Az 500.

Az a baj, hogy lassan rájövök: én akarok gyereket.

Nem gyereket akarok, azaz most azonnal álljunk is neki, mert ketyeg az óra, hanem lassan kezdem érezni, ha ezt kihagynám, megbánnám végül.

Sok évig mondogattam, nem akarok gyereket, nem akarok férjhez menni, sőt kapcsolat sem kell. Persze, mert senki nem akart engem, és az is olyan távolinak tűnt, hogy barátom legyen, nemhogy a többi halálosan komoly dolog. Kerültem a kapcsolatot, nem akartam, nem is tudtam eladni magam, így az ún. keresés minden formájától irtóztam. Eddigi életemben mindig görcsös és szégyenlős voltam, féltem az egésztől, a külsőm se tette lehetővé a laza hozzáállást, így maradt az, ami, semmi.

Egy véletlen folytán megismertem M-ot, sok idő, hosszú beszélgetések, és a mi közös dolgunk olyan szép lassan épült fel tégláról téglára mint maga a némettudásom (Abba most ne menjünk bele, mennyit is ér valójában). Eljöttem ide, lett, ami lett. Egyszer csak szerettem volna, ha megkéri a kezem, már ez is furcsa volt, nem érdekelt az ilyesmi, nem vagyok egyáltalán nőies, az meg nagyon is az, ha valaki férjhez akar menni. Vagy ez is csak egy általánosítás? Ez is megtörtént, kaptam egy szépséges gyűrűt, meg a nagy kérdést, ezt már leírtam. A családom szemében felértékelődtem, hiszen ez az egyetlen egy dolog, amit fel tudok mutatni az életemben, nincs másom, egyéb sikereim. Minden általános beszélgetés során feltett kérdésre a válaszom: nem vagy nincs. De ez egy másik hosszú bejegyzés témája lehetne.

Na meg a gyerek. Mindig is irigyeltem azokat kicsit, akik biztosan ki tudták jelenteni, hogy akarnak. Nincs kérdés, kétkedés, a válasz egyértelműen igen. Bennem rengeteg a kérdés, ha kihagyjuk az egyenletből az egészségügyi részeket, és tegyük fel, lehet gyerekem, meg is fogan, de mi lesz azután? Évek óta depressziós vagyok, mondjuk ki bátran, mi lenne velem szülés után, rettenetes nagyra híznék, már most sem bírom elviselni magamat hát még úgy. A szoptatás gondolata undorít, tudom, neki az úgy jó, és immunrendszer, de akkor is. A fizikai része elborzaszt a hányástól kezdve a szülésig minden. Én egy önző és gyenge ember vagyok, aki borzasztóan szeret aludni, ezt egy kómához hasonló állapotban teszi, és ha nem aludt eleget agresszív lesz, szédül és hányingere van, és ha egyszer elaludt senki nem tudja felkelteni.

Mit adhatnék én neki? Önbizalmat, hitet aligha. Talán az anyanyelvemet, abból lenne neki kettő már alapból, és így egykettőre megtanulna még egyet. HA. Ha egészséges, ha okos, ha megszülethet egyáltalán.

Komoly okom van rá, amiért azt hiszem, ez nem történhet meg. Betegségek, aprók, de egymást segítve épp elegek, és mind ugyanazt okozzák: meddőséget.

Az megvan, hogy M azt mondta szereti az életét most úgy, ahogy van? Az utóbbi időben minden nap egy történettel jön haza, a kollégája ezt mesélte a kislányáról, már ezt csinálja, azt mondja, szokásai vannak, személyisége. És M mosolyogva meséli ezeket, talán már a szeme is csillog, csak nem merem észrevenni. Egyik nap egyik munkatárs jelenti be, hogy apa lesz megint, másnap a másik, hogy először. Barátnőm a másodikat várja, unokatesóm az elsőt, hasonló korúak, sőt fiatalabbak, mint mi, és ez már nem is nehéz, hiszen 32 évesek vagyunk, én nemsokára már eggyel több is. 

Nem tudom eldönteni ezek a dolgok ébresztgetik-e bennünk a vágyat, vagy valóban akarjuk, és nemcsak mert másnak is van/lesz. Ő azért még elég gyerek, én pedig az érzelmi instabilitás mintaképe vagyok, mit akarunk, most komolyan? Mégis rettegek a gondolattól, egyszer azt mondja, ő már biztos benne, akarja, és akarhatom én is, de eddig minden jel arra mutat, hogy nem leszek rá képes. Elbukok egy újabb dologban, amit nem érhetek el, még valami, amiben különbözök másoktól.

Ennek ellenére mégis ilyeneket vizionálok: elmondom anyukámnak, terhes vagyok, a barátaimnak is egyenként. Csuda dolgokat csinálunk együtt, mint a vadaspark, ahol szombaton voltunk, rengeteg gyerek, mindenféle méretben, és igazán élvezték, jó volt látni a sok eleven csöppséget, és nem kellett sok idő, hogy én is elkalandozzak. A focicsapatunk ruháiba öltöztetjük, meccsre visszük, fülvédőt teszünk a fejére, hogy ne bántsa a zaj. A macskák egy hétig rettegnek tőle, miután hazajövünk, majd szép lassan megszokják, és meg is szeretik, annyira, hogy mellé is akarnak feküdni a kiságyba (de nem hagyom). Egy csomó idilli kép van a fejemben reklámokból vagy mások fényképeiből; elkapott pillanatok csak, amit már a saját vágyálmaimmá fordítok lassacskán.

De ismerem a magam valóságát. Iskoláskoromig egyfolytában beteg voltam, kórházba be, kórházból ki; M szintén nagyon beteges gyerek volt, na vajon a közössel mi történne? Ezen kívül milliószor elképzeltem korábban azt is, ahogy átveszem a diplomámat, mint tudjuk, ez soha nem történt meg. Az elképzelés nem segít, sőt valószínűvé teszi, hogy sosem jön el az áhított dolog. Próbálom magam előtt képekben látni az esküvőt, rettentő nehezen megy, ezért erre látok reális esélyt, hogy valóban átélhetem.

Tudom, a gondolkodásmódom rettentő furcsa, és azon kellene először változtatnom, hogy néha még boldog is lehessek pár pillanatra; évek óta próbálkozom, újra és újra elhiszem, most majd sikerül, és kimászok a gödörből, de legközelebb mindig mélyebbre süllyedek vissza. Nekem nem sikerülnek dolgok, ha mégis, csak a keserű út marad bennem, ami ahhoz vezetett. Nem tudok örülni, sem boldog lenni, mindig szomorú vagyok, vagy csak semmilyen. Az öröm, boldogság, jókedv épp olyan hirtelen jönnek, ahogy később el is tűnnek. Sokat gondolok arra, mikor volt rá utoljára esélyem, amikor még lehetett volna belőlem valami, mikor történt ez az egész, mit kellett volna tennem. 

Nem mertem gyereket akarni, mondván nekem azt úgysem lehet. Nincs karrierem, munkám, diplomám, önbizalmam, vagy bármim. Van egy barátom, aki megkérte a kezem, és el akar venni. Csak én ezt nem tekintem eredménynek, mégis mások mintha ettől vennének komolyan, vagy emberszámba. Az általános elérendő dolgokból van nekem egy. Csak nem érzem ettől jobban magam a bőrömben, és nem tudom, mitől lehetne jobb egyáltalán. Én nem vagyok olyan, mint a normális emberek; mi van, ha rájövök egy-két hónap után, hogy a gyerek nem jó dolog. Sarkítok most, de mi van, ha nem tudok vele mit kezdeni, ha nem tudom megtenni a dolgokat, amiket kell, ahogy kell, ha tönkreteszem őt a személyiségemmel, mi van, ha nekem nem is szabad, hogy gyerekem legyen, és a testem, amivel soha nem is tudtam bánni, ezért működik hibásan, hogy megakadályozza ezt.

Ki adja meg nekem a válaszokat?

*