Ez az egy hét utazás szerintem elég jól sikerült, leszámítva a fáradtságot, és a rejtélyes szédülésemet, ami eltartott durván 3 napig, de az utóhatásait még ma is érzem.

Az esküvő:

Ennek a hétnek az egyik legjobb döntése volt két éjszakát a hotelben maradni. Péntek 1 óra körül lecsörögtünk Alsó-Ausztriába, meleg volt, de még viselhető, jaj nekem, az a sok fény. Egy borvidéken kötöttünk ki, egymást érték a kis falvak, és a kanyargós utak, de legalább nem hegyvidéken. Osztrákul továbbra sem értek, ezen ez az új dialektus sem változtatott, próbáltam kedvesen (én!!) nézni, és úgy tenni, mint aki érti miről van szó. Egy családi vendégházban, kúriában aludtunk, már 300 éve ott áll, iszonyat kedves a család, ők csinálnak mindent, teljesen lenyűgöztek, péntek este be is sikerültünk kicsit a finom, saját termelésű boruktól. Másnap reggel azonban a megfelelő mennyiségű víz adagolásának köszönhetően fejfájás nélkül ébredtünk. Egy belső udvarban reggeliztünk a napon, beszélgettünk a be-befutó többi, már általunk is ismert vendéggel. 

Eddig sikerült eljutni vasárnap, akkor most nézzük tovább.

Az esküvő szerintem kifejezetten jól sikerült. Én nem igazán szoktam kritizálni, mert minek. Szép volt, megható, finom, gyönyörű, kellemes stb stb, csak dicsérő szavak jutnak eszembe, szerettük akikhez mentünk, csupa jófej, kedves vendéggel találkoztunk, jól éreztük magunkat, 4-re értünk haza, fél 5-re kerültünk ágyba. Ekkor kapuk meg a család üzenetét (anya, apa, kisebb húg, és nyilván a két kutya), hogy másnap ebédeljünk valami hegyen. Összenéztünk, nagy sóhaj: másnaposan a melegben 3 óra odaút után, még menjünk további egy órát fel a hegyre egy autóval, aminek soha, de soha nem kéne hegyet látnia, de tényleg.  Másnap alig tudtunk kimászni az ágyból, reggeli a többi másnapos vendéggel, erőnk se sok volt, meg kedvünk se elindulni, ráadásul nem igazán tudtuk mi vár ránk, volt egy kis hogy is mondjam szünet miután M bátran ellenállt a kutya lakásunkba hozatalának.

Nagy nehezen felmásztunk a hegyre, késtünk is nyilván, eleinte elég hideg volt a hangulat, rajtam nem sokat segített, hogy már az úton szédültem erősen, de akkor következett a hegymenet, és olyan hányinger elkapott, hogy mikor végre kiszálltunk, majdnem kitaccsoltam, a szédülés maradt, de ilyen M-be kellett kapaszkodnom folyamatosan fajta. Nehezen értem őket egyébként is, így viszont a beszélgetés nagy része teljesen kiesett. Azt viszont sajnos nagyon is jól értettem, amikor anya előadta miért is kellett ez a kutya.

Kapaszkodjatok! A nagy kutya januári halála után azonnal (!) elkezdett új kutya után nézelődni a neten a menhelyek oldalán. (A mi családi kutyuskánk is meghalt januárban, egyszer-kétszer megpróbáltam a környékünkön keresni, de gyorsan bezártam, mert nem megy ez nekem, nem egy katalógusból válogatunk, könyörgöm. :( ) És felvillant ez, aki ugye a nevemet viseli, és anya meglátta, és rögtön tudta, a halott kutya lelke bizony beleszállt ebbe, el kell hozniuk. Úgy beszélt róla, a kutya két lélekkel. Egyetlen dolog csúszott ki a számon csak, de hát ez a kutya már élt, amikor a másik meghalt. De olyan értetlenül nézett rám, hogy itt be is fejeztem. Lélekvándorlás, lófasz, alakítsunk mindent úgy, ahogy nekünk a legjobb, egyébként a mestere ennek más témákban is. M kínjában csak "nyüszített" egyet, persze csak szigorúan kettesben, egyébként csak nézett maga elé és próbálta ignorálni. 

Azóta őrült poénokat gyártunk ebből, mert seggfejek vagyunk nem tudjuk másként feldolgozni a hallottakat.  pl.: a kutya nagyon nyugtalan, és hiperaktív, erre M, nem is csoda két lélekkel, milyen szűk lehet nekik odabent. Vagy remélem ha a következő kutya meghal, nem belém költözik. Ezt elmeséltem otthon az én szüleimnek is, akik nem is kicsit lesokkolódva vagy egy percig csak néztek rám. Megemlítettem anyósom kapcsolattartását bizonyos angyalokkal is, akik véletlenül csak akkor és abban a témában keresik meg, amikor, és ahogy neki a legjobb, ezzel is durván manipulálva apósomat, aki valamiért hisz neki. Apukám a döbbenettől csak annyit mondott: jó tudni, ha meghalok, még tudunk majd beszélni. :D

Arról nem esett szó, nem-e probléma, hogy behoztak egy kutyát a családba az én nevemmel, ez nyilván fel se merült, hisz csak nekem forr fel tőle az agyvizem, egyedül az ifjabb húg ejtett el egy mondatot arról, mondván milyen vicces, hogy a korábbit úgy hívták mint Fülöpkét, ezt meg mint engem, tényleg, őrült vicces, szakadok. Egyébként jól döntöttünk, mert nagy (és csak egyre nagyobb lesz, mert hízlalják), nyugtalan, izgága, már-már hiperaktív, mindre rohan, rám is, ettől konkrétan majdnem beszartam, és a kis szájába vette az alkaromat, még egy jó óra múlva is fájt, el se tudom képzelni mi lett volna, ha rá is harap. :O De nyilván nem kell tőle félni, mert nagyon aranyos, kedves, csodálatos stb. Jó sok energiámba került nem minden egyes alkalommal felkapni a fejem, ha elhangzott a nevem, de mivel minden második mondatban benne volt, és soha, de soha nem nekem szólt... na igen. :I K. idegesítő. M is csak fintorgott, neki is sok volt. De legalább nem megy lépcsőn, a kölykök júliusban az emeleten biztonságban lesznek. Ők egyik új kutyával se találkoztak még, tavaly május óta nem is utaztak. Jaj, és a szeptemberben elhozott kutya, szegény, olyan borzasztóan meg van hízva. :O Teljesen elformátlanodott. M szerint ilyen ez a Schnitzeldiéta.. de ez valahol nagyon szomorú. :(

Szerencsére mindenki gondosan kerülte a témát, hogy nem engedtük oda őket kutyástól, bár nem hiszem, hogy ennyivel megúsztuk volna. De 24 órára ennyi elég is volt, folytatás következik júliusban. 

Házassági évforduló 1.2 - engedélyeztünk még magunknak kettesben egy félórát a hegyen, elvégre a mi napunk is volt.  

M meggyanúsított azzal, hogy náluk mindig rossz kedvem van, ezt nagyon zokon vettem, mert kurvára igyekeztem, de nem tudom ha az én szüleim hívogatnák minden mondatban a vele azonos nevű kutyát, ő mennyire lenne boldog. Meg a szédülésem is nagyon kiütött, és meglepő de nálunk se hagyta abba, sőt mikor már itt voltunk, akkor se. 

Lett új szemüvegem, vagyis napszemüvegem, ami dioptriás, és hát már teszteltem is, és maga az álom, látok az autóban is, mennyei. M saját nyugalma érdekében győzködött róla, nekem ez feltétlenül kell. Egyelőre úgy tűnik igaza volt.

A repülőutak egyre idegesítőbbek, valahogy mindenki Hamburg és Budapest között repked, mindig tele van, és az utasok egyre agresszívebbek, nem tudom mi történt, de kényelmetlen az egész, vagy én vagyok egyre kövérebb, és nem férek el. Ez már a második oda-vissza utam volt, amikor nem olvastam, mert egyszerűen nem ment, bököd a szomszéd, és nem bírom tartani a karom még mindig, teljesen beáll. 

Na igen, a karom, ez nem múlik, kicsit jobb, de továbbra is durván fáj, pláne ha valahol ülni kell: repülőgép, autó, színház.  Hétfőn el is mentünk megint masszázsra, és a srác még meg is szurkálta a könyökömet, ezen megint beszartam csöppet, és nem lett jobb, még várok.

M még kivett két napot, így miután visszaértünk, nem ment egyből dolgozni, így eltöltöttünk még egy kis időt ketten nyugiban. Elmentünk a Bunkermúzeumba, csak egészen csöppet szorult össze a gyomrom az egésztől, jó hogy régimódian volt berendezve, és nem volt lehetőség légitámadás átélésére is, mert onnan én tuti fel nem jövök utána.

Meglepő módon még napsütés is maradt a városban, nem kellett egyből visszaállni a szürkeségbe, de kedd óta csak esik, el ne felejtsem hol vagyok. 

Voltunk Falco musicalen, a szokott helyünkön, tök szeretek odajárni, csak a székek szarok, a kartámasznak lespórolták a felét, ezért a vége pontosan a fájó könyökömbe vág, meg szokás szerint nem az én méretemre szabták a helyeket se, ha be vagyok szorulva két nagyobb pasi közé, nekem végem, a karomnak meg végképp. Mindenem lüktet, zsibbad stb. Ezeken mindig jól kiakadok, és szidom magam, mert semminek se tudok örülni, és ahelyett, hogy élvezném, fájok. Ennek a másik változata, ha egy norddeutsch ül előttem, és szó szerint semmit se látok. De a Falcon szerencsénk volt, nem ült előttem senki csodával határos módon, M szerint valaki elfelejtette, hogy jegye van, mert különben dugig volt a hely. A műsorra nem lehet egy rossz szavam se, nagyon jól összerakták.

Hétfőn meg voltunk hívva grillezni az itteni barátainkhoz: ház, kert, zöld. Egy álom, olyan nehéz volt hazamenni utána a második emeletre, ahol már mozdulni se lehet. Bár a mozgás egyébként is nehezünkre esett, lementünk az Elbához, ami nem is lett volna gond, mert olyan nagyon gyönyörű ott, az a sok napfény, és jófajta meleg. De a visszaút, kicsit hegyes dombos, én meg az elhízott testemmel, azt hittem megszakadok. Olyan izomlázat kaptam, még mindig érzem. Szégyen. De olyan jó volt ott, már annyira vágyom egy házra, el sem tudom mondani.