Még abban a friss extázisban kellett volna megírnom ezt a bejegyzést, amit akkor éreztem, mikor hétfő éjszaka hazaértünk. De szerencsére még mindig, - és most már mindörökké -, fel tudom idézni az érzést, soha nem felejtem el. 

Én nem vagyok egy koncertre vagy színházba járós, lehetőségek híján nem is voltam soha, ez persze nem jelenti azt, hogy nem lenne rá igényem, de a lényegre térve: ez a musical egyszerűen fenomenális volt.

Pontosabban a We will rock you című, igen a Queen dalaira épül, így már rossz nem lehet; én nagyon, de nagyon szeretem ezt a zenekart. Nem is én lennék, ha nem 30-40 éves dalokon pörögnék, mily meglepő. :) A történet, amivel összefűzték a legendás dalokat kissé bugyuta ugyan, de az itt-ott aktuális német poénokkal, és nem is kevés társadalomkritikával (egyenruhában köröző, egyencuccokat vásárló, a másként gondolkodót/öltözködőt kinevető Gaga girls és Gaga boys) megspékelve mégis szórakoztató volt. 

Kiderült, hogy a premierre vettünk jegyet, tele volt minden pózoló celebekkel, itteni kifejezéssel promikkal, de az ilyesmi engem teljesen hidegen hagy, nagy részüket nem is ismerem, akit me igen, kevésbé érdekel. Arról tartottam neki kiselőadást, hogy akiktől én lázba jönnék, és őrjöngve ünnepelném, hogy láthatom őket, már halottak, gondoltam itt Freddie-re vagy az örök Romyra.

Magamat meg is hazudtoltam kicsit, mikor a Bohemian Rapsody közepe táján következett a gitárszóló, és egyszer csak ott volt a színpadon Brian May. Hatalmas őrjöngés tört ki, és szokásommal ellentétben én is a többiekkel tartottam. Láttam az arcát, a kezét, a Red Specialt, ahogy játszik rajta, a szerény mosolyát (fogalmam sincs milyen ember, de annak tűnik), és nem tudtam elhinni, hogy ezt akkor most én .. itt.. és nekem ezt lehet .. szabad, hogy ilyet láthatok. Ezen a dalon mindig elérzékenyülök kicsit, de most éreztem ahogy gördülnek a könnycseppek az arcomon lefelé. Széttapsoltam a kezem, és nem akartam, hogy vége legyen. 

Erről álmodtam, másnap is mosollyal keltem, egész nap a koncerteket hallgattam, néztem; az emlékkoncerten megint elsírtam magam, mint minden alkalommal, ha látom. 

M azt mondta még soha nem látott ennyire lelkesnek, nem vagyok az a "könnyen örülő" típus, na. Megint egy nagy dolog, amit ha Őt nem ismerném, soha nem történik meg velem. Ő az egyetlen amim van, és bármim van, vagy lesz, tőle ered, neki köszönhetem. Nélküle nem vagyok semmi.