#550

Vissza kell térnem az íráshoz, nem segít már olyan mértékben, ahogy szeretném, de ha szántok rám pár sort, az olyan, mintha beszélgetnénk, arra viszont nagy szükségem van.

Voltam otthon 2 és fél hétig. Csak tovább erősödött bennem az érzés, hogy ott már nem vagyok otthon. De akkor hol? Tesóm beköltözött a volt ún. szobámba (inkább nappali volt az), és így az ebédlő sarkában lévő régi ágyán aludtam. Ha nem tudtam elaludni csak bámultam a sötét plafont, és olyan szorítást éreztem, olyan mértékű bezártságot, elmondhatatlan. Nem csodálom, hogy olyan lett amilyen, egy lyukban aludt 20 évig. 

***

Sikerült telibe találnom a válság elmélyülését (mondjuk úgy, amikor ez minden magyar számára nyilvánvalóvá vált) is, teljesen belemerültem az egészbe, főleg azután, hogy összeügyeskedtem magamnak egy lábsérülést, pár napig szó szerint nem tudtam járni, és csak ültem a fotelben, néztem és olvastam a híreket, és próbáltam emberi nyelvre lefordítani magamnak az M1 émelyítően leegyszerűsített, szájbarágóan uszító közléseit. Jó, hogy csak ilyen hírcsatornáink vannak. Ahogy a nemzetközi médiában rólunk beszélnek, attól is felmegy a vérnyomásom, még jó, hogy angolul csak keveset értek, a németről ezt már nem mondhatom el. Erről hosszan tudnék beszélni, véleményem is van természetesen, de magamat nem tartom elég okosnak és tájékozottnak a témában, hogy ezt a világ elé is tárjam.

Amit viszont meg kell veletek osztanom, az egy beszélgetés, amit az egyik magyar nagyváros buszpályaudvarának vécéjében hallottam. A vécés néni és két további hölgy között zajlott:

„- Ezök mög gyünnek, mög kék űket állítani má’ ott a határná’. (Be kell álljak a sorba, hallom, de nagyon nem szeretném.)

- Építik má’ a kerítést, akkó  má’ nem tunnak átgyünni. (Itt már nyílik a szám.)

- Én tunnám mit kő ezökke’ csináni. Majd a férgek, azok. (Az artikulálatlan szavak már égnek is bele a fejembe, majdnem szó szerint tartom a számat, meg ne szólaljak.)

- Azt hiszik ezök  itt nem kő dógozni? Itt is kő. De a munka az büdös.

- Ilyenök ezök a zsidók (hogy kik?!)

- Gyünnek, asziszik majd nem kő dógozni, a zsidók mind is ilyenök vótak, nem szeretnek dógozni.

- Mos’ meg idegyünnek evönni a munkánkat.

- Na mögyök mosmá’, én tudnám micsinánék ezökke, má’ ott a határná’. (Szerencsémre ez már nem derült ki, mit is tud.)„

Ő ment, én meg bejutottam a vécére végre, és komolyan, majdnem elsírtam magam, hogy emberek ennyire buták, és primitívek lehetnek, és még csak észre se veszik. Mind a három teljes egyetértésben szidta a zsidó menekülteket, akik a mi országunk vécéiben akarnak dolgozni, elvéve az ő munkájukat.

***

A járással még mindig gondjaim vannak, magassarkú cipő, kuplung, normális járás és egyebek teljesen kizárva. Először azt hittük, eltört a lábujjam, de szerintem megelégedett egy zúzódással. Az első pár napban rohamosan javult, minden nap jobban rá tudtam lépni, de egy hete már ugyanolyan.

Van viszont új szemüvegem, ami nagyon tetszik, cuki nagy, szépen sötétül a fényre, jól áll (!!!), és úgy látok vele, mint a sas. :) Sok közlekedési táblánál is észrevettem, hogy egyszerűen nem tudom elolvasni, hunyorogtam, mélyült a homlokráncom, csak még ijesztőbbé karakteresebbé téve az amúgy se barátságos arcomat.

 ***

A kölykök az én térfelemen aludtak, míg nem voltam itt, és ezt a szokásukat azóta se akarják feladni. Még épp csak a párnát éri a fejem, már ők is ott rakják rajtam vagy a paplanon a fészküket. M szerint ezzel mutatták ki, hogy hiányolnak, én úgy látom a helynek örültek, mert most leginkább csak útjukban vagyok.  Eddig nem mozgott a takaró, ugye.