Van ez az öregedés dolog is.
Soha nem voltam szép, vagy csinos, mindig fel-le ugrált 20
kiló (bizony, nem 3-4), és néha voltak jó időszakaim, de az a jellemző, hogy
engem nem néznek meg az utcán. Hozzájárulhat az is, hogy van egy
tekintetem. Csúnyán nézek, na. Van egy durva szemöldökráncom, ami a szemüvegem
miatt alakult ki, meg talán genetika is, mert több családtagomon is látom, és
már sose simul ki, úgy marad, bejátszik a sok hunyorgás is, vagy nem láttam
jól, vagy a nap miatt, de úgy maradt. Az egyébként is komoly tekintetemet kifejezetten mérgessé teszi. Emiatt gondolkodom egy kis simíttatáson
is esetleg. M-et még nem tudtam meggyőzni róla, meg ki is nevetett, de engem
zavar. Úgy gondoltam, ha öregedni kezdek, ez nem lesz olyan nagy probléma, nem
fog hiányozni, ami sose volt, mármint ez az utánam fordulás az utcán, elismerő pillantások stb.
Soha nem voltam nőies, nem vásárolok lelkesen ruhákat,
cipőket (a táskákat szeretem azért), nem érdekel az out fit-em (bárcsak ne így
lenne). Irigykedve nézem a képeiteket, mindenki olyan igényes, választékos és
csinos. Mindig is elég minimalista volt az öltözködési stílusom. Semmi szoknya,
mert összeér a combom, vagy szétsúrolom nyáron, vagy tüzet csiholok kevésbé melegben
a harisnyával a lábam között. Rövidnadrág szintén az összeérő combok miatt csak térd körüli lehet.
Kövérebb nyári időszakaimban még azt se vettem fel, ma már nagyon belazultam,
nem vagyok én bolond, hogy megsüljek a forróságban. A felsők nem tapadhatnak,
vékonyabban is nagyon zavart, most meg ezerrel takargatok. Valahogy mindig a sportcipő,
farmer, laza póló, pulcsi kombinációnál kötök ki. Bármi másban kifejezetten
kényelmetlenül érzem magam. Előnye: ha nem ilyenek vannak rajtam, aki ismer,
azonnal észre is veszi. Hátránya: néznek, a rám irányuló figyelmet soha nem
kellett megszoknom (okok lásd. fent), ezért ettől csak még kényelmetlenebbül
érzem magam, ha a szokatlan ruha már nem lenne amúgy is elég.
Ez az öregszem gondolat meg nagyon idegesítő és egyre jobban
zavar. Sok az ősz hajam, festem, de amikor nő le, mindig több szürke bukkan elő,
és mindegyiknél rosszul érzem magam. Ráadásul azt vettem észre, hogy a festékem
vagy nem fed eléggé, vagy nem tart túl sokáig, mert mindig elég hamar újra előbukkannak.
Minél több az ősz hajam, annál inkább úgy érzem, hogy
gyereket kell akarnom. Szeretnék én, nem azzal van a baj, ez legalább már
egyértelmű, de még mindig itt van, hogy de nem most, később, most még utazni
akarok*. Igen ám, de mindegyik orvos több szakterületről is azt mondta, ezzel
baj lesz, én is tudok bizonyos dolgokból következtetni, hogy ez nem lesz egyszerű,
több mint valószínű segítségre lesz szükségünk, sok fájdalommal,
bizonytalansággal, szenvedéssel, és ezekre én nem vagyok készen. Eltarthat akár évekig is.
Minden
mondatomból süt a pesszimista személyiségem, tudjátok, milyen vagyok, vagy lehetek, és azt
is tudom, hogy 33 évesen már nem nagyon kéne halogatnom, de nem megy. Nem
vagyok elég erős ehhez az egész nagy elhatározáshoz, nincs lelkierőm
belekezdeni. Félek a kudarctól, hogy újra elbukom, megint lesz valami, amiről nem tudok
másoknak beszélni, nem tudom feldolgozni, nem tudom megoldani. A
sikertelenségeimet én így élem meg, nem megy másként. Elfojtok, agresszív
leszek, dühöngök. Ha egy családlátogatás ekkora stresszt és már lelki gondokat
okoz, hogyan birkóznék meg egy ilyen horderejű, mindent megváltoztató
döntéssel, és annak esetleges eredménytelenségével.
Jönnek a szürke szálak, én nem haladok előre se az
életemben, se a döntéssel. Most úgy érzem, jobb lesz, ha ezt elteszem magamban
egy évre. Addigra, ha minden igaz megköttetik ez a házasság is, lezajlanak az
esküvőink az összes kis lehetséges finomsággal együtt. Végignézem az egyik
legjobb barátnőm férjhez menetelét is nagyjából 2 héttel utánunk. Meglesz a
kettős nászutunk is júliusban és szeptemberben. M-nél is észreveszem, ahogy nő
a lelkesedése a kollégák kisgyerekes történetei hallatán, addigra már
valószínűleg nála is nagyon beüt az elhatározás. Ha ennyi jó dolog után egy év múlva még
mindig ugyanitt tartok, akkor elmondhatom magamról, hogy velem valami tényleg nem stimmel.
* Úgy érzem nem éltem még egyáltalán. Életem egy jó részében
nem mentem szó szerint sehová, depressziós voltam(vagyok), és kövér. Ezek külön-külön
és együtt is előfordultak. Harmincéves koromig nem jártam külföldön, a saját
országomat se ismerem igazán, alig voltam pár helyen. Nem tudtam mit jelent új
helyeket felfedezni, megismerni, egyszerűen nem volt rá lehetőségem.
Miért félsz ennyire attól, hogy nem sikerül? Ennyire nagy a gond az orvosok szerint?
VálaszTörlésÉn majdnem mindentől félek, hogy nem sikerül. Valahol megakadtam az életben a sok "nem sikerült"-től, és azóta csak félek.
TörlésEndokrinológus, nőgyógyász ilyesmik. Több kis apróság, ami külön-külön is azt okoz, együtt meg végképp. De persze lehet másként is, tudom én, de nálam nem így szokott lenni. :/
Majd meglátjuk, csak most még nincs erőm belevágni.
Azt hiszem, megértelek. Mi is rengeteg kivizsgáláson voltunk anno a férjemmel, és úgy éreztem, már szinte a tudatomba égették, hogy meddő pár vagyunk. Így nagyon nehéz utána pozitívan és bizakodóan állni a dologhoz, és még nehezebb elhinni, hogy sikerülhet.
TörlésNálam a kineziológus segített, hogy ezeket a félelmeket fel tudjam magamban oldani, és átprogramozzam az agyamat. Esetleg nem gondolkoztál ilyesmiben?
Most egyelőre megpróbálom betartani a diétámat, 3 hónapon belül kell visszamennem vérvétel eredményekkel, ennyi idő alatt kiderül jól hat-e, vagy emelni kell. Később mihez fordulok az még kérdés, még nem vagyok felkészülve a harcra. :)
TörlésRemélem, hogy egy év múlva már biztosabb leszel a dolgodban. De szerintem jó, hogy adsz magadnak időt, amíg még vannak kétségeid. Én szurkolok, hogy jól alakuljanak a dolgaid :)
VálaszTörlésEzt csak egy világosabb pillanatomban szépen leírtam, mintha normális ember módjára gondolkodnék. :D
TörlésKöszönöm a drukkot, tényleg jó lenne már megvilágosodni ennyi idős koromra. :)