A repülőkkel szerencsénk volt, Párizsban szálltunk át, és ugyanazzal a légitársasággal repültünk mind a négyszer, nem kellett csatangolni a reptéren belül. Szerencsénk volt azért is, mert az Air France épp sztrájkba lépett, és a mi járatainkat még épp nem, de a többit már törölték. Ott álltunk, és törölve, törölve, törölve, Bordeaux, törölve, törölve stb. Mikor megérkeztünk, már esett.

Először akkor meresztettük ki a szemeinket, amikor a taxis valami gettónegyeden hajtott keresztül a hotelünkhöz, ami elvileg a belvárosban volt. Később kiderült, ez a város egyszerűen így néz ki. Koszos. Minden épülete homokkőből készült, amit beszennyeztek a járművek, és világos színű helyett egyszerűen csak koszos. Ami negatív még, az a bűz. Vizelet és hát mondjuk ki alkalomadtán szarszag van az épületek mellett, időnként a szag okozója is el van helyezve a fal mentén, kétséget sem hagyva afelől mi tekergeti az orrunkat. Ami a legborzasztóbb, sokszor nem is állatinak tűnt.. Plusz mire gondoljon az ember, ha a fal tövében valami folyadék csordogál lefelé? Lépjünk túl.

Kétségtelenül vannak szép épületek, tudtunk csatangolni, meg elbújni az eső elől. Az első múzeumban nagy csalódás volt, hogy szinte semmi nem volt kiírva angolul, esélyem nem volt a megértésre, így csak nézegettem, és próbáltam kitalálni, mi mi lehet, de később hozzászoktam. Tényleg nem szólnak hozzád angolul, a fiatalabb generáció válaszol, az idősebb érti amit mondasz, de következetesen franciául válaszol. Mosolyognak, kedvesek, mutogatnak, de mindezt csak franciául. Az viszont pozitív, hogy ha módjukban áll, odahoznak valakit, aki szót ért velünk, ez múzeumban és étteremben is előfordult. ("Helló, én Philippe vagyok, és azért jöttem, hogy segítsek megrendelni a vacsorájukat!") Minden franciául kimondott szót értékelnek, én legalábbis úgy láttam, gyorsan rá is szoktunk a köszönésre pl; egyik nagy élményem volt, hogy franciául ki tudtam kérni a számlát, mikor semmilyen más nyelv nem segített, egyszer csak beugrott, hogy ezt én memorizálgattam már otthon. 

Láttunk sok templomot, főleg gótikusokat, azzal pedig, hogy felismerem a stílusokat teljesen lenyűgöztem a férjemet (hihi :)). Felmentünk egy toronyba, ahol klausztrofóbiás pánikrohamot produkáltam, mert annyira szűk volt, megjegyzem, ezt lentről nem lehetett látni, még mindig rossz, ha rágondolok. M-nek nem kicsit tériszonya van, jó kis páros vagyunk. 

A meccs rossz élmény volt, soha többé nem akarok oda menni ahol a két ország egymás ellen játszik, így vonnám le a tanulságot. A magyar szurkolókkal kapcsolatban pedig nem egyszer szégyelltem magam, ezt nyilván nem ismerném be M-nek; voltak persze teljesen normálisnak tűnő emberek is, szó se róla, de inkább a rossz élmények maradtak meg, meg a veszekedés utána. De azt a látványt senki nem veszi el tőlem, ahogy a labda csigalassúsággal begurul a hálóba. :)

A meccs utáni délelőtt szépen bepakoltunk, és elindultunk vonattal a tengerhez, mit tengerhez, óceánhoz, nyilván esőben. Azt meg kell mondjam, hogy sokszor volt szerencsénk is, mert egyszer vagy kétszer áztunk csak el jobban, különben mindig épp odaértünk valahová, vagy sikerült találni rejtekhelyet, míg elállt.

Az üdülővároskát Soulac-sur-Mer - nek hívják, és meg kell mondjam, az ott töltött idő volt a legjobb; az volt az egyetlen nap, amikor nem esett. Annyira szép az a hely, hogy hihetetlen, a házak mind hasonló téglából vannak, és mindegyiknek van saját neve, nagyon szépek. Itt is volt egy templom, amit M már kérdezett előre milyen stílusú, én meg hogy késő román, és odamentünk, és szóról szóra így volt leírva, én voltam olyan büszke magamra, ő meg az ilyenekért hiszi azt, hogy művelt vagyok. :D Béreltünk biciklit, és az óceán partján elbicikliztünk a szomszéd városba. Még mindig az orromban érzem azt a levegőt, ahogy a langyos szél az arcomba fúj. Nyilván le is égtünk mint a szar. M a mai napig azt a pólót hordja, amit aznap égetett rá a nap. :D Én meg azt hiszem enyhe napszúrást kaptam, mert este haza kellett rohanni az étteremből, hogy a vacsorám rohamszerűen távozzon, majd el is aludtam azonnal, ahogy hányás után szoktam. Másnap már vonatozunk is vissza, és meglepő módon nem volt semmi bajom; hogy el ne felejtsük, itt már az eső fogadott, illetve az a rengeteg belga és ír drukker, akik a másnapi meccsre érkeztek. 

Azt nem is mondtam, hogy egy pillanatig se éreztem félelmet bármilyen szurkoló is jött velem szembe, mert mindenkin azt az örömet és boldogságot láttam, hogy csak egyszerűen jó ott lenni. Hazajövetelünk után még 1-2 hétig mindenkin a címert kerestem, ő most honnan is jött címszóval. Nagyon jó volt. A biztonság viszont egyszerűen nem volt, úgy éreztem, aki akar, megtehet bármit. De ez szerencsére nem jutott túl sokszor eszünkbe.

Az utolsó nap még végigmentünk azon ami kimaradt, majd este megnéztük egy halom zöld drukkerrel (írek) együtt az izlandi meccset. Az írek meg tényleg olyanok, ahogy a a videók mutatják, beszélgetnek, kedveskednek, és isznak. Meg az az angol, hát odavoltam, baromi ciki, hogy alig tudok válaszolni nekik, de nagyon édesek voltak. 

Visszafelé már a repülőtéren vettünk egy párizsi útikönyvet, megint elkapott minket a láz, csak utaznánk, utaznánk, és utaznánk. :)