Második próbálkozásra csak sikerült ideérni, bár volt egy kedves kis lehetőség a vonat lekésésére, ezúttal a Nyugatiban, ahol összesen 10(!) percem volt átszállni, mivel késett az első vonatom. Ha nem egymás mellett állnak, esélyem se lett volna átvonszolni a cuccomat. Még Prágában is lehetetlennek tűnt, hogy én egyszer még leszállhatok erről a vonatról, pár alvás kell is, mire kipihenem, de visszajutottam, ez a lényeg.

Tegnap mint kiderült, mehettem tesztelni az új kínai masszőrünket. Nagyon jól esett, a térdemre bedobta az artritisz lehetőségét, ez már kevésbé. Volt valami megnyugtató, ahogy az egyik utolsó nyári napon sétálgatok egy teljesen idegen, de nagyon kellemes városrészben. M várt rám idehaza, ettünk egy keveset, és beszélgettünk. Vettünk repülőjegyet Bécsbe, egy hónap múlva utazunk, feltétlenül látnunk kell a Schiele-kiállítást, meg még ezt-azt, ha már arra járunk. A frissen odaköltözött barátainkat is meglátogatjuk legalább. 

Többször rákérdeztem, de M nem akar a szüleihez menni.  Nem csak emiatt, de nagyon rosszul esett neki, hogy egyáltalán nem szóltak az utazásukról Rügenre. Úgy derült ki, hogy csütörtökön egy más ügy miatt felhívta őket, és akkor mesélte az apja, egyébként ott vannak, ja és ha akarunk elmehetünk hétvégén. Ja, jó. :/ Én itt se voltam, M-nek meg már volt egy programja szombatra, ami átcsúszott vasárnapra is kicsit, de egyedül nem lett volna kedve olyan sokat autózni se. Eddig meglátogattuk őket (8 órás autóút tőlünk), amikor ott voltak. Júniusban elutazás előtt még külön említettem is, ha tudják már mikor jönnek, szóljanak. Ha M nem telefonál, gyanúsan meg se tudjuk. Sajnálom őt ezért, de nem hiszem, h ez lenne az oka (vagy nem csak ez), amiért megtartjuk magunknak Bécset.

Este egy zökkenőmentes összebújásra is futotta, csak 3/4 óra kellett az elalváshoz, ez is teljesen pozitív. Így is keltem, mint aki jól van. Úgy éreztem menni fog, megbeszéljük a terveket, mi legyen velem. Rendben leszek, tervezek, és végrehajtok, mint egy felnőtt, hogy legyen jövőm, vagy legalábbis kilátásom. És akkor csörgött a telefonom...

... a nőgyógyász volt. Elmentem otthon vizsgálatra, mert ez volt a legegyszerűbb, és már elértem majdnem a másfél évet, sokalltam. Úgy tűnik a testem is. Enyhe citológiai elváltozást mutat. Kicsit összefolytak a mondatok: meg kell ismételni, nem kell aggódni, 3-6 hónap, nem kell idegeskedni, de feltétlenül vissza kell jöjjön. De ne aggódjak, mi? Hogy a fenébe ne aggódnék, mikor az anyai ágon közvetlenül, és közvetve kivett méhek sorakoznak, anyu még csak 40 volt, én már 36 vagyok. 

Egyáltalán mi az az enyhe elváltozás?

A józan felem azt mondja, ez a pajzsmirigy gyógyszerem miatt van, aminek 2,5 éve lejárt a szavatossága, de már nem volt másik, mert júniusban nem szereztem végül újat, nem is tudtam, h itthon csak lejártak vannak. Ez visszaengedte a korábban mindig jelenlévő gyulladásokat a lányrészeimbe, és ez mutatja az elváltozást. 

A rettegő felem azt mondja megkaptam amit már olyan régóta vágyok (a halálomat! :/), most tessék itt van. Örülni mertem, úgy éreztem minden rendben lesz, megkeresem az utam, és a régóta utált, sokszor gyűlölt testem beint a sok-sok évért, amíg nem tudtam elfogadni, 'most már örülnél a réginek is  mi?' alapon.

Ez volt az első ilyen telefonom, nem tudom hová legyek ijedtemben most.

 - - - - - 

Amíg itt magammal voltam elfoglalva szokás szerint, a lánymacs kibújt a lábam mellett az erkélyre mialatt behoztam a kiszellőztetett bőröndöt, és legalább 45(!!!!!) percet töltött kint a nagy szélben, míg végre meghallottam a nyávogását. Itt ültem, még csak ki se mentem, és nem hallottam, hát milyen macskaanya vagyok én. Óriási hálát érzek, amiért nem gondolta úgy, a leghelyesebb módja elbújni a széltől, ha leugrik. Beszaladt, öleltem-csókoltam és vagy fél órán át keféltem a szőrét, iszonyú hangosan dorombolt hozzá, és nem haragudott, nagyon örült, hogy újra bent lehet szegénykém. OMG! M-nek el se merem mesélni. 

Na ki volt az a tehetséges, aki ma rettenetesen korán kelt, mégis lekéste a vonatát, ezzel együtt a másodikat is, ezért még mindig a szülei házában üldögél? Bizony én. :( Hazafelé készültem, ha ez nem volt egyértelmű, 14+2 órás út volt a terv, ehelyett mehettem vissza.

Az úton volt egy óriási halálos baleset, és mint ma, sokkal később kiderült, hosszú órákon keresztül le volt zárva minden, apu megpróbálta a párhuzamos földutat, amivel azt értük el, hogy még láttuk az utolsó kocsit ahogy elhúz egy rakás pénzemmel. 

Vettem jegyeket holnapra is, a következő hátha sikerül. Természetesen a maiakra visszatérítés, csere nincs.

Nektek hogy indult a hét?

Nem igazán értek a komoly zenéhez, soha nem is volt lehetőségem zenét tanulni, vagy hangszeren megtanulni játszani. Később meg már később volt, és nem ezen járt az eszem, mert nem így szocializálódtam, szerintem zenei hallásom sincs, nem ismerem a kottát, vagy nem tudok szolmizálni. Még az egyetem alatt egyik kísérletem a "jobb" tanulásra a komolyzene hallgatása volt, ebből az időből van pár cd-m még. 

Ezeket mind előhalásztam most azzal az elhatározással, hogy újra hallgatni is fogom, mert egyszerűen jót tesz. Nem értek hozzá, keveset ismerek szerzővel címmel együtt, de ad nekem valamit, ami egyszerűen csak jó. Nem tudom másként mondani, kapok tőle valami olyan plusz örömöt, amire szükségem van. Most minden apró örömcseppre. Keresem őket.

Ami mindezt újra előhozta bennem az egy sorozat: Mozart in the Jungle. Úgy gondoltam itt az idő a második évadra, mert már az elsőtől is egészen odavoltam. A szimfonikusokról szól New Yorkban, kicsit beleshetünk a a komolyzenészek életébe, és közben szól a zene. ZENE. 

Gael Garcia Bernal az egyik főszereplő, mindenkinek csak ajánlani tudom, nézzétek meg. Engem elvarázsolt. :)

Amikor fogalmam sincs hogy kell kiejteni angolul a kiejtés szót...

Értelemkeresés az életemben level 1.0: angol nyelv.

Kedden felkísértem M-t a repülőtérre. Szakadt az eső egész nap, ahová mentem. Itthon állítólag kisütött a nap, miután elmentem, mit jelenthet ez. 

Elhatároztam, ha már Budapesten vagyok, felmegyek a Várba és megnézem a Frida Kahlo kiállítást, gondoltam utána meglátogatom a pszichológusomat is, és összehozok magamnak egy jó értelemben vett magányos napot, az eső nem volt tervben. Anyukám szeretett volna eljönni velem, ezért lemondtam a pszít, majd pár nappal előtte kiderült vissza az egész, mégis maradt az eredeti terv. 

A fővárost szinte alig ismerem, de van jó telefonom működő internettel, és mindig megmondta, hová menjek, mire szálljak, olvasni is tudok, kis szerencsétlenkedésekkel  mindenhová oda is találtam. Frida meg hát oh, mit is mondjak, akit kicsit is érdekel, azonnal menjen és nézze meg, csodálatos. Még úgy is, hogy márciusban láttam Milánóban már, és itt szerintem csak pár újdonság volt, nagyrészt ugyanazok a darabok voltak kiállítva. Az a nő valami csoda. Én meg itt nyüszögök a nem sikerült egyetemen, ő meg milyen fizikai fájdalomsorozatot élt át.

Ede ha még olvasol, gondolkoztam rajta, hogy rád szólok, de nem lett volna 1,5-2 óránál több időm, így nem ott alvással. Így is tök sokat késett a vonat, majdnem lekéstem a buszomat, azt is csak azért nem, mert az is késett, de annyira h majdnem félórával később indultunk. Úgy zuhantam ágyba mint egy darab fa. 

Csodálatos ez a Budapest, mindig csak egy kis szeglet jut belőle, és mindig rákívánok egy kis turistáskodásra, remélem összejön. Több európai nagy- és fővárost bejártam már, csak a sajátom marad ki mindig. De majd legközelebb együtt M-mel.

200E busszal araszolunk, balra nézve autón hirdetés: Mulatós Kata vállal szórakoztatást falunapokon és egyebeken.  Csak mondom ha valakit érdekelne.

Általános iskolában végig az volt rólam a köztudatban: okos vagyok. Ez a lány okos. Jó hát nem szép, meg kövér is, de okos. Amikor iskolaválasztásra került a sor, egyértelmű volt a gimnázium. Oda mennek az okosak, nem? A szüleim meg is engedték ezt, talán ők is azt gondolták okos a gyerekük, hiszen végig kitűnő volt, pár félévi botlást leszámítva (egy darab 4es), mert okos=kitűnő.

Emlékszem anyu mesélte, ahogy többen megfedték őket, miért engednek ott tanulni, nem lesz szakmám, csak érettségim. Ezen már akkor is felháborodtam, milyen alapon "csakozzák" az én jövendő érettségimet olyan emberek akik épp csak az általánost fejezték be. Hiszen egyértelmű: érettségi, utána egyetem, és diplomám lesz. De nem ám valami egyszerű büfé, valami komoly. Ekkor még nem volt konkrét ötletem.

A gimnázium azért eléggé átalakította a képet magamról. Nem a külsőmről, az már 11 éves korom körül örökre elromlott, hanem az eddig hitt okosságom is erősen megkérdőjeleződött. Nyelvtagozatra mentem, de abból is a legrosszabbak között voltam. Első félévben bukásra álltam kémiából, kettes lettem földrajzból. A mai napig nem értem mi az a fizika. Eddig se éreztem vonzódást az ilyen tárgyak iránt, de itt örökre eldőlt a humán irány: magyar, töri, nyelvek. Folyamatosan azt hallgattuk, az a tárgy amiben jó vagy meghatározza hová lehet felvételizni. Ha jó vagy töriből, de matekból nem, nincs külker.  Nekem maradt a tanár szak meg a jog kb. Mást nem mondtak a tanárok, azt hittem nincs is más, a város volt meg fixen ahová feltétlenül jelentkezni akartam. Istenem de buta voltam. Mindenhez.  A választáshoz, a gondolkozáshoz.

A tanárok azt is mondták jó vagyok magyarból meg töriből, menjek jogra. Fel is vettek mindenhová, jó magas pontszámokkal, az első helyre kellett menni, akkor még nem volt választásom. Közben belejöttem a gimis tanulásba is, nem kitűnőre, de elvoltam, csak a nyelv nem ment túl jól. Legalábbis nem a C nyelvvizsgára ami a nyelvtagozat lényege lett volna. Azért anyukám kapott megjegyzéseket a már nem kitűnőségemre is, látszik hogy a gimnázium már nem falusi általános és egyéb hasonló kedvességek.

A gimis sokkhoz képest az egyetemen szállt el az agyam végleg, az anyagi különbségek egyre feltűnőbbek voltak, egy teljesen ismeretlen világba keveredtem. Közben egy bántalmazó kapcsolatban (most már megértettem) éltem, nem maradtunk meg a lelki szintnél sem.  Ezek mentek párhuzamosan. Nem sikerült barátokat találnom egy ideig, rohantam haza mindig hozzá, mert okkal féltem, mit művel vajon amikor nem találkozunk. Az idő telt, a kreditrendszert bevezették, a vizsgák csak lassan fogytak, nem sikerült rátalálnom a jól tanulás útjára.  A nagy vizsgákkal mindig gond volt.

Közben otthon kezdtem ciki lenni, szégyellnivaló, az emberek kérdezgették mennyi van hátra. Anyu meg apu összeszorították a szájukat ilyenkor, mérges pillantásokat vetettek rám. Végre felszabadító szakítás, hirtelen lett egy csomó barátom, jó lakótársam, buliztunk is sokat . Ezek a legjobb emlékeim. Sosem voltam egyedül, ezek a barátságok a mai napig megvannak. A várost is imádom még mindig.

Lejártak viszont a diákhitel évei.  Abból fizettem az albikat, el kellett mennem dolgozni is, és itt jöttek a legótvarabb diákmelók egymás után. Néha egy nap több is. Később lejárt az államilag finanszírozott féléveim száma. Azt a rettegést amikor félévente el kellett kérnem a pénzt otthonról költségtérítésre. A keresetemből albérletre, kajára és néha turkálóra futotta. Adtak, de apu meg tudott volna ölni a szemével hozzá. Mindig úgy csinált, mintha sosem tudná mikor kezdődik a szemeszter.  Mondjuk nem is tudta, ilyesmi nem érdekelte. Csak egy fontos kérdés volt mindig: nem sikerült? Egy kicsit jogelméletesen megfogalmazva ez volt az én értékduálom ami mellett működtem: sikerült/nem sikerült. Teljesen beivódott az elmémbe, ma is mindent ezek mentén gondolok végig.

Bevezették a 3 félév egy tárgy dolgot, azonnal bele is kerültem a körbe, áttettek levelezőre, nem kellett kirúgniuk, maradt a bevételük így is. Még többet kellett dolgozom, csak vizsgákra jártam, alig sikerült 1-1 néha. Éjszakai műszakban voltam szinte mindig.  Az fizetett a legtöbbet. Néha maradt a hónap végére is a fizetésből, pedig nem herdáltam el. Aztán kitettek a munkából, mert a főnök nem tudta, vagy nem akarta már elintézni, hogy levelezős létemre tovább dolgozhassak. Törés, sírás, munkakeresés, további szerencsétlenkedés, titkolózás otthon. Egy idő után mikor teljesen kifogytam a pénzből elmondtam mégis. Közben családi halálcsomag: egymást követő napokon, közeliek, temetések stb.

És újabb 3 félév 3 felvett és nem teljesített tárggyal: áttettek egy másik város levelező szakára. Ez viszont sokkal közelebb volt hozzánk, haza kellett költöznöm, elvesztettem a szabadságom, nem volt egy fillérem se, ott kellett hagynom a közös albinkat a barátnőmmel, akivel véd-és dacszövetséget kötöttünk, össze voltunk nőve. Nem hittem, hogy valaha is másik helyen fogok még élni. Úgy éreztem, mint akit bezártak, megfulladok otthon. Életem legmélyebb depressziójába estem vagdosással, nappali alvással, leálló anyagcserével és annak minden következményével.  Valamit haladtam is a vizsgákkal annyira h csak 6 nagyon nagy maradt meg.  De ilyen gyilkosok gyilkosai.  Közben folyamatosan az öngyilkosságomat tervezgettem. 

Egyszer csak hirtelen, hónapokkal később bejelentkeztem egy tb.s pszichóhoz, aki adott nekem pár bogyót és szép sorjában letettem a maradék vizsgákat. Nem volt olyan egyszerű, közben végig véreztem, de nem zavart, mert sikerült valami, hosszú idő után először. Óriásira híztam, de valami sikerült. Még a szakdolgozatot is rohamtempóban írtam és adtam le, itt viszont valami újra  elszakadt. A gyógyszerek se tartottak már egyben, halálfélelmem volt a vérzés miatt, az államvizsgák következtek, de már eredmény nélkül.

Sokkal jobban is beszophattam volna, de a nőgyógyász nem talált rákot, holott meg voltam győződve róla, javasolta viszont a pszichobogyók abbahagyását és elküldött endokrinológushoz, aki kiderítette az pajzsmirigy-alulműködést és az IR-t is, gyanítjuk azóta is a a PCOS-t , és progeszteronom se sok van. Hogy ezek mind meg voltak-e korábban is, vagy csak a sorozatos megrázkódtatás hozta elő, nem tudom, valahol mindegy is.

Olyan nagyon diploma közelben voltam itt, hogy elő kellett vegyem a nyelvvizsga-problémát (nem volt meg a kívánt C, csak egy B) is. Elkezdtem egy levelezős oldalon felfrissíteni a tudásomat, megismertem M-et, ezt az aktát nem nyitom most meg. Ismeritek a történetet. Meggyőződésem, hogy őt kaptam ezekért cserébe.

Összekapartam egy államvizsgát, majd a maradékot tartogattam jó sokáig, szinte csak magamnak megtartva, h én ezt bizony nem adtam fel még mindig.  Egyszer hangosan kijelentettem, én itt ezt most befejeztem, képtelen vagyok tovább csinálni. A családom a mai napig ebben a hitben van. Talán jobb lett volna úgy, az legalább saját döntés. A többit tudjátok nagyjából.

Így jutottam el a tegnapi naphoz, amikor egy nap alatt 3 vizsgát kellett volna letennem.  Nem csavarom tovább, nem sikerült. Egy részem azt hiszi mindent megtettem, egy másik úgy gondolja csak keveset, de semmiképpen se eleget. Az elég csak a 'sikerült' lett volna. Ezt nem tudtam elérni.

Annyi minden történt, annyi mindent hittem ez alatt a rettenetesen sok idő alatt. Mindent a sulival együtt éltem át, összekapcsolódnak. Ott tartottam a vizsgákkal, amikor ez és ez történt. Amikor ebből vizsgáztam ekkora voltam, azzal jártam, az tetszett stb. Minden emlékemet meghatározza az egyetem, a fél életemet; ez a közepe mindennek. Mindenemnek.

Ezek közül már semmi sem fog valóra válni.  Nem leszek már diplomás. Végül azoknak lett igazuk, akik azt mondták, csak egy érettségim van. És az érettségi semmi. Ki vagyok én diploma nélkül? (Azt se tudom ki lettem volna vele, nyilván ez is igaz.) Mihez kezdjek? Mit csináljak? 36 éves vagyok és újra itt állok a 18 éves kori önmagam kérdéseivel. Dupla annyi tapasztalatom van mondhatom, de mire megyek vele. A tapasztalat azt mondatja nem vagyok képes semmire, nem tudtam elérni semmit. A válasz egyértelműen a takarodjak dolgozni végre, tudom én, de mit. Mi az amire képes vagyok, és nem érzem magam a legutolsó szerencsétlen senkinek tőle? Mi az amitől az én életemnek is értelme lesz? Új értelme, vagy végre egyáltalán bármilyen értelme. 

Köszönöm nektek a támogató, érdeklődő kommenteket, de sajnos elbuktam, még egyszer, utoljára.