Megvolt a nagy utazás, két hét, négy nagy autótúra és két macskahányás.

A képzeletbeli levelek úgy tűnik hatásosak, mert leendő apósom teljesen normális volt. A legjobb arcát mutatta, amit csak tud, hihetetlen, mennyit jelent, ha jó a kedve. Dr. Jekyll és Herr Após. Ordít a különbség a két állapota között, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, de ami a legrosszabb, minden átmenet nélkül át tud váltani. Most már-már jól éreztem magam náluk. Persze a fura érzés a gyomrunkban nem oldódott, mikor elmentünk valahová végig attól tartottunk eltűnik a jókedve, mire visszaérünk, de szerencsénk volt, most megúsztuk. :)

Azt meséltem már, hogy M anyja mennyire meg van győződve a saját igazáról, lett légyen is az bármilyen orbitális baromság? Mondtam neki, hogy vissza kell térnem a diétámhoz, mert inzulinrezisztencia meg minden, semmi szénhidrát, édességek kilőve. Erre ő, hogy de a húsban is van cukor, és az okozza ezt nekem, hogy mi húst eszünk. Először azt hittem viccel, még ellent is mondtam neki, de miután nyomta tovább, feladtam, láttam, ez is egy újabb faszság, amiről nem lehet lebeszélni. Ők ugyanis vegetáriánusok, M-et terrorista módszerekkel próbálta leszoktatni a húsról 14 éves kora körül, a 8 és 7 éves húgaival megnézetett valami dokumentum-filmet, ahogy a szegény állatokat a vágóhídra szállítják, hogy ők húst ehessenek.  Bárhonnan képes odaterelni a témát, a lényeg: a hús, maga az ördög. M egyszerűen csak veganácinak titulálta az anyját, ami azért sokat elmond. Azt mondta, ő már mindent hallott a hús ártalmairól, amit csak el lehet képzelni, de szénhidrát még nem volt. :D

Szervezkedtünk esküvőügyben is, voltunk jegyesoktatáson, jártunk múzeumokban és kiállításokon mindkét országban, ha minden jól megy, az egyik helyen lesz a majdani esküvői fotózkodásunk is. Megnéztük Passaut, közben M dolgozott is, de helyette most én betegedtem meg.

A sok ide-oda mászkálás eléggé felpörgetett, a kedvem is kifejezetten jó, vezettem is, mondhatni már-már megcsapott az optimizmus szele. Holnap több mint két hét után újra egyedül maradok, és tanulnom kell, mert képtelen vagyok elengedni a sulit, ezért bejelentkeztem vizsgára, sőt kettőre. Ahogy magamat ismerem, két hét normális alvás és korai kelés után kedden már csak 11-kor szakadok ki az ágyból, majd egész nap zombiként ülök, rosszul eszek, és nem tanulok semmit, és nem értem, mit is képzeltem magamról, mitől változnék meg. De mindig reménykedek, most nem így lesz, és nem kell újra csalódnom magamban.

(Ez a bejegyzés pozitívnak indult ám, de a végére mégis annunciatásra kanyarítottam.)