Alig értünk haza, máris betegek lettünk mindketten, olyan durván fájt a torkom, hogy még a tartalék antibiotikumot is elhasználtam, és egy hét alatt legalább 20 liter teát ittam meg, vagy még többet. Lassan helyrerázódok, de a futópadra még nem merészkedek, este teljesen kifulladva, köhögve másztam meg a lépcsőket a sok-sok kilós bevásárlókosárral és szatyorral. Ilyen ez az asztma.

Este történt egyéb is, amin jól kiborultam. Annyi cuccal jöttünk haza, hogy nem volt már szabad kezünk, amivel becsukhattuk az ajtót, hiába tereltem a kölyköket a konyha felé, Nina a háta mögött mégis kiszökött. És ez nem az én hibám volt, ő állt az ajtóban; ha nincs kezed amivel becsukd, akkor behajtod a lábaddal, nem? Most kivételesen befogtam a számat. Ami a legrosszabb az egészben, hogy észre se vettük, csak kb. 20 perccel később, amikor sticket akartam adni nekik, és a lány nem jelentkezett, pedig mindig majd' kiveszi a kezemből zacskóstól, annyira szereti. Elkezdtük keresni, eleinte még nyugodtan, később egyre kétségbeesettebben; tesója aggódva követett, miközben csúsztam-másztam a földön a kanapé alját tapogatva; kinyitottam minden ajtót, holott már biztos voltam benne, hogy nincs a lakásban. Végül M találta meg az alagsorban, a pincék mellett van még egy helyiség tele mindenféle holmival, ami nyitva volt, ott kucorgott. Szinte berobbant a lakásba majdnem piros orral és egy pókhálóval a fején. 

Ha valamelyikük bezáródik valahová (ez időnként megesik, mert nagyon gyorsak, mindenhová bemennek, és én se veszek észre mindent), és kiengedem, a másikkal mindig nagy öröm a viszontlátás, puszi van meg burrogás. Nem volt ez másként most se. Hihetetlen mennyire hiányolják egymást. Műtétkor az egyik nem evett, míg a másik az orvosnál volt.

Annyira ideges lettem, hogy elveszítem egyiküket, megint teljesen beállt a hátam.