Most meg a német telefonom döglődik, még ilyet, alig múlt 2 éves, és nem is netezek rajta egyfolytában. Neki is ugyanilyen van, csak 7-8 hónappal öregebb az enyémnél, annak semmi baja. Fel vagyok háborodva. Ráadásul az ősszel vett meg egy vacak, nem akartam valami drágát, talán hiba volt; semmit nem tud amit ez, lassú, szerencsétlenkedik, vagy meg se nyitja az oldalt. Emailt pl., nem nagy dolgokra kell gondolni.

Valószínű az utolsók közt vagyunk ebben az országban, akinek nincs állandó internetelérése, ha nem otthon van. Itthon folyton rajta lógok, útközben eddig még nem hiányzott.

A körömlakkom most fabulous. Én csak sötét rózsaszínt látok, lehet igazából pasi vagyok, aki csak alapszíneket lát. :)

Jó kellene legyen, miért nem jó? Mi a baj velem?

A húga és a férje (még mindig röhögnöm kell, férj és feleség, ezek komoly szavak, tartalommal, hagyjuk), bejelentkeztek, hogy ők eljönnek ide húsvétkor. Hát kösz. Senki nem hívta őket, abszolút semmi közös nincs bennünk. M írta nekik, hogy mást terveztünk igazából, de akkor elhalasztjuk; válasz: nem kellett volna elhalasztani, de ők nagyon akarnak jönni. Ja, oké. M kifejezetten kellemetlenül érzi magát az utóbbi fél évben a srác miatt, mert a szülei baromira sztárolják, mióta megkapta ezt a munkát, amit januárban kezdett el a diploma után. Fülöpke, nevezzük így (kicsinyes bosszúm), többet fog keresni mint te! - mondta a húga, ez épp a másik volt, azt hittem rosszul hallok. Menjenek már a fenébe azzal a rohadt pénzzel. A szülei egész életében tömték, és olyan dolgokat vásárolt már egyetemistaként is, hogy csak néztem. Legmodernebb elektro kütyük mindenből, számomra roppant költséges nyaralások. Nehogy azt higgyétek, hogy dolgozott az egyetem mellett vagy ilyesmi, sőt a most már feleségét is meggyőzte, hogy ne dolgozzon nyáron, mert ott csak kihasználják. Wtf? Fülöpke szemtől szembe csak kicsit idegesítő, de valahogy mégsem érzem jól magam a közelében. Maradjunk annyiban, hogy az életszínvonalunk, és az igényeink soha nem jártak még egymás közelében sem. Kedves felesége, nevezzük Királykisasszonynak, méltó párja ebben. A legelkényeztetettebb ember a világon, akit eddigi életemben láttam. Finnyás, nyafka, de mégis mindenki kiszolgálja. Fülöpke a Királykisasszonya odaadó szolgája, éppúgy mint az anyjuk, aki karácsonykor lelkesen ugrott lekaparni a kis koszt, ami a fondue villán maradt. - Mama, ez koszos! Nyávogó hangot képzeljetek hozzá. Mellesleg jövő héten lesz 26 éves. Ezt a külső szemlélő, és most már az osztrák (illetve az összes) állam is házasságnak nevezi. 

De még májusban jön a nagy lagzi, amit az anyja következetesen az igazi esküvőként emleget. Hegyi templom, sok-sok csillagos szálloda, a kedvencem pedig a több ezer eurós menyasszonyi dirndl, amit egy szalonban "varrat". Kétlem, hogy egy percig is eszébe jutott volna: nincs ez így rendben, mindenki fizet helyettem, megérdemlem én ezt? Mindenkinek népviseletben kell mennie. Ausztriában ez nem olyan nagy dolog, mert elég gyakran viselnek ilyeneket különböző alkalmakra. M kategorikusan elutasította a lederhose-t, de az anyjától kitelik, hogy mire megérkezünk vesz neki egyet, és ráerőlteti, mert elég erőszakos, de egyelőre az az álláspontunk, hogy ő nem akarja felvenni, én meg nem akarom rajta látni. Az apja fél éve ugyanígy volt ezzel, legutóbb mégis ő mutogatta lelkesen a sajátját, mondván azt fogja felvenni. Ilyen gyorsan változnak ott a vélemények anyuka nyomására. Hmm. 

Természetesen kisebbségi komplexusom van velük szemben, ez nem is lenne nagy újdonság, kivel szemben nincs, ugye. 

Én nagyon szívesen főzök("") embereknek vacsorát, idegeskedek persze, megfelel-e, ízlik-e stb. DE! A lány vegetáriánus, nem eszi meg a halat sem, mint legutóbb kiderült, mikor egy éjszakát töltöttek itt, én meg nagy igyekvőn beszereztem különböző halféléket, mert semmi hús, jajj, erre, hogy ő azt nem szereti. Oh, hogy az a... 

A végén sült krumplit evett. A problémát tovább fokozza, hogy tejcukorérzékeny is, tehát minden amit még a húson, halon felül kiötölhetnék, kiesik. Ezt kompenzálja valami tablettával, de azt nem hinném, hogy négy napon keresztül tejes dolgokkal tömhetem. És mint már említettem iszonyúan válogatós, ez az ételben turkáló, pofákat vágó típus.

Azt sem tudom hány napig maradnak, 3 vagy 4, mit csináljak velük, mit adjak nekik enni ennyiszer? Azt hiszem olyan dolgokat eszik, amikről én még csak nem is hallottam. Elismerem, hogy az étkezési kultúrám nem túl kiterjedt, és igen a családom szokott disznót vágni(ezt a családjuk női részlege kérdezgeti rendszeresen.. khm), és most is lóg egy sonka a padláson, mert húsvét, meg sonka, meg tojás, meg kolbász. Feltálaljam? :D

(Tudom, gonosz vagyok, meg magamnak való, de nem értem hogy lett M ennyire kedves, és őszintén egyáltalán nem bánom, hogy viszonylag ritkán találkozunk. Lenne még pár anekdotám a többiekről is. Nem, nem hiszem, hogy jobb vagyok, de én abszolút nem így gondolkodok nagyon sok mindenben, és nem tudom őket megérteni. )

A váratlan, nosztalgikus öröm, mikor fellapozom a következő olvasnivalót, és felfedezem a benne rejlő könyvjelzőt. A bordó és puha szalag a régi, kissé dohos falusi könyvtárat juttatja eszembe, amit jó 20 évvel ezelőtt a szó szoros értelmében kiolvastam.

Aki depressziós az csak magával van elfoglalva. Úgy értem, egyszerűen nem tud kimászni a saját gödréből, fekszik az ágyában, nem akar embereket látni, szomorú, nem mosolyog. Ez feltűnik. A mániás típusról nincs nagy tapasztalatom, de szerintem az is feltűnik, ha egyik nap lásd. fent, a következőn meg majd kicsattan a tetterőtől pl. 

Csigusz nézeteit osztom ebből a szempontból. Aki meg akar halni, és ráadásul depressziótól szenved, az nem fog elmenni dolgozni, és megölni magával együtt még 149 embert. :(

Soha nem jutott még eszembe mást is bántani magamon kívül..

A vérszemet kap azt jelenti, hogy valaki éjszakákon át tableten olvasott el három könyvet gyors egymás után.

Bizonyíték: ébredés utáni látvány a tükörben; A szokásos uúú-ra készültem, de ez még engem is megdöbbentett. Lehet nem kéne olvasni, sírni, és hajnali fél 5-ig fenn lenni akkor is ha már fáj a szemem.

El sem tudom mondani mennyire kiborultam. A lelkiállapotom finoman szólva sem stabil, hiszen soha nem az, mindig az a kérdés merre billen a hinta, de tegnap még el is sírtam magam a híreken. Az a rettenetes nyolc perc, míg zuhantak... Folyton ezen jár az eszem. A legutóbbi alkalommal már biztossá vált: mégis félek én a repüléstől. A másfél órás út felét az ülésnek nyomott fejjel, becsukott szemmel töltöm. 

A gép típusa nem egyezik, csak a légitársaság, de én VELÜK repültem eddig mindig, és ezután is így teszek választási lehetőség híján, innen ez az egyetlen közvetlen járat. Tudom, hogy a repülés biztonságos, és az autó sokkal veszélyesebb stb. stb. Értem én ezt  mind, de nem segít, ettől kezdve még jobban félek majd. :(

A következő hónapban ráadásul megint igénybe is kell vennünk őket. Jelenleg a 16 órás (legalább annyi, pontosan nem tudom, nem szoktunk közvetlenül a családomhoz utazni) autózás is vonzóbbnak tűnik, mint utána a visszaút repülővel.

A jó dolgok:

- Szombaton foci, nem kaptak ki (de nem is nyertek), este vacsora az itteni barátféleségeinkkel: a hely érdekes, de a beszélgetés majdnem lehetetlen olyan óriási a hangzavar. A pincérek helyett sínszerűségeken jönnek az ételek a fejünk felett, ami izgi, de egy monitor jut hat emberre, emiatt a rendelés elég lassú, félkörben ülünk, nem hallottuk egymást, de az étel legalább finom volt, bár a desszert már nem kellett volna.

- Hétfő este (lásd. előző bejegyzés)

- Szerdán kézilabdát néztünk, tovább is jutottak első helyeb a csoportból, nyertek még a B csapattal is; tök jól lehet szurkolni, teljesen más emberek járnak oda, hiába no, ez nem foci. :D 

- Csütörtök: itt  vacsorázott Ede, ami tök jó, és a héten még megyünk együtt kiállításra, illetve Brémába is, ha minden jól megy :))))

- Mára jutott még egy focimeccs, ahol a legnagyobb problémám: egyik oldalon magyar az edző, a másikon egy játékos, kinek drukkoljak? Mindkét csapatnak nagy szüksége van a pontokra, ez sem jó nézőpont. Közben azok is játszanak, akiknek nagyon szurkolunk, mert kiesnek a végén a francba.

- A gyerekek cukik, okosak, imádom őket.

- Van sok körömlakkom.

A másik oldalból kicsit hosszabb bejegyzés születne, ebbe inkább bele se kezdek, vagy nem most, mert megint vágtatnom kell utána a stadion felé, amit utálok, és rendszerint össze is veszünk, mert be vagyok öltözve mint egy síelő, nem tudok, sőt nem is akarok rohanni, a vége meg veszekedés. 

De sose legyen ennél nagyobb bajunk egymással.

Még abban a friss extázisban kellett volna megírnom ezt a bejegyzést, amit akkor éreztem, mikor hétfő éjszaka hazaértünk. De szerencsére még mindig, - és most már mindörökké -, fel tudom idézni az érzést, soha nem felejtem el. 

Én nem vagyok egy koncertre vagy színházba járós, lehetőségek híján nem is voltam soha, ez persze nem jelenti azt, hogy nem lenne rá igényem, de a lényegre térve: ez a musical egyszerűen fenomenális volt.

Pontosabban a We will rock you című, igen a Queen dalaira épül, így már rossz nem lehet; én nagyon, de nagyon szeretem ezt a zenekart. Nem is én lennék, ha nem 30-40 éves dalokon pörögnék, mily meglepő. :) A történet, amivel összefűzték a legendás dalokat kissé bugyuta ugyan, de az itt-ott aktuális német poénokkal, és nem is kevés társadalomkritikával (egyenruhában köröző, egyencuccokat vásárló, a másként gondolkodót/öltözködőt kinevető Gaga girls és Gaga boys) megspékelve mégis szórakoztató volt. 

Kiderült, hogy a premierre vettünk jegyet, tele volt minden pózoló celebekkel, itteni kifejezéssel promikkal, de az ilyesmi engem teljesen hidegen hagy, nagy részüket nem is ismerem, akit me igen, kevésbé érdekel. Arról tartottam neki kiselőadást, hogy akiktől én lázba jönnék, és őrjöngve ünnepelném, hogy láthatom őket, már halottak, gondoltam itt Freddie-re vagy az örök Romyra.

Magamat meg is hazudtoltam kicsit, mikor a Bohemian Rapsody közepe táján következett a gitárszóló, és egyszer csak ott volt a színpadon Brian May. Hatalmas őrjöngés tört ki, és szokásommal ellentétben én is a többiekkel tartottam. Láttam az arcát, a kezét, a Red Specialt, ahogy játszik rajta, a szerény mosolyát (fogalmam sincs milyen ember, de annak tűnik), és nem tudtam elhinni, hogy ezt akkor most én .. itt.. és nekem ezt lehet .. szabad, hogy ilyet láthatok. Ezen a dalon mindig elérzékenyülök kicsit, de most éreztem ahogy gördülnek a könnycseppek az arcomon lefelé. Széttapsoltam a kezem, és nem akartam, hogy vége legyen. 

Erről álmodtam, másnap is mosollyal keltem, egész nap a koncerteket hallgattam, néztem; az emlékkoncerten megint elsírtam magam, mint minden alkalommal, ha látom. 

M azt mondta még soha nem látott ennyire lelkesnek, nem vagyok az a "könnyen örülő" típus, na. Megint egy nagy dolog, amit ha Őt nem ismerném, soha nem történik meg velem. Ő az egyetlen amim van, és bármim van, vagy lesz, tőle ered, neki köszönhetem. Nélküle nem vagyok semmi. 

Már ő sem bízik, miért is tenné, ha én magam sem tudok.

Cselekvésre képtelen és gyenge álmodozó vagyok, még álmodni se tudok, vágyakozok és reménykedek akarat és hit nélkül. 

Mi lesz, ha ez így meg tovább? Ha soha nem változok meg, ha már mindent elrontottam, ha már késő.. 

Évek óta ugyanabban a pocsolyában ülök, és csak csapkodok magam körül; beszélek róla, hogy fogok felállni onnan, de ha gyengén, esetlenül megpróbálom, mélyebbre csúszok, a válasz mindig: a 'nem tudom' vagy a 'félek', esetleg a 'nem merem'. 

Ennyi vagyok, ez(?) vagyok én.

Alig értünk haza, máris betegek lettünk mindketten, olyan durván fájt a torkom, hogy még a tartalék antibiotikumot is elhasználtam, és egy hét alatt legalább 20 liter teát ittam meg, vagy még többet. Lassan helyrerázódok, de a futópadra még nem merészkedek, este teljesen kifulladva, köhögve másztam meg a lépcsőket a sok-sok kilós bevásárlókosárral és szatyorral. Ilyen ez az asztma.

Este történt egyéb is, amin jól kiborultam. Annyi cuccal jöttünk haza, hogy nem volt már szabad kezünk, amivel becsukhattuk az ajtót, hiába tereltem a kölyköket a konyha felé, Nina a háta mögött mégis kiszökött. És ez nem az én hibám volt, ő állt az ajtóban; ha nincs kezed amivel becsukd, akkor behajtod a lábaddal, nem? Most kivételesen befogtam a számat. Ami a legrosszabb az egészben, hogy észre se vettük, csak kb. 20 perccel később, amikor sticket akartam adni nekik, és a lány nem jelentkezett, pedig mindig majd' kiveszi a kezemből zacskóstól, annyira szereti. Elkezdtük keresni, eleinte még nyugodtan, később egyre kétségbeesettebben; tesója aggódva követett, miközben csúsztam-másztam a földön a kanapé alját tapogatva; kinyitottam minden ajtót, holott már biztos voltam benne, hogy nincs a lakásban. Végül M találta meg az alagsorban, a pincék mellett van még egy helyiség tele mindenféle holmival, ami nyitva volt, ott kucorgott. Szinte berobbant a lakásba majdnem piros orral és egy pókhálóval a fején. 

Ha valamelyikük bezáródik valahová (ez időnként megesik, mert nagyon gyorsak, mindenhová bemennek, és én se veszek észre mindent), és kiengedem, a másikkal mindig nagy öröm a viszontlátás, puszi van meg burrogás. Nem volt ez másként most se. Hihetetlen mennyire hiányolják egymást. Műtétkor az egyik nem evett, míg a másik az orvosnál volt.

Annyira ideges lettem, hogy elveszítem egyiküket, megint teljesen beállt a hátam.

Mosogatás közben oldalra nézve látom a roppant elégedetten száját nyalogató Maxot. Rosszat sejtve a mögöttem lévő asztalra pillantok, és valóban: hiányzik a lekvár a kenyerem feléről...

10 perccel később bemegyek a fürdőbe, hogy kidobjak egy elejtett zoknit, és Nina pattan ki a kádból érdeklődve, hogy mit akarok. 

Életképek. :)