Az elutazás előtti két hét mindig olyan jól sikerült, hogy M teljesen készen van már indulás napjára, majd jön ez a laza 12-13 óra, azután a teljes megértés az apja részéről, „de miért vagy fáradt?”. Most sikerült az ügyeletes hetet már a hónap elején letudnia, de a programok mégis összezsúfolódtak.

Hétfő este meccsen voltunk: nyertek, senki nem lépett a fájó lábujjamra, nem fáztam kabát nélkül, nem áztam el, mi kell még. A metrón majdnem összenyomtak, de van ilyen.

Csütörtök estére színházjegyünk volt az Anne című darabra. Az élmény még elég friss a nyári amszterdami látogatás után, az Anne Frank házat látnom kellett. A naplót is olvastam, láttam a filmet, néztem dokumentumfilmeket, szóval nem ismeretlen előttem a téma, mégis újra és újra megráz. Az odaút elég kalandosra sikerült, valami probléma miatt leszállítottak minket a metróról, össze-vissza rohangáltunk busztól buszig, majd taxit vadásztunk, egyszerűen senki nem akart fuvart, máig nem értem ezt, már könyörögtem M-nek, hogy hagyjuk, nem érünk oda, és már a sírás határán voltam a fájdalomtól, még mindig nagyon fáj a lábujjam és csak nehezen tudok járni, lépni. Elegáns lapos talpú cipőm csak a balerinám, na ez volt a legrosszabb ötletem. Teljesen bedagadt, lüktetett az egész. /Ugyanitt: aggódom, lehet mégis eltört?/ Épp csukták az ajtókat, a kabátomat majdnem szó szerint bedobtam a ruhatárba, de odaértünk. A mögöttünk lévő egész sort középiskolások foglalták el, és az első felvonást végigpofázták, röhögcsélték, lökdösték a székemet, gondolom másét is. A jó hír, hogy jól értettem a darabot (ebben előtte kételkedtem), a rossz, hogy sokszor nem hallottam. Többen rájuk is szóltak, a tanáruk, aki mellettem ült, viszont bőszen hallgatott. A szünetben sokan panaszkodtak rájuk, majd a második felvonás előtt az egyik felügyelő lány úgy leteremtette a bandát, hogy nem tudtam visszafogni a vigyoromat. Ezután nyugi volt, és remélem, hogy a nyomasztó részek hatással is voltak rájuk. Maga a darab nagyon tetszett, a színház is; jól is láttam, ez se jön össze mindig.

Péntek este babaköszöntő/tejfakasztóra mentünk, amit itt pisilőpartinak neveznek. M kollégájának megszületett a második kislánya, és beszéltem több emberrel is. Istenem mennyire hiányzik a beszéd. Egész jól eltelt, én vezettem haza éjszaka, autópálya, egyebek. Nem csináltam semmit rosszul, bár nem is zavartak sokan a vezetésben az is tény.

Szombaton el kellett intéznünk jó pár dolgot, több órán keresztül köröztünk a városban; estére jöttek hozzánk vacsorára, egy pár. A fiú M-el együtt járt egyetemre, ugyanott is dolgozik és a hongkongi barátnője. Nagyon jól elbeszélgettünk, az idő észrevétlenül rohant el. Ők is lelkesnek tűntek. A lánynak a köszönés után az volt az első kérdése, hol vannak a cicák. Meghívtak minket szülinapi partira, de hol leszünk akkor? Persze, hogy Ausztriában. Végre emberek közé mehetnénk, erre.. á!

Vasárnap reggel halpiacolni akartunk, de mi se gondoltuk komolyan, ha fél 2-kor feküdtünk le majd ébredünk 7 előtt, és oda is érünk zárás előtt. Estére jegyünk volt egy koncertre. A címe Motown, és a 60-as években alapított első fekete zenéket kiadó lemezvállalatot nevezték így. Az ott kiadott dalokra épült a műsor, és valami eszméletlen jól nyomták az énekesek, egyszerűen a vérükben volt, egy igazi élmény.

Ezeknek a jó élményeknek az örömét nyomta el egy telefon …

M ma reggel elment két napra üzleti útra, szerdán megint meccselünk, csütörtökön valami nagy megbeszélésre utazik, péntek este még be kell vásárolni, nem nekünk, hosszú sztori. Közben pakolunk, idegeskedünk az egészen, hogy szegénykém mikor tud pihenni kicsit, azt nem tudom, mert szombaton meg indulunk kölyköstül a horrortúránkra (Ausztria-Mo-Au-végre haza), ami eléggé megvisel mindkettőnket, a lelki része meg hát az igazi  megterhelés.