Tegnap este végre hazaértünk. Saját ágy, saját szabályok, saját ételek. Csináltunk is gyorsan ma spárgát, orvoslandó a rossz utolsó élményt, ha már M szüleinél jól elrontották, és alig bírtam lenyelni egy-egy falatot. (Azt mondja ez szokásos, sose sikerül rendesen, aztán mindenki meg van sértve, ha szóvá merik tenni.) Nem azért, de a miénk valami isteni lett. :)

Persze minden szanaszét a lakásban, de a kupi is a miénk legalább, és ilyenkor egyébként se egyszerű helyet találni az újonnan érkezett könyveknek holmiknak.

A kölykök jól viselték, bár ebbe belefért a fiú részéről mind a két odaúton egy-egy hányás is. A lány meg általában problémamentes, mellesleg ő a kevésbé okos is, nem tudom mennyi az összefüggés.

Remekül komponált "" képek menet közben:

Bizonyíték csigusznak :)

Közöttünk a legfőbb vitatéma az autók. Ebből nem enged, nincs érvem ellene, teljesen kiborít, és a jövőre nézve határozottan el is bizonytalanít. Minek házasodjunk össze, ha erre akarja kidobálni a pénzt a közös életünk során. Így akarjak gyereket, hogy újabb és újabb autókat szerelnek össze az apjával, és kétévente bejelent még egyet, aminek bérel még egy garázst, és az adó, és a biztosítás. És ha felhozom, akkor ezt fejezzem be.

Nagyon nem vagyok benne biztos, hogy így jó ötlet ez az esküvő.

*

A másik meg, amire álmomban nem gondoltam, hogy problémát jelenthet: a név. Egy elkeseredett pillanatomban, amikor nem akartam én lenni, se névben se testben, azt mondtam, jobb is ha összeházasodunk, legalább nevet változtatok, és talán ezzel a karmámat is kisegítem a gödörből. Persze ezt most már baromságnak érzem. Fel is hoztam a témát, hogy egyszer ugyan mondtam valami ilyet, de mégis rájöttem, szeretem a nevemet, és nem akarom elveszíteni, megtartom, de az övét is hozzátűzöm.  Erre ő, hogy ez a leghülyébb megoldás, hogy mondhatok ilyet, és mi bajom van a nevével, az ott is és náluk is úgy van, hogy a lány felveszi a fiúvezetéknevét, közös nevük lesz és kész. 

Azt hittem felrobbanok ezen a maradi nem is tudom min. Ez egy régimódi gondolkodás, tudhatná, hogy előtte meg se fordult a fejemben, hogy bárkinek bármilyen formában is akarjam a nevét, örüljön, hogy legalább kötőjelesen, dupla névként hordani akarom. De én egyszer azt mondtam, és egyébként is mindenki úgy szokta, attól leszünk egy család. Na persze. Azután meg a szokásos hagyjuk ezt, beszéljünk másról. (M problémát old meg.)

Erről az jutott eszembe, mikor anyukám úgy akarta az esküvő után felvenni, ahogy most népszerű a kötőjeles mellett: x.né y.z. De apukám nem engedte, ezért lett ami mindenki a faluban és még azután is sokan, sok helyen: x.w.né Ez mennyire szörnyű már, nemhogy elveszíted a neved, de még keresztneved sincs. 

Erre emlékeztet engem ez az egész. Semmi másom nincs a nevemen kívül, ami a sajátom lenne, és nem akarja meghagyni nekem. Az már nem én lennék, akármilyen jól is hangzik. Ha kell a kötőjel, akkor úgy, ha nem, akkor maradok a sajátomnál, legalább nem kell újracsináltatnom a papírjaimat, és a postaládán is marad minden a régiben. Ebből nem engedek, nem és nem. 

Van még egy évünk, jól alakul, nem?

Az, hogy nem érzem itt (M szüleinél vagyunk már Ausztriában csütörtök óta, és már nagyon szenvedek) jól magam az egyáltalán nem újdonság. Mennek a szokásos körök: pénz, Fülöpke istenítése, stb.

Az esküvőnkre nem húzták a szájukat, de egy minimális segítséget se ajánlottak fel, sőt semmit se. Ilyen kis óvatos dologra gondoltam maximum, hogy az ebédet kifizetik itt a polgári után 10 főre, amiből 1.anyukám 2. apukám 3. tesóm, az összes többi M családja. De erről szó sem esett; az anyjának az sem jutott eszébe, hogy "jajj, fiam, összeházasodtok, akkor megadom már a pénzt, amivel tartozom nekem, mert biztos szükségetek lenne egy havi fizetésedre, amit 1 évvel ezelőtt kisírtam tőled, de azóta szóba se hoztam". 

Bezzeg Fülöpkének még a fingja (már bocsánat, de baromira felhúztak ezzel mind a kettőnket) is csodálatos, meg is kellene szagolni, és megpróbálni ugyanolyat produkálni, mert az a tökéletes. Csak a példa nem igazi, de higgyétek el, nem sarkítok. 

Ami különösen felháborító, hogy az apja nyugdíjba megy januártól, és az ebből az alkalomból kapott nem kevés búcsúpénzből az anyja új (!!!!!) autót akar venni, nem egy jobb állapotú használtat (már egyébként is van nekik kettő, meg ami még csak úgy itt áll), amiből hemzseg az osztrák, de főleg a német piac, hanem újat, ahelyett, hogy kifizetnék a még hátralévő hiteltartozást a házra mondjuk, esetleg ne adj isten a kölcsönt M-nak.

Komolyan nem értem őket, hogy lehet így gondolkodni, és így bánni a pénzzel; bár azt hozzá kell tennem, hogy az apja nem tud a pénzkölcsönzésről. 

Az anyja most különösen fel van pörögve, mert a szokásos minijob (meghatározott óraszám fix összegért egy hónapban) helyett, amiben dolgozik, most lehetőséget kapott egy három hónapos szerződésre; dicsekedett M-nak, mennyit keresett a múlt hónapban is. Fogyott is egy csomót (alapból eléggé nagy, de ezen nem kell csodálkozni, amit összeesznek, hihetetlen mennyiségben és időpontokban, édességeket főleg), és neki most új korszaka (saját szavai) van, színes ruhákat fog hordani, és számlálatlanul hozta elő a szobából a még sosem hordott drága felsőket, blézereket, ez 100 euró volt, az 150 felkiáltással, jajj ebből meg kettőt rendeltem. M azt hittem lassan agyvérzést kap mellettem, a cetli mindegyiken rajta van, mondanom se kell. Hát így megy ez. Ezeket most mind el kell vinnem anyukámnak, neki nem-e tetszik valami. (Persze, mert az én családom tök csóró, és le kell adniuk a szemetet. Ez még a legjobb rész, van más is, ha már habzik a szám, majd részletezem.)

Annyi kis finomság van még. Elhatároztam, hogy túl fogok lépni ezen, nem érdekel, hát két napig bírtam, meg a koszt is; a kupin az alagsorban, ahol a másik fürdő van, ezért gyakran járok oda, szó szerint nem lehet átlépni.

Még egy hét, és addig még lesz minden, egyszerre mindenki ebben a házban, fel-alá mászkálnak, örülsz, ha bejutsz a vécére, tudom, én bajom, miért vagyok ilyen görcsös. Ráadásul 58 eurós dirndl-ben fogok menni a húga esküvőjére, ami nekem tökéletesen megfelel, de itt röpködtek a százasok, és az anyja már húzta a száját, mikor mondtam, hol vettem.

Most azt gondolhatjátok nem fogadom el, ha valaki különbözik, vagy másként él, pedig nagyon is. Nem az a bajom, hanem az a felelőtlenség többek között, ahogy a pénzzel bánnak, meg az a következetlenség, amivel a gyerekeikkel, pontosabban ezzel az eggyel, aki nekem jutott. 

Félek is, mert nyomokban azért M is tartalmaz furcsaságokat, hiába különbözik legalább 80%-ban a családjától.

Boardwalk Empire-t nézünk, M épp csak bekapcsolja, már hozza is a poharat, meg a whiskysüveget. Hát így megy ez. 

Tervben van a Mad Men is közös sorozatnézésre. Mi lesz akkor, rá is gyújt? :D

Az 500.

Az a baj, hogy lassan rájövök: én akarok gyereket.

Nem gyereket akarok, azaz most azonnal álljunk is neki, mert ketyeg az óra, hanem lassan kezdem érezni, ha ezt kihagynám, megbánnám végül.

Sok évig mondogattam, nem akarok gyereket, nem akarok férjhez menni, sőt kapcsolat sem kell. Persze, mert senki nem akart engem, és az is olyan távolinak tűnt, hogy barátom legyen, nemhogy a többi halálosan komoly dolog. Kerültem a kapcsolatot, nem akartam, nem is tudtam eladni magam, így az ún. keresés minden formájától irtóztam. Eddigi életemben mindig görcsös és szégyenlős voltam, féltem az egésztől, a külsőm se tette lehetővé a laza hozzáállást, így maradt az, ami, semmi.

Egy véletlen folytán megismertem M-ot, sok idő, hosszú beszélgetések, és a mi közös dolgunk olyan szép lassan épült fel tégláról téglára mint maga a némettudásom (Abba most ne menjünk bele, mennyit is ér valójában). Eljöttem ide, lett, ami lett. Egyszer csak szerettem volna, ha megkéri a kezem, már ez is furcsa volt, nem érdekelt az ilyesmi, nem vagyok egyáltalán nőies, az meg nagyon is az, ha valaki férjhez akar menni. Vagy ez is csak egy általánosítás? Ez is megtörtént, kaptam egy szépséges gyűrűt, meg a nagy kérdést, ezt már leírtam. A családom szemében felértékelődtem, hiszen ez az egyetlen egy dolog, amit fel tudok mutatni az életemben, nincs másom, egyéb sikereim. Minden általános beszélgetés során feltett kérdésre a válaszom: nem vagy nincs. De ez egy másik hosszú bejegyzés témája lehetne.

Na meg a gyerek. Mindig is irigyeltem azokat kicsit, akik biztosan ki tudták jelenteni, hogy akarnak. Nincs kérdés, kétkedés, a válasz egyértelműen igen. Bennem rengeteg a kérdés, ha kihagyjuk az egyenletből az egészségügyi részeket, és tegyük fel, lehet gyerekem, meg is fogan, de mi lesz azután? Évek óta depressziós vagyok, mondjuk ki bátran, mi lenne velem szülés után, rettenetes nagyra híznék, már most sem bírom elviselni magamat hát még úgy. A szoptatás gondolata undorít, tudom, neki az úgy jó, és immunrendszer, de akkor is. A fizikai része elborzaszt a hányástól kezdve a szülésig minden. Én egy önző és gyenge ember vagyok, aki borzasztóan szeret aludni, ezt egy kómához hasonló állapotban teszi, és ha nem aludt eleget agresszív lesz, szédül és hányingere van, és ha egyszer elaludt senki nem tudja felkelteni.

Mit adhatnék én neki? Önbizalmat, hitet aligha. Talán az anyanyelvemet, abból lenne neki kettő már alapból, és így egykettőre megtanulna még egyet. HA. Ha egészséges, ha okos, ha megszülethet egyáltalán.

Komoly okom van rá, amiért azt hiszem, ez nem történhet meg. Betegségek, aprók, de egymást segítve épp elegek, és mind ugyanazt okozzák: meddőséget.

Az megvan, hogy M azt mondta szereti az életét most úgy, ahogy van? Az utóbbi időben minden nap egy történettel jön haza, a kollégája ezt mesélte a kislányáról, már ezt csinálja, azt mondja, szokásai vannak, személyisége. És M mosolyogva meséli ezeket, talán már a szeme is csillog, csak nem merem észrevenni. Egyik nap egyik munkatárs jelenti be, hogy apa lesz megint, másnap a másik, hogy először. Barátnőm a másodikat várja, unokatesóm az elsőt, hasonló korúak, sőt fiatalabbak, mint mi, és ez már nem is nehéz, hiszen 32 évesek vagyunk, én nemsokára már eggyel több is. 

Nem tudom eldönteni ezek a dolgok ébresztgetik-e bennünk a vágyat, vagy valóban akarjuk, és nemcsak mert másnak is van/lesz. Ő azért még elég gyerek, én pedig az érzelmi instabilitás mintaképe vagyok, mit akarunk, most komolyan? Mégis rettegek a gondolattól, egyszer azt mondja, ő már biztos benne, akarja, és akarhatom én is, de eddig minden jel arra mutat, hogy nem leszek rá képes. Elbukok egy újabb dologban, amit nem érhetek el, még valami, amiben különbözök másoktól.

Ennek ellenére mégis ilyeneket vizionálok: elmondom anyukámnak, terhes vagyok, a barátaimnak is egyenként. Csuda dolgokat csinálunk együtt, mint a vadaspark, ahol szombaton voltunk, rengeteg gyerek, mindenféle méretben, és igazán élvezték, jó volt látni a sok eleven csöppséget, és nem kellett sok idő, hogy én is elkalandozzak. A focicsapatunk ruháiba öltöztetjük, meccsre visszük, fülvédőt teszünk a fejére, hogy ne bántsa a zaj. A macskák egy hétig rettegnek tőle, miután hazajövünk, majd szép lassan megszokják, és meg is szeretik, annyira, hogy mellé is akarnak feküdni a kiságyba (de nem hagyom). Egy csomó idilli kép van a fejemben reklámokból vagy mások fényképeiből; elkapott pillanatok csak, amit már a saját vágyálmaimmá fordítok lassacskán.

De ismerem a magam valóságát. Iskoláskoromig egyfolytában beteg voltam, kórházba be, kórházból ki; M szintén nagyon beteges gyerek volt, na vajon a közössel mi történne? Ezen kívül milliószor elképzeltem korábban azt is, ahogy átveszem a diplomámat, mint tudjuk, ez soha nem történt meg. Az elképzelés nem segít, sőt valószínűvé teszi, hogy sosem jön el az áhított dolog. Próbálom magam előtt képekben látni az esküvőt, rettentő nehezen megy, ezért erre látok reális esélyt, hogy valóban átélhetem.

Tudom, a gondolkodásmódom rettentő furcsa, és azon kellene először változtatnom, hogy néha még boldog is lehessek pár pillanatra; évek óta próbálkozom, újra és újra elhiszem, most majd sikerül, és kimászok a gödörből, de legközelebb mindig mélyebbre süllyedek vissza. Nekem nem sikerülnek dolgok, ha mégis, csak a keserű út marad bennem, ami ahhoz vezetett. Nem tudok örülni, sem boldog lenni, mindig szomorú vagyok, vagy csak semmilyen. Az öröm, boldogság, jókedv épp olyan hirtelen jönnek, ahogy később el is tűnnek. Sokat gondolok arra, mikor volt rá utoljára esélyem, amikor még lehetett volna belőlem valami, mikor történt ez az egész, mit kellett volna tennem. 

Nem mertem gyereket akarni, mondván nekem azt úgysem lehet. Nincs karrierem, munkám, diplomám, önbizalmam, vagy bármim. Van egy barátom, aki megkérte a kezem, és el akar venni. Csak én ezt nem tekintem eredménynek, mégis mások mintha ettől vennének komolyan, vagy emberszámba. Az általános elérendő dolgokból van nekem egy. Csak nem érzem ettől jobban magam a bőrömben, és nem tudom, mitől lehetne jobb egyáltalán. Én nem vagyok olyan, mint a normális emberek; mi van, ha rájövök egy-két hónap után, hogy a gyerek nem jó dolog. Sarkítok most, de mi van, ha nem tudok vele mit kezdeni, ha nem tudom megtenni a dolgokat, amiket kell, ahogy kell, ha tönkreteszem őt a személyiségemmel, mi van, ha nekem nem is szabad, hogy gyerekem legyen, és a testem, amivel soha nem is tudtam bánni, ezért működik hibásan, hogy megakadályozza ezt.

Ki adja meg nekem a válaszokat?

*

Egy hét múlva már Ausztria felé tartunk, és nagyon remélem, már nem sok lesz hátra. Jajj, egy porcikám se kívánja ezt, M is hasonlóan nyilatkozott. Ha megint olyan szörnyű lesz, mint decemberben, én nem tudom mit csinálok. Nyilván semmit, mert kuss a nevem, de ott leszünk másfél hétig, az nagyon sok nap, sokkal több, mint eddig. A napoknak ott semmi értelmük, unatkozom és szorongok felváltva, néha egyszerre, csak várom, hogy teljen az idő, most meg másfél hét. Ha megint Fülöpke istenítése jön csak ki az apja száján, M szíve újfent darabokra törik. 

Elő akarunk jönni a mi esküvői terveinkkel is, itt is fel vagyunk készülve mindenféle furcsa és cseppet sem szívet melengető reakcióra. Oh, istenem már most egészen kicsi a gyomrom, de annyira persze nem, hogy ne egyek. Már megint kosz lesz, és minden csupa por, és undorító kupleráj, ahová csak lép az ember, a gyerekek retteghetnek a kutyától, és kúszásban közlekednek. (Anyukám csillogó fényesre takarít mindent, akármikor csak hazamegyünk csupa frissesség az egész ház, pedig csak kevés ideje van; M már mondta is, hogy olyan szép rend és tisztaság van a szüleimnél.) 

Megint ügyeletes a héten, valahogy mindig így sikerül, az utazás előtt nincs hétvégéje, teljesen készen van, mire odaérünk. Ezt legutóbb előadtam az apjának, mire ő, de hát miért fáradt, csak délelőtt van hétvégén az irodában nem? De, csak tudod, felkel minden nap kurva korán, és nem, nincs pihenő a munkanapjai között, mint neked. És most is ügyelet közben elrepült egyik reggel Angliába, majd este vissza, és éjfél előtt nem sokkal érkezett haza, majd reggel ment dolgozni, és szerencséjére az 5 óra alvást, ami jutott neki, most nem szakították  meg telefonhívások, amiről az ügyelet szól, ugye. De miért fáradt?! Olyan vadul védem majd, ahogy csak tudom, és hangsúlyozom mennyit dolgozik, nem mintha bárkit is érdekelne, vagy a legkisebb együttérzést is tanúsítanák.

Tegnap este zajlott le közöttünk ez a párbeszéd:

Én: Ha tényleg lenne egyszer gyerekünk, akkor a saját szüleink neveléséből kivehetnénk a jó elemeket, és csak azokat használnánk fel.

M: Most gondolkoznom kell nálunk mi volt az. Hm.

Én: ...

M: ...

Kb. 5 perc gondolkodás után

Én: Motiváltak, hogy legyen diplomád.

M: Igen, mondhatjuk úgy is, hogy motiváltak.

Ezen úgy elszomorodtam megint. Nem tudom hogy lett ennyire kedves, és jó/nagylelkű. Minden egyes ételt megköszön amit főzök neki; teljesen meghatódva köszönte meg és támogatásnak nevezte, hogy felkeltem én is, hogy szendvicseket csináljak neki a röpködős napra. Szóval nem tudom ő mitől lett ilyen, amilyen.

Most jó előre mindenféle borzalmat elképzelek, ami kijöhet a családja száján, vagy ott megtörténhet, és akkor talán egy nem túl kellemetlen másfél hetet tölthetünk el nagyobb megrázkódtatások nélkül. Ez az én módszerem.

Mondtam már, hogy nem szeretek ott lenni? 

Úgy szeretnék tudni olaszul és (vagy?) franciául.

32,8 éves koromra sikerült egy fél német és egy semmilyen angol. Az angolt különösen ki nem állhatom, talán mert nem ment, vagy mert akkora sokk volt a gimiben második nyelvként, mikor ezzel csak úgy belevágtak a mély vízbe, pedig én soha nem tanultam meg úszni. 

Egy harmadik és egy negyedik nyelv, épp az hiányzik még, hát nincs már így is elég sikertelenség-élményem az életben?!

A mai nap tanulsága: 

Ne hagyd elől a még feltöretlen főtt tojást, mert a macskák elviszik játszani!

Keresési kulcsszavak: hüvelygomba németül.

Oh, hát nem bájos, hogy van aki így talál meg? :D 

Tesóm: És gondolkoztál már azon kiket hívsz meg, és milyen ültetőkártyákat akarsz? Milyen legyen a díszítés? (További zavarba ejtően igazi esküvős lányoknak való kérdések.. )

Én: Hagyjál már, először találnom kell egy fehér vagy bézs színű zsákot.

Annyira nem tudom elképzelni magam lány menyasszonyi ruhában. El se tudjátok képzelni mennyire nincs elképzelésem se, semmiről. :D Én korábban soha nem gondoltam ilyesmikre, azt se tudom még most se, mire kell gondolni.

Jönnek szembe ezek a hirdetések pl. fb.-on, mint " 2016-ban esküvő? Nézzen be hozzánk." vagy "Közeleg az esküvője?!" Húznám el a szám, vagy forgatnám a szemem, erre bevillan, hogy úristen, nekem is lesz. (Azt azért megjegyezném, hogy nem adom át magam a gondolatnak, amíg nem lesz már egészen valóságos, vagy ijesztően közel. Addig még mindenki meggondolhatja magát, vagy meghalhat valaki*)

M: A gyűrűket szerintem jövő év elején vegyük meg.

Én: Te jó ég, még ez is, gyűrű is kell.

Fejezetek az esküvő és én című nagyon rövidke könyvből.

*Az egyik legborzasztóbb eddig, amiről eddig tudok, hogy a menyasszony tanúja, nagybátyja és keresztapja egy héttel az esküvő előtt összeesett és meghalt, valami miatt megállt a szíve, billentyűhiba, vagy hasonló, erre már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy nem volt 40, és egy nagyon kedves pasi volt, és apukám hetekig teljesen össze volt törve. Ez az egyik nagy hátránya, ha egy faluban élsz, és mindenkit ismersz, a halál még megrázóbb.