirúgnak a gecibe.  Nem merem leírni hány év után. Elmentem, nem lettek meg.  Utolsónál annyira éreztem, ez most az, most úgy csinálom ahogy kell. Rosszat húztam, van ilyen. Mégse. Összetört szilánkosra.

Kérni kellett dékánt engedje mind újra. Sokan vagyunk így, engedte. Engedélyt míg kivártam a kínban, most mi lesz, mit tanuljak, belebetegedtem.  Magas láz, gyógyszerre se megy le, asztma elő, fulladás, hörgés, torok duplára. 4 napig felkelni alig bírtam, azalatt tanulás nyilván semmi. Ausztriába is indulni kellett, éjszaka sikerült begyógyszerezve, reggelre értünk, Mamám váratlan halálhíre vár.  Újabb szilánkok. Közben mindent újra és újra áttervezni. A nyaralást tanulássá, titokban utazássá. Majd temetéssé. Nem hittem, hogy ennyi könnyem  van mintha sose apadna el.  Közben óriási ordítozós veszekedés M-mel.  Az is fájt.  Egymásra hánytuk hónapok minden mocskát. Közben tanulást erőltetem, sírva-fulladva, már reménytelen. 

Közben aggódom, mi van ha a temetés és a vizsga egy napra esnek.  Tesóm szòl reggel, megnyugszom, mégsem. Csak két vizsgaidőpontom volt megadva eddig.  Délután vonaton érkezik az email, berakták a kettő közé a nagyanyám temetésének napjára a harmadikat. 120 km távolságra, 40 perc különbséggel.  Írok azonnal t.o.nak, szó szerint elmondom mi van. Gyors a válasz, az értesítő világos: ha nem jelenek meg, nincs új időpont.  Szívem szakad, hát így lesz vége, mindegy már leírom mégis a majdnem tizenhét év után. Nem mintha a lelkiállapotom miatt a többi nagy reményekre adna okot.  Nálam mindig magával a tanulással volt a baj. Gyanítom egy szinten buta is vagyok.

Holnap elmegyek, megalázom magam még egyszer, hátha mégis van tovább, és ez fontos lehet, ott voltam legalább. 

Ülök a panzió ágyán és azt teszem amit már a fél életemben is mindig: minden realitást nélkülözve reménykedem.  Pedig nincs talán meg hátha meg lehet jót húzol.  Csak a bolond reménykedés még mindig és számomra is újdonságként a tengernyi könny.