Levél a leendő apósomnak

(M-nek tudok kiadni valamit abból, ami a lelkemet nyomja, de németül nem az igazi; anyukámat nem terhelhetem ilyenekkel, már így is eléggé ideges az osztrák szülők miatt, pedig az esküvő csak májusban lesz; megkapjátok hát Ti, de teljességgel terápiának szánom, írom már egy napja, de annyira ideges vagyok ettől az egésztől, hogy egyszerűen meg kell osszam; mindenki csak saját felelősségre olvassa el, túl hosszú lett …)

Tudod, pár évvel ezelőtt, mikor még nem ismertelek, azt hittem apu egy nehéz ember, majd találkoztunk és minden megváltozott. A kisebbrendűség érzésem mindenkire kiterjed, ezért nagyon félénken és visszafogottan beszélgettem veled, nehogy rosszat gondolj rólam, meg egyébként is, én németül tudtam, nem ezen a hülye, kifordított kagyvasz nyelvjáráson, amit ti nyelvnek hívtok, és azt hiszitek mindenki meg is érti. Nem, bizony ezt az érthetetlen szart a ti nyolc milliótokon kívül senki se beszéli, még csak nem is érti, akkor se, ha háromszor egymás után elismétled ugyanazt, ugyanúgy, meg se kísérelve kiejteni pár szót az irodalmi német nyelven. Ám legyen. Nem értem, hát nem értem, az én hibám.

Egy ideig mégis abban a hitben ringattam magam jó lesz ez. Kedvesen beszéltél hozzám, láttalak dühösnek, de sosem ellenem irányult, a hangnemed velem mindig normális volt. A távolságnak köszönhetően a találkozásaink igen ritkák voltak, így nem is láthattam az igazi személyiséged, csak néha villant ez-az, illetve a fiad történetei alapján kezdett kirajzolódni valami, ami alapján a saját apámat egyre jobban értékeltem.

Mégis megnyugodtam egy idő után, már valami szeretetféle is ébredezett bennem irántad, amikor derült égből villámcsapásként nekem estél. A fiad, aki szintén fél tőled, minden gond nélkül tart nagybeszámolót az egész cég előtt, tárgyal több országban is ügyfelekkel, elad több tonna cuccot, sokmillió euróért, veled egyszerűen nem bír el. Ő mindenkinek megpróbál megfelelni, saját bevallása szerint is két nap a maximum, ameddig jól érzi magát nálatok, igen az egykori otthonában, gyerekkorának színhelyén. Ezek a családlátogatások arról szólnak, hogy utazunk sok-sok kilométert, próbáljuk elosztani a napokat, de neked soha nem jó. Egyszerűen nem akarod, hogy Magyarországra is elmenjünk a családomhoz. A Családomhoz, te bunkó ... Ráadásul az egészet a fiadra is kented, mondván ő küldött hozzám, miszerint én döntök arról hová megyünk, és mikor. Én hülye meg elhittem, mert nem gondoltam arra, hogy sarkítasz, talán még hazudsz is, nem feltétlenül tudatosan, inkább csak a generációd meggyőződéséből, hogy a felnőttnek mindig igaza van.  Úgy gázoltál bele a lelkivilágomba, hogy szóhoz se jutottam, visszaszólni nem mertem, nincs is rosszabb, mint ha az embernek tartania kell a pofáját, és érzi, ahogy hajlik a gerince, és csak álltam ott leforrázva.

Ez azóta állandó probléma, be kell számolnunk arról, miért megyünk Magyarországra, mit akarunk ott csinálni. A helyzetet súlyosbította, hogy a kis vejed megtalálta a tökéletes utat a seggedhez, és ki se jön onnan. Elvette a lányotokat, és olyan szinten nyal neked, hogy azt hittük elhányjuk magunkat a nappali közepén. Nézem már egy éve, ahogy a fiad szíve ezért (is) megszakad. Jó gyerek, és jó ember, bizony a feleségednek másfél éve még sok pénzt is adott kölcsön, amiről te nem tudsz, és erre már keresztet is vetettünk, hiszen azóta még csak szóba se került. Így megy ez nálatok a pénzügyekkel, amit szabad Mohamednek, azt a gyereknek, nem hogy nem szabad, de még a száját is fogja be hozzá. Igazságtalanok vagytok a gyerekeitekkel, három is van belőlük, de valamiért ezt az elsőt, aki nekem jutott, és az egyetlen fiatok, teljesen hülyének nézitek, az értékeit meg nem akarjátok látni, vagy természetesnek veszitek.  Magától értetődik minden, amit ő csinál az nem érdekes, nem különleges, meg se próbálod megérteni, akármit is mesélünk el, hol jártunk, mit csináltunk stb.

Utálok nálatok lenni, nincs rá jobb szó. Elvárod, hogy ott legyünk, a fiad ne szervezzen ügyféllátogatást, mert akkor te nem tudsz vele beszélgetni (haha), de az én családomhoz se menjünk, mert te autót szerelnél, vagy ami épp eszedbe jut. Leszólod az autónkat, nem jó a fék, ez nem jó, az nem jó, az egész fesztivál csak azért, ne utazzunk tovább. Utállak azért is, ahogy a fiaddal bánsz, hogy felhívod munka közben, zavarod az üléseken, ki kell mennie a megbeszélésekről fogadni a hívásodat, azt mondod, úgyis csak az irodában ül, ezzel is semmibe véve őt.  Ha eszedbe jut valami baromság, - ezek rotációban vannak nálad -, már hívod is, nem érdekel, mit csinál, vezet-e; ha nem veszi fel, mert nem tudja, vagy épp nincs hozzá lelkiereje, addig hívogatod minden számán, míg el nem éred, a lebaszással kezdve, amiért nem ugrott.

Dicséret soha nem jár semmiért, ellenben a kis vejedet ajnározod, ő tökéletes a pénzes szüleivel együtt, nem számít, hogy hazudik neked, ezt volt alkalmunk hallani az esküvőjükön, és pont arról panaszkodott félrészegen az egyik rokonának, aminek az ellentétével épp neked dicsekedett, hát ilyen ez. De te minden szavát elhiszed, sajnos a mi PR-unk nem működik ilyen jól, nekünk az öndicséret büdös. 

Ellenben a jólelkű fiadat megalázod, semmibe veszed, ugráltatod, és mindenért hibáztatod. Arra jó, hogy a kollégáidnak dicsekedj vele, a cél csak ennyi. Legutóbb tíz egész napot kellett nálatok töltenem, még soha nem veszekedtünk ennyit az amúgy rendkívül nyugodt, és béketűrő fiaddal, a házatok egyszerűen mérgező, és őszintén csodálom, hogy nem követett el öngyilkosságot fiatalabb korában, mikor minden áldott nap veled kellett egy fedél alatt élnie.

Egy ideje már rettegünk minden hívásodtól, vajon most megint mit találtál ki, mit kell azonnal és rögtön teljesítenünk, különben elégedetlen leszel, bezzeg a vejed. Minek nézzünk utána, mennyibe kerül Német -és Magyarországon, mit tervezel, amit persze soha nem veszel meg, nem rendeled meg, attól függetlenül azonnal rohannunk kell, ha sikerül megoldanunk, jön a következő telefon. Így esett, hogy innen hordjuk a Sprite light, Fanta light, Mezzo Mix light üdítőitalokat a kollégádnak, csak ezért elmegyünk este bevásárolni nem is olyan közelre, mert csak ott lehet kapni. Nem érdekel, kinek milyen nehézséget okozol, vagy hozol kellemetlen helyzetbe;  nem baj, hogy apám késő este, (fizikai!)munka után tök fáradtan három emberhez ment el, mire megkapta annak a szar helynek a nevét, ahol a kerítést árulják, amit te is tervezel vagy tíz éve már.

A történetek kifogyhatatlanok, ami nem változik, sőt egyre rosszabb lesz, az a gyomorideg, ha közeledik az utazásunk hozzátok, nem tudok szabadulni ettől az érzéstől a gyomromban, most mi lesz a gond, mibe fogsz belekötni.  

Felhívtál minket tegnap, öt perccel indulás előtt, egy koncertre készültünk, feltétlenül rendelni akarsz valamit az autóhoz, ezt épp csak nyolc éve tervezed, azt is most akartad tudni, a fiad (és én meg a kölykök) mikor utazik haza, meddig marad, mit csinál, hova megy, és a legfontosabb átmegy-e Magyarországra, és miért. Szombaton indulunk, a fiad hétfőtől csütörtökig ügyfeleket látogat, már alig van szabadsága (nem kevés része van abban a sok-sok napnak, amit nálatok basztunk el töltöttünk májusban), így akar időt nyerni, hogy dolgozik, és össze-vissza autózik az országban. De ez nem azt jelenti, hogy nem lesz nálatok közben, a következő szombaton átmegyünk az én családomhoz (megyünk templomba, pappal beszélünk, meglátogatjuk a nagyanyáimat, nőgyógyászhoz, és endokrinológushoz megyek, fodrászolunk, szállást próbálunk szerezni az esküvőre és közben durván élvezzük, hogy a családom tényleg örül nekünk, és figyel ránk meg ami majd nem jut eszembe amikor nekünk szegezed a kérdést, ahogy szoktad), pénteken visszautazunk hozzátok, majd szombaton haza végre, amit mindig a legjobban várunk.

Erre te mit reagálsz? Akkor csak egyetlen(!!!) nap lesz ott a fiad, és csak akkor tudsz vele beszélgetni. Na, kezdődik. Összeugrott a gyomrom, azóta végem van. Keresem a megoldásokat, hogy ne kelljen mennem, inkább itt maradnék két hétig egyedül a kölykökkel, csak ne kelljen látnom téged, meg azt a hangulatot átélni egy héten keresztül, ami nálatok van. Tényleg csak akkor jó, ha megérkezünk, és elmegyünk, - különben alig foglalkoztok velünk -, a szerencsétlen fiad meg élvezi azt a pár pillanatot, mert végre úgy érzi, ő is számít kicsit. A köztes napokon persze eszedbe se jut, ott van előtted, de nem számít, te akkor akarsz azonnal beszélgetni vele, ha indulnánk nach Ungarn, és bármit megteszel, össze-vissza szidsz minket, az autót (legutóbb hosszú monológ jutott a fiadnak a kormányvédőről, hiszen idióták vagyunk, hogy feltettük, nevetséges, különben is baromság), ami eszedbe jut.

Hirtelen haragú hangulatember vagy, aki a végletekig igazságtalan az emberekkel, legmeglepőbb, hogy az egyetlen fiával különösen, az empátiára csak meglepő esetekben mutatsz hajlandóságot, a toleranciáról még csak nem is hallottál; ha ilyen a tipikus osztrák, akkor örülök, hogy nem kell abban az országban élnem, és ezt csak erősíti az az osztrákosítási kísérlet, ami irányomban zajlik, azt hiszitek, nem veszem észre? Az idióta meggyőződésetek pedig, hogy a házasságkötés után osztrák állampolgárságot kapok egyenesen nevetséges, hiába mondta a fiatok, ilyen nincs, ti kötitek az ebet a karóhoz, szigorúan nem beszélve erről előttem, csak a fiatoknak jutott ez az öröm már nem egyszer. Összeveszel mindenkivel, nincsenek barátaid, és ezt a gyerekeid életében való teljes részvétellel próbálod kompenzálni, mindenről tudnod kell, idegesítően részletesen belekérdezel minden jelentéktelen apróságba, de amiről mi mesélni szeretnénk, az bezzeg teljesen érdektelen számodra.

Nyilván az én hibám, gyengeszívű vagyok, gyatra idegekkel, aki nem bírja a nyomást, a lelkit semmiképpen; de nem akarlak látni, nyugtot akarok tőled, hagyd békén a fiadat, vedd végre emberszámba, és legyél szíves felfogni, hogy az országom, a családom az enyém, és el fogok, sőt el fogunk menni oda is. Képzeld, a fiad megnyugszik nálunk, nem baszogatják, nem kell rohannia, szeretettel fogadják, elismerik, anélkül hogy egy szót is váltani tudnának vele.  

Bántasz minket, mindkettőnket, nem kevés részed van abban, hogy a terveink szerint az esküvő után minimalizáljuk az ilyen utakat. Már előre félünk mi lesz, ha nyugdíjba mész januártól, és naponta zaklatod szegényt a hülye ötleteiddel, és elvárásaiddal, nem törődve azzal, hogy esetleg nekünk is van saját életünk, terveink, bármi. El se merjük képzelni, milyen faszságokat kapunk majd a nyakunkba az esküvő miatt, előtt, alatt.

Félek tőled, a saját apámtól soha nem féltem ennyire. Félek magamtól, mit mondok, ha megint nekem támadsz, nem tartom a számat, nem hajtom le a fejem, hanem elmesélem egy kis részét az itt leírtaknak, és a fiadat elszomorítom, mert a szülei nem jönnek el az esküvőjére, mindenki tudja, képesek vagytok rá; nem ismerek senki mást, aki egyetlen testvérével sem beszél, pedig van belőlük egy kosárral.

Ezért kérlek, hagyj békén minket, és csak örülj nekünk, egyszer végre; ne kényszeríts, hogy olyat mondjak, aminek talán beláthatatlan következményei lesznek mindannyiunk életére, de te úgy se értenéd. 

Képtelen vagyok felfogni, ez a kedves ember, hogy lehet a te fiad, de szerencsémre egy cseppet se hasonlít rád, ezért merem most azt hinni, Ő az. A rossz része kétségtelenül te vagy.