Ma ettem életemben először dönert. Itt Németországban mondjuk nem tudom, hogy kerülhettem el eddig, hiszem majd' minden sarkon lehet kapni.

Ja igen, ettem, megint. :/ 

Az éves kártyadíjam a tavalyi 2.100 helyett 3.600 lett. Hm..

Nincs kedvem semmihez. Felkelni, enni, hajat mosni, bármit kezdeni a lakással, megmozdulni, hogy ne legyek ilyen undorítóan kövér. 

Fekszek, sokáig alszok, későig fenn vagyok, a szokásos tünetek; bár határozottan jobb, mint a múlt heti fél egyes, fél kettes kelések.

Olvasok pár oldalt, nézek pár részt valamiből, keresek valamit németül, kiírok egy-két szót, amivel többet nem is foglalkozok. Berúgtam a tananyagot a könyvespolc alá, két napja van ott; már késő, elküldtem a jelentkezést.

Kesergek magamban, néha hangosan is, hogy mindent elrontok, tegyek valamit, mert így fog leperegni az életem; keresek valamit amit két pofára bezabálok, még undorítóbbnak érzem magam. 

Előveszek egy listát, sok van, most épp az utazósat; újraolvasom, aggódok egy sort, hogy nem tudunk mindent elintézni, vagy mindenkivel beszélni, ahogy elterveztem. 6 nap az semmi. Gondolatban újabb dolgokat húzok ki a listáról, amit nem kellene megvennem, mert minek, csak a pénz megy el vele. Nem kell nagy dolgokra gondolni, könyvek pl.

Ha van még időm, mielőtt összedobok valami ehetőt vacsorára, elgondolkodom, tovább szidom magam, milyen nőietlen is vagyok, hogy se öltözni, se sminkelni nem tudok, igénytelen vagyok, kívül-belül.

Legszívesebben elbújnék. A világtól már sikerült, de magam elől nem tudok. 

Ma elkerekeztem félórányira. Majd összecsuklottam, mikor leszálltam a bicikliről. Na ki a puhány? :D

De nagyon élveztem, már nem félek egyáltalán. Egyszerűen ott megyek, ahol van kerékpárút, és kész. 

Hétvégén elég sokat vezettem is a városban ide-oda, egyszer az eső is szakadni kezdett, de olyan erősen, hogy alig láttam. Épp a belvároson mentünk keresztül, enyhén szólva erős forgalomban, de megmaradtunk. Azt nem mondom, h milyen jól megy, de már sokkal jobb érzés, és mintha már nem lennék annyira bizonytalan. 

Jövő héten szombaton hazautazunk. Autóval, és én is vezetni fogok. Először 1000 km. Később jön a többi. Jujj!

Mit csináltok a hajatokkal, hogy szép legyen?

Az enyém tök gyorsan zsírosodik, nem áll sehogy, törik. Megcsinálom (már azt amit szoktam, meg ami még megy, az is minimum másfél óra, mármint a semmi eredményhez is ennyi idő kell nekem..), eltelik kb. két óra, aztán begöndörödik a fülem mögött a tincs, elkezdi b.. a nyakam, idegesít, ide-oda pakolgatom, végén összekötöm. 

Tele vagyok két oldalt hülye kis kunkori gyerek hajakkal, amivel idiótának nézek ki, ha kiáll.

Ja, undi korpás is. Már egy csomó sampont kipróbáltam, festés után nagyjából két hétig jobb egy kicsit.

Az sem segít, hogy egyáltalán nem tudok bánni a saját hajammal, nem tudom beszárítani, vagy frizurát készíteni. Olyan, mintha egy rakás fos lenne a fejemen, ami egyfolytában zsíros. Ráadásul utálok hajat mosni, mert tudom, hogy pár óra és ugyanolyan fos lesz az egész mint én. De azért szoktam, átlagban 5 naponta, de ezt persze igénytelen összekötözött csonkkal a fejemen töltöm, mindenképp gáz.

Amit Annunciata utál magán, avagy miért nem vagyok igazi nő című teleregény első részét olvashattátok. 

(Az egész onnan jött, hogy mennem kéne hajat mosni, mert megyünk grillezni (k. erős szél van, meg vagy 16°, időnként esik is!!!), és kéne egy fej, ha már sminkelni se szoktam..)

A nyárnak hivatalosan is vége: esik, fázom, és zokni van rajtam. :(

Megmaradtam!!! Sikerült! :)

Amikor félig hasalok a konyhakövön, és a szedőkanállal kapargatom ki a hűtő alól a játékegereket..

:D

Ő az

Ma este egyedül kell vezetnem. Sokat, messzire, autópályán is. A gondolatra már összeugrott a gyomrom. Drukkoljatok!

A laptopom már másodszor kapcsol ki egy óra alatt. Ez már mondhatni rendszeres az utóbbi időben. Naponta, kétnaponta megtörténik. Aggódom. 

Ma pedig meccsre megyünk, és életemben először végre pólóban és rövidnadrágban, és nem fogok szétfagyni, mint mindig.

Nyilván szakadó esőben fogunk hazajönni, mert nehogy már. :D

Tegnap bicikliztem, féltem. Jobb híján elkerekeztem a bankig, mert tudtam, hogy végig van kerékpárút. Szerencsétlenkedtem a zárral, bevertem a fejem, leesett a szemüvegem, közben mellettem álltak az autók a dugóban. Megint tök hülyének éreztem magam. Ez a normális. 

Nem akartam még hazamenni, irány a Kik. Jobb híján, mert közel van. Igen ám, de elfogyott az út. Úgy éreztem, mindenki engem néz, nem tudom, hol is menjek, vártam, mikor büntetnek meg, mert a gyalogúton megyek. Újabb bénázás a zárral, pánikoltam, szokásos.

Megint összehoztam magamnak valamit, amitől félhetek. Nevetséges vagyok.

Úgy tűnik a kupi egyszerűen ennek a lakásnak és az együttélésünknek a része.

Vagy bútor érkezik a szülőktől, vagy mi veszünk egyet, vagy valaki épp utazott, és a bőröndből alig tud kipakolni, mert nincs hova.

De! Ha 

• feltesszük a polcot annak a szekrénynek a segítségével, ami már fél éve az előszobában áll, pedig csúnya fehér, és igazából a padlásra lett szánva; 
• majd átpakolunk belőle a szép új (nem, mert használt) fa ruhásszekrénybe, ami egyelőre nagynak látszik, és talán megoldja a ruhák és még egyebek problémáját
• a fehér szekrényt felcipeljük a padlásra végre, a helyére beállítjuk a szintén fa, és frissen (de nem újonnan) vásárolt cipős szekrényt, ami jelenleg az előszoba közepén áll a másik polc mellett felállítva, és épp csak el tudunk menni mellette
• és az ágy végében fémvázra összehányt cipők is eltűnnek (attól is épp csak el lehet férni, mindig nekimegyek valaminek)..

..majd ekkor talán mondhatom, h rend van.

A kölyköket sajnálom kicsit, mert imádnak egyik szekrényről a másikra ugrálni, fent aludni, vagy bármit, de már utálom, h amióta itt vagyok, úgy érzem, mintha épp frissen költöztünk volna be. Persze az otthonról hozott, "mit szólnak, micsoda rendetlenség van"-érzés is közrejátszik, bár ide nem jön senki.

Kivéve most, mert jövő héten csütörtökön érkezik egy barátja Ausztriából, aki nem szereti az állatokat (hahó két macska), és az idegeneket (hahó én!). Négy napig marad, abból az egyik a péntek, amikor velem lesz. Khm. 

Addig még ott hever a vendégmatrac is a nappaliban, mert "minek tegyük el erre a két hétre" - mondta a leendő férjem. :D 

Hát így élünk mi. 

Ha anyukám egyszer közölné, hogy meglátogat, nem tudom, mit tennék. 

Itt nem lehet úgy rendet tenni, h arra ne forgatná a szemeit. Azzal egyszer jól felhúzott, mikor skype-on beszéltünk, és a háttérben látott dolgokat, és elkezdett sutyorogni Tesómnak, h rumli van.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a hálóban több papírdoboz is van a gyerekeknek a konvektor előtt, senkit nem zavar, ők meg élvezik.

Ezek a dolgok sokkal kevésbé idegesítenének, ha látnék rá esélyt, hogy valaha is rend lesz itt, és csak a babák után kell pakolnom. Mindig van valami.

Csak úgy érzem, senkit se lehet idehívni rendkívül hosszas előkészületek (kétnapos intenzív pakolás és takarítás) nélkül, és még akkor se néz ki jól a lakás.