Hétvégére hazarepültünk barátnőm kis esküvőjére: csendes és meghitt, ahogy ők kívánták. Még mindig vigyorgok, mint a vadalma, ha M-et a férjemként mutatom be. Nem kicsit volt megerőltető, ráadásul kb. 10 fokkal volt csak melegebb, mint itt, M betegen is ért vissza.

Azt hittem ezzel lőttek a másnapi szülinapomnak, de a belediktált mézes tea, aszpirin kombináció hatott, mentünk a tengerhez. Kivett egy napot a kedvemért, én az ő kedvéért választottam, hogy a tengerhez menjünk, meg van őrülve érte. Annyira tetszett a hely, hogy elhatároztuk, eltöltünk ott egy hosszú hétvégét még a nyáron. A szót tett követte, és augusztusban az utolsó olyan hétvégére le is foglaltuk, amikor még ráértünk. Vagyis én mindig ráérek, M már kevésbé.

Elméletileg a kölyköket is vihetnénk, úgy is terveztük eredetileg, de közben még az esküvő miatt megkértük a szomszéd srácot, hogy megetetné-e őket, és a legnagyobb meglepetésünkre nemcsak igent mondott, de lelkesedést is mutatott. Amikor visszaértünk, a macsekok teljesen elégedetten fogadtak minket, nem szidtak le, nem haragudtak. Mi meg nagyon megkönnyebbültünk, lehet találtunk valakit, akitől segítséget kérhetünk 2-4 napos kis utazásokra?

Szeptemberben megint lesz egy utunk haza (hozzánk), újabb esküvő, de ezúttal nagy csinnadrattával, így javasoltam M-nek, hogy ne egyből vasárnap repüljünk vissza, hanem csak hétfőn, így szórakozhat (ihat :D) nyugodtan, és nem kell félnie, hogy mindez a repülő padlóján végzi. Az egész úgy végződött, hogy csak szerdán megyünk vissza, és hétfőn és/vagy kedden beváltjuk az élményajándékunkat, ami épp a frissen házasodott barátnőmék nászajándéka volt. Ha jól emlékszem, a legtöbb ajándéklehetőség Budapesten van, és ha már ott vagyunk, úgy megnézném a Modigliani kiállítást is. Az is igaz,hogy a fővárosunkat egyáltalán nem ismerem, és M egyre sértődöttebben mondogatja, hogy „Ich war noch nie in Budapest.”  

Szinte már megijedek, mennyi tervünk van, nem szoktam hozzá ehhez.