Egy hét múlva már Ausztria felé tartunk, és nagyon remélem, már nem sok lesz hátra. Jajj, egy porcikám se kívánja ezt, M is hasonlóan nyilatkozott. Ha megint olyan szörnyű lesz, mint decemberben, én nem tudom mit csinálok. Nyilván semmit, mert kuss a nevem, de ott leszünk másfél hétig, az nagyon sok nap, sokkal több, mint eddig. A napoknak ott semmi értelmük, unatkozom és szorongok felváltva, néha egyszerre, csak várom, hogy teljen az idő, most meg másfél hét. Ha megint Fülöpke istenítése jön csak ki az apja száján, M szíve újfent darabokra törik. 

Elő akarunk jönni a mi esküvői terveinkkel is, itt is fel vagyunk készülve mindenféle furcsa és cseppet sem szívet melengető reakcióra. Oh, istenem már most egészen kicsi a gyomrom, de annyira persze nem, hogy ne egyek. Már megint kosz lesz, és minden csupa por, és undorító kupleráj, ahová csak lép az ember, a gyerekek retteghetnek a kutyától, és kúszásban közlekednek. (Anyukám csillogó fényesre takarít mindent, akármikor csak hazamegyünk csupa frissesség az egész ház, pedig csak kevés ideje van; M már mondta is, hogy olyan szép rend és tisztaság van a szüleimnél.) 

Megint ügyeletes a héten, valahogy mindig így sikerül, az utazás előtt nincs hétvégéje, teljesen készen van, mire odaérünk. Ezt legutóbb előadtam az apjának, mire ő, de hát miért fáradt, csak délelőtt van hétvégén az irodában nem? De, csak tudod, felkel minden nap kurva korán, és nem, nincs pihenő a munkanapjai között, mint neked. És most is ügyelet közben elrepült egyik reggel Angliába, majd este vissza, és éjfél előtt nem sokkal érkezett haza, majd reggel ment dolgozni, és szerencséjére az 5 óra alvást, ami jutott neki, most nem szakították  meg telefonhívások, amiről az ügyelet szól, ugye. De miért fáradt?! Olyan vadul védem majd, ahogy csak tudom, és hangsúlyozom mennyit dolgozik, nem mintha bárkit is érdekelne, vagy a legkisebb együttérzést is tanúsítanák.

Tegnap este zajlott le közöttünk ez a párbeszéd:

Én: Ha tényleg lenne egyszer gyerekünk, akkor a saját szüleink neveléséből kivehetnénk a jó elemeket, és csak azokat használnánk fel.

M: Most gondolkoznom kell nálunk mi volt az. Hm.

Én: ...

M: ...

Kb. 5 perc gondolkodás után

Én: Motiváltak, hogy legyen diplomád.

M: Igen, mondhatjuk úgy is, hogy motiváltak.

Ezen úgy elszomorodtam megint. Nem tudom hogy lett ennyire kedves, és jó/nagylelkű. Minden egyes ételt megköszön amit főzök neki; teljesen meghatódva köszönte meg és támogatásnak nevezte, hogy felkeltem én is, hogy szendvicseket csináljak neki a röpködős napra. Szóval nem tudom ő mitől lett ilyen, amilyen.

Most jó előre mindenféle borzalmat elképzelek, ami kijöhet a családja száján, vagy ott megtörténhet, és akkor talán egy nem túl kellemetlen másfél hetet tölthetünk el nagyobb megrázkódtatások nélkül. Ez az én módszerem.

Mondtam már, hogy nem szeretek ott lenni?